Erzsébet

Serban!

2010.12.25. 13:12

Programkereső

Mert mi a név - de kell-e több, nem mond ez eleget?

"Elképzelésem szerint a Nemzeti Színház a korunk tükre kellett volna legyen, nem pedig ájtatos, élettelen múzeum. Olyan műhelyeket szándékoztam megszervezni, amelyeken a fiatal színészek, rendezők és színműírók közösen és közvetlenül együtt dolgozhatnak, hogy majd ebből születhessen valami új, valami teljesen váratlan, ami megvethetné egy új román színházi irodalom alapjait, és más magatartást alakítana ki az írással szemben. Aiszkhülosz, Shakespeare és Molière színészek voltak, és az írásban a színház jellegzetes közös energiájából részesültek, amelyet egyszerre éltek meg és tettek halhatatlanná. (...) Szinte kötelességemnek éreztem, hogy átadjam a fiataloknak a Peter Brooknál szerzett tapasztalatomat, és benn a színházban létrehozzak egy kutatólaboratóriumot, amely támogatja az új színésztípus kinevelésére irányuló kísérletező szellemet."

Andrei Şerban Életrajzát olvasom. Honnan ismerősek ezek a gondolatok? Illetve nem is pontosan ezek, hanem épp az ellentétei.

"Meg vagyok győződve, hogy az emberek nem csupán a zene miatt járnak operába." Ez is ugyanonnan van, de Şerban Enescut idézi. Istenem, a naiv zeneszerző! Ha hallaná, operába járók körében a rendező színház micsoda szitokszó.

És itt két üres sornak kellene állni, hogy elváljon a szöveg - az enyém - két része. Nem, nem lesz könyvrecenzió (a kiadó egyébként a Koinónia, 34 RON, 2400 HUF), legyen elég annyi, hogy tessék elolvasni a könyvet, ami 2006-ban jelent meg románul, ebben az évben magyarul, tehát nem teljesen up-to-date. Viszont én idén találkoztam Andrei Şerbannal - igaz, már másodszor. De hogy emlékezett rám, a fene se gondolta volna. (Annak ellenére, hogy az Életrajz előszóféleségében arról ír, nem biztos, hogy minden úgy, ott és akkor történt meg, ahogyan később olvasható, hadd higgyem azt, tényleg emlékezett rám - "bár mintha hosszabb haja lett volna".) Mindenesetre ez a történet következik Jobb hónapokkal később, mint soha jeligére.

Aznap a negyedik interjúja voltam, egy hosszabb és két rövidebb után következtem. Ilyenkor mindig azon izgul az ember - legalábbis én -, hogy ne ismételje az előzőeket. Nem az eredetiségre törekvés meg a saját egó miatt; inkább - ritka alkalom - az empatikus énem jön elő. (Azt hiszem, nehezen bírnám a gyűrődést a diktafon másik oldalán is: a Notting Hill/Sztárom a párom vonatkozó jelenete, az, amelyikben Hugh Grantnak újságíróként kell ötperces miniinterjúkat csinálni.) Rövid egyeztetés a Nemzeti büféjében kiváló kollégáimmal, akikről kiderül, az előző esti együtt nézett Három nővér nyilvános főpróbán kívül nem láttak más Şerban-rendezést. Megnyugtatom magam, némi előnyöm van. Ellenben semmi miért Csehov, miért Három nővér, miért nem Shakespeare, hogy jön ide Brecht, milyenek a színészek, milyen volt a próbafolyamat...

Amikor a Suttogások és sikolyokat rendezte Kolozsváron, egy interjúban azt nyilatkozta, hogy "az a hely, ahol jelenleg a leginkább otthon érzem magam, az a színház". Mármint a Kolozsvári Állami Magyar Színház. De az derült ki, hogy Pesten is jó volt neki. Igaz, nem érkezett valami nyugalmas helyzetbe - (már) akkor (is) ki akarták rúgni Alföldit -, s ki tudja, hogy egy új igazgató évadtervébe ez a produkció beleillett volna-e, ráadásul az épületet és a reptér méretű színpadot látva elborzadt - pedig neki aztán bukaresti Román Nemzeti is megvolt...-, hogyan lesz ilyen körülmények között intim Csehov. Ezért tehát a leeresztett függöny előtti játék. És ezzel együtt az újabb probléma: hogyan lehet három órán át így, egy ilyen szűk térben fenntartani a néző figyelmét? Versinyin érkezése nagy esemény, tehát ott menjen fel a függöny, és így tovább az összes térváltozást illetően. Kényszer szülte spontán megoldások miatt lett a defektből effekt. "De hát ez a rendező dolga, nem?" - teszi fel nekem nevetve a költői (színházi) kérdést. Kétségkívül.

Beszélgetünk arról, hogy szerinte nincs a román színháznak víziója, hogy az élénk fantáziájú, kísérletező kedvű, rizikót vállaló emberek nélkül nem haladunk semerre színházban és színházon kívül sem. A kultúrák egymást inspiráló hatásához ér - Brook után hová is érhetne? -, arról, a különböző művészeti ágak hogyan viszik előre egymást. Lehetne mindezt közhelyeknek tekinteni, de ez a pasi (bocsánat...) mindezt átélte, megtapasztalta. Ha akarom, nem tesz mást, mint élménybeszámol a kalandjairól. Arról, hogyan lett Amerikába érkezett huszonéves senkiből... - és itt megáll. "Mondja csak ki nyugodtan, hogy valaki, joga van hozzá" - gondolom, de ehelyett ő újabb mondatba kezd Grotowskiról, Sztanyiszlavszkijról, Brechtről, akiknek még volt víziója. Meg a kortárs német színházról, ahol elég bátrak ahhoz, hogy a múlt nagy drámáit a jelen olvasatában színre vigyék, és ez találkozik a nézői elvárással. Negatív vízió a német, meglehetősen pesszimista a klasszikus alapanyag miatt, ám amiben élünk, az meg szimplán elkeserítő. "A német színház szarkazmusával nem értek egyet, mert a színháznak szerintem reményt kell adnia, de nekik legalább van elképzelésük." Ellentétben mondjuk az Ellen Stewart utáni La MaMával, ahonnan hiányzik a karizmatikus személyiség, vagy Romániával, ahol egyik oldalról még mindig a régi éra játékstílusa uralkodik, a fiatalok viszont nem saját hangjukon beszélnek, hanem kevéssé eredeti módon és hamis hangon imitálják a német színházat.

Azt, ami - már csak hagyományai miatt is - igen politikus. Ezzel szemben Şerban előadásai apolitikusak. Amikor direkt politizált a színpadon, meg is bukott: "Mindenesetre ebből az Oidipuszból (Bukarest, Román Opera, 1995 - pt.) megtanultam, hogy fölösleges a színház eszközeivel politikai pamfletek szélmalmai ellen harcolni. Egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor megpróbáltam a politikumot belekeverni a művészetbe, de remélem, kigyógyultam ebből a betegségből." Azt mondja, nem hatékony egyáltalán, és a Living Theater meg a hatvanas évek végének, a hetvenes éveknek a társadalmat direkt üzenetekkel bombázó avantgárdját hozza példaként, korábbról Brecht és Beaumarchais nevét emlegeti. Mit értek el? Hogy a Figaro házassága váltotta volna ki a francia forradalmat? Ugyan már! "Egy-egy embert el lehet érni. Ha valakiben megmozdul valami, az nagyszerű. Ha egy néző nyomott hangulatban jön be, és két óra múlva úgy távozik a színházból, hogy nehéz az élet, de van esély arra, hogy másképp éljünk, nos, ennyi a maximum, amit elérhetünk. Erre viszont törekednünk kell."

Beszélgetünk a Három nővér optimizmusáról, életmentő élj-a-mának-járól, a múltba révedő nosztalgiáról, annak veszélyéről. Mintha - egy kivétellel - minden általam látott Şerban-előadás erről szólna. Szóba kerül a szebeni Sirály, a kolozsvári román színházi Megtisztulva, a magyar színházi Ványa bácsi, a Suttogások és sikolyok, a körülmények miatt totálisan élvezhetetlen-értékelhetetlen Lear a Bulandrából (annak a fesztiválszervezőnek, aki azt gondolja, lehet színházat, pláne prózait, csinálni sportcsarnokok hodályában, innen üzenem, hogy lehet, csak nincs értelme) meg kivételként a nosztalgiától teljesen eluralt Rock and Roll. (A Krétakörnek rendezte meg felolvasószínházként, évekkel ezelőtt Stoppard darabját. Akkor beszélgettünk kicsit, arra emlékezett. Vagy csak mondta. Mindegy is tulajdonképp, mert a mondat a lényeg, nem?) Kiderül, tulajdonképpen a maga örömére foglalkozott ezzel a nem kifejezetten jó drámával, de mivel a krétakörösök és közte generációs szakadék tátongott, a kutatómunka, az, hogy a színészeknek el kellett merülni a prágai tavaszban és következményeiben, energetizálta a munkát. S mi energetizálja akkor, ha mint a nyáron, tíz év után ugyanott újra megrendez egy darabot? (Ebben az esetben: Párizs, Opera Garnier, Olasz nő Algírban.) A változásban rejlő lehetőség az újrakezdésre, ezért nem is hasonlít a mostani változat az egy évtizeddel ezelőttire.

Olvasom az Életrajzot. Az egyik fejezet a Mester és Margaritáról, annak két kudarcos színreviteléről szól. Így zárja: "Vajon hány próbálkozásra volna szükségem, hogy megfejtsem ennek a szövegnek a rejtett titkát...?!" Jó lenne ott lenni, amikor sikerül neki.