Bence

Nagy akarás

2010.12.23. 09:02

Programkereső

Szó se róla, fontos, hogy a színházi háttérszakmák művelői is reflektorfénybe kerüljenek, mert nélkülük aztán tényleg nem működne a teátrumi gépezet. Úgyhogy helyes, hogy megalapították a Magyar Teátrum Díjat, a csapágy s benne az aranygolyó pedig szellemes, ráadásul azt sem bánjuk, hogy a díjátadó képernyőre került. A problémát maga a műsor jelentette.

Fekete Péter békéscsabai igazgató rendezte az esztrádot, s bűvész múltját idézve egy golyós mikromágiás trükkel fel is lépett benne (azt hiszem, így hívják azt, amikor először egy, majd két, három, négy golyót kap elő a légből, s teszi ujjai közé, majd tünteti el). "A színpadon tucatnyi ismert sztárral találkozhatunk" - szólt az eseményt meglehetősen felülpozicionáló beharangozó, amely így folytatódott: "Ünnepünk méltóképp áll az év végi nagy díjátadó ceremóniák sorába, a Prima Primissima, az állami és egyéb díjakat átadó ünnepségek mellé." Azt hiszem, erre mondják, hogy a kevesebb több, mert összességében bizony nem volt másról szó, mint néhány békéscsabai előadásrészletről (Aida, Csínom Palkó, Csárdáskirálynő), dalról és egy Kányádi-szövegről. Próbáltam számolni a sztárokat, azaz a bulvárból ismert neveket-arcokat: Fodor Zsóka (díjátadó), Németh Kristóf (aki cirkuszi kikiáltók és doboló kisbírók modorában és hangerejével-hanghordozásával vezette a műsort), némi megszorítással Varga Edit, Fésűs Nelly, Szomor György, Ferenczi György (bár ő Story-tartalomként már erősen véleményes)... de itt megáll a billentyűzet. Ezzel, mármint a felvonultatott sztármennyiséggel és -minőséggel nincs is semmi baj, tényleg. (Kicsi ország, kicsi sztárok.) De ez a habverés rendkívül röhejes, különösen akkor, ha a díjátadót viszont úgy vezetik fel, hogy itt "az elit- és sztárközpontúságot akarják oldani".

A díjazott ügyelő, kalapos, közönségszervező stb. egyébként nagyon helyesek voltak, beszédkéjükben köszönték igazgatójuknak, a Magyar Teátrumi Társaságnak, kollégáiknak. A díjakat többnyire politikus-színházigazgató duótól vették át, akik közül érdekes módon mindig a - helyi érdekű, azaz Békés megyei - politikus beszélt először (és többet). Érezhetően élete nagy pillanatának gondolta fellépését a megye egyik parlamenti képviselőjéből ÁSZ-elnökké avanzsált Domokos László, s ennek megfelelően lépett szűkebb pátriája teátrumának színpadára: arca gyermeki módon ragyogott, vártam, hogy pliében, de minimum dalban mondja el.

Volt ennek a díjátadónak valami anakronisztikus ünnepséghangulata, s ehhez igen erősen hozzájárultak a nagyon_fontos_üzenettel bíró műsorszámok, az "éljenek a fogaskerekek, éljenek a csapágyak" típusú mondatok - tényleg csak a "hajrá, csavargyáriak!" hiányzott lezárásképp a Csinibabából, és akkor Németh Kristóf miatt még ontopik is lettek volna -, a "kétkezi munkások" hangsúlyozása, a közreműködők ilyen-olyan díjainak felsorolása - mintha a díj tenné a színészt -; a rendezés fókusztalanságát felerősítette a tévés közvetítés, a félsötét nézőteret mutató vágóképek pedig a ritmustalanságot erősítették.

A díjról magáról különben annyi derült ki, hogy a Magyar Teátrumi Társaság alapította, a jelöléshez két művészeti díjas színész és az igazgató támogatása szükséges; de hogy a nominálás hogyan váltódik díjra, miért érdemesebb X ügyelő, mint Y, nem tudni. Azon még csak-csak túl lehet lépni, hogy kizárólag az MTT tagszínházainak munkatársai számítanak - a Magyar Színházi Társaság alapítsa meg a magáét -, de hogy az In memoriam "rovatban" a halálozás évétől függetlenül csupán az MTT tagszínházainak politikai oldalához kötődő színházcsinálókat mutatták, minimum nem elegáns gesztus. És ha már annyira fontos nekik a határontúliság, akkor ne csak az újvidéki fénymestert meg a szabadkai Népszínház-igazgatót citálják oda amolyan díszmagyarként (privát megjegyzés: Talpi, kössél nyakkendőt!), hanem tessék szíves ismerni az ottani halottakat is, és rájuk is emlékezni.