Olivér

Ismét trombitaverseny – egy éttermi kritikus szemével

2010.12.15. 02:01

Programkereső

A zsűrinek mindig nehéz dolga van. Öt kiéhezett, hivatalosan is ínyencnek elismert ember ül be a vendéglőbe és egyszerűnek látszó menüt rendel – majd pedig azt eszi amit kap. Nem ők készítik a fogást, nem ők vásárolják a hozzávalókat, az sem kérdés hogy ők maguk hogyan főznének - a feltálalt gőzölgő ételt kóstolva ítélik meg, melyik leves vagy sült felel meg az ízlelőbimbóik által megszokott, általuk korábban elképzelt ideálisnak.

Országos Egyetemi-főiskolai Trombitaverseny zajlott az Operaház Próbatermében 2010. december 2-án, immár másodszor. A feltálalt "menü" Enescu Legendája és Neruda Trombitaversenye volt, a felkent ítészek Szűcs Zoltán, Kovács Zoltán, Nagy Csaba, Bakó Levente és Tarkó Tamás; a versenyzők harmincketten veselkedtek neki a modern francia repertoár első fordulóra rendelt alapművének.

Preludio:

Négy órán keresztül hallgatni ugyanazt a darabot fülfárasztó és feneket sajdító próbatétel. A versenyzők azonban mindent megtettek azért, hogy megkönnyítsék a hallgatóság és a zsűri dolgát, és segítettek elválasztani az ocsút a búzától. Enescu Legendája sokkal fogósabb darab, mint amilyennek tűnik: a C-trombita fogásbeli könnyebbségének ára a keményebb hangzás, a lágyabb B-trombitás verzió viszont a korrigálandó hangok (d'-d" stb) miatt okoz több nehézséget. Egyetlen versenyző kivételével nem is választotta az utóbbit senki - őt viszont illik külön megemlíteni eme gladiátor-bátorságért.

A darab indításakor először törvényszerűen a hangolási hibák és a hangbéli hiányosságok jelentek meg, ezt a középrész levegővezetési és ujjtechnikai gondjai, végül a szordinált állás intonációs problémai követték - ezek jellemezték az előadások zömét. Aki a hallgatóságból addigra még bizonytalan volt az ítéletében, a zárórészben jól kiszűrhette a lebegő támaszt, bizonytalan levegővezetést és a tiszta játék esetleges hiányát.

Az alma matereket összehasonlítva egyértelműen megfigyelhető volt a győriek lírai megfogalmazásra való törekvése; a pécsiek például jellemzően ezt áldozták fel a gyorsabb tempó és a technikai pergés érdekében. Gyakori volt, hogy a perfekció igénye miatt a zenei formálás sikkadt el, míg másoknál az ívek és a romantikus előadásmód párosult a kisebb, ám zavaró hibácskák sorával. Egészében elég vegyes volt a kép, jól elkülöníthetően egy hatos-hetes csoport emelkedett ki a mezőnyből.

A délutáni döntőbe végül öten kerültek, nekik Neruda darabjával kellett megbírkózni.

Finale:

A külsős "éttermi kritikus" számára meglepőnek tűnt, hogy a Neruda-koncert előadásához senki nem választott német ventiltrombitát - sajnálatosnak pedig az, hogy egyik főiskola sem tudott Esz-trombitát biztosítani versenyzőinek, illetve úgy gondolom: a német forgóventiles trombita teltebb, puhább hangzása jobban illene a darab karakteréhez.

Ugyancsak fájóan hiányzott a zenekari anyag zongora-letétjéből és a szólisták játékából egyaránt az a graciőz-rokokó, illetve kora-klasszikus attitűd, amely ezt a versenyművet kiemelhetné a kortárs irodalom unosan ismert és agyonjátszott darabjai közül. Az elhangzott kíséret legtöbbször inkább romantikus hangvételű, illetve alkalmanként öncélúan dekoratívan pergő volt, csak ritkán volt felfedezhető törekvés a szólistával történő párbeszédre, együttjátékra. Talán egyszer azt is megérjük majd, hogy a zongorista más-más, személyreszabottan preparált kottából követi, kíséri és segíti az előadót - ehhez viszont mindkét érdekelt fél (és tanáraik) igényessége egyaránt szükséges. Örömteli, hogy legtöbben Max Sommerhalder kritikai kiadványából játszottak, ám a mű eredeti corno-da-caccia-hangzásvilágához való közelítést egyedül Elmauer János előadásának néhány részletében fedezhettük fel.

Maricsek Zoltán (Szeged) lépett először színre a döntőben; előadását szép formálás, kidolgozott díszítések, kiváló ajaktrillák és a precíz, hibátlan játékmódra való törekvés jellemezte - valószínűleg ennek tudható be, hogy semmiféle dinamikai kockázatot nem vállalt, és sajnálatosan egysíkú, egyenletes mezzofortéban abszolválta a darabot.

Vörös Ádám (Győr) a tőle megszokott perfekt és az előzőnél jóval árnyaltabb dinamikájú játékot produkált. Az első tételben a zenei íveken belül kisebb tempóingadozások voltak tapasztalhatók, és az egész darabra jellemzően a dallamívek tetejének kiemelését hiányoltam. Kadenciái (a versenyzők zöménél megfigyelhető módon) okosan felépítve lefelé indultak - és a technikai lelazítást követően remekül formált, kiváló ajaktrillával záruló szép momentumai voltak az előadásnak.

Siket István (Budapest) volt az egyedüli, aki Esz-trombitával adta elő a versenyművet, szép hangú, pódium-érett előadást hallhattunk. A hangszer adottságaiból is következően nagyobb dinamikai változatosság, világosabb hangszín, nagyobb volumen jellemezte az előadást, az első tétel kadenciája huszárosan merész, a játszott dallamok pedig szépen összefoglalt ívűek voltak.

Elmauer János (Bp) darabját a tőle megszokott(?) kettősség jellemezte. Egyrészt a dallamvezetés költőisége - és sajnos túlzottan romantikus volta -, másrészt a hangsúlyokkal sajnálatosan szétszabdalt ívek, a sok apró pontatlanság és a zárótételre elfáradt, fátyolos-szürke hang jelezte, így az előadás még messze nem olyan kidolgozott, mint várhattuk volna tőle.

Koczur Szabolcs (Bp) játéka számomra a nap felfedezése volt. Az induló tempó-fogás, a szinkópás rész finom formálása, a plasztikus, könnyed technika igazi kiugró tehetségre utal. A fiatal csikó szertelen lendületével ugrott neki a kadenciának, amely bizonytalanságában is jelezte az oroszlánkörmöket - ha beérik a darab, nagyon imponáló előadás lesz. A II. tétel lírai dallamformálása és a zongorakísérettel való párbeszéd igazi élmény volt, s bár a B-piszton handicapje itt is tettenérhető volt (a hangzás nyíltsága és teltsége esett a hangszer áldozatául), mégis a felfedezés örömét nyújtotta a hallgatónak.

A verseny végeredménye nem volt meglepetés:

V. -oklevél: Elmauer János

IV. -különdíj Koczur Szabolcs

III. díj Maricsek Zoltán

II: díj Vörös Ádám

I. díj Siket István

Coda: Navigare necesse est.

Ismét remek szervezés, jó hangulat, ügyes programválasztás - az egynapos rendezvény nehézségi foka megfelelt bármely nemzetközi verseny első fordulójának. Bakó Levente, a verseny házigazdája megint nagyot alkotott, a tanszakok tanárai pedig a lehető legjobbat próbálták kihozni a tanítványaikból. Egy ilyen baráti verseny kiváló alkalom arra, hogy ki-ki felmérhesse, hol tart a hazai mezőnyben, megtapasztalja a felkészülés folyamatát és - nem utolsósorban - kockázatmentesen szoktathassa magát a színpadi kiállás légköréhez szakmai közegben. Mert nem a versenyeredmény a legfontosabb, inkább az odavezető út. Vagy ahogyan a régi rómaiak mondták: hajózni (dolgozni, versenyezni, verejtékezni) muszáj...