Vilhelmina

„Dum spiro, spero”

2011.01.21. 16:33

Programkereső

"Ahogyan Kodály és Bartók szinte az utolsó órában gyűjtötték össze népzenei kincseinket, most a kórusok is az utolsó órában vannak." Oláh Zsolt, a Honvéd Férfikar szubjektív gondolatai a kórusok menedzseléséről és minden másról.

Hangulatjelentés

Az óév vége felé, az új esztendő küszöbén sokunknak megfordult a fejében a gondolat: mit is kellene tennünk a jövőben. Mit nem tettünk meg az elmúlt évben - években amit meg kellett volna cselekednünk, mire nem koncentráltunk eléggé, mi az, amit ki kell javítanunk, át kell értékelnünk. Melyek azok az utak és terek, amelyeket még nem jártunk be, amelyeket (gyakran ismét) föl kell fedeznünk. Nincs ez másként hivatásunkkal, szakmai tevékenységünkkel sem. Gondolkodunk, értékelünk, elhatározunk. De mi történik akkor, ha egyre szűkülnek a terek? Hogyan értékeli újévi gondolatai között ezt a tényt a fiatal kórusénekes?

Az elmúlt években a külső, kényszerítő erők hatásai nem csak az együttesek nadrágszíjának szorosabbra húzását - ennek következtében az aktív, értékmentő és értékteremtő alkotómunka visszaesését - eredményezték. Szorosabbra húztuk egymással való kommunikációnkat is. Elkedvetlenedtünk, mogorvábbak lettünk, sokak korábbi hivatástudata könnyű mellékes pénzkereseti, munkahelyi rutinná őrlődött, ami természetesen nagy mértékben befolyásolta - befolyásolja a többi kolléga hangulatát is. Mekkora különbség azt mondani: „énekelni", mint ezt: „dolgozni"! 

Honvéd Férfikar
Honvéd Férfikar

A biztos szakmai lábakon álló énekkar hosszú távú működésének alapja: a menedzsment

A kulturális szférába bő húsz évvel ezelőtt betört a szabad piac, az erőteljes versenyszellem és az állam kihátrált az aktív kultúrafinanszírozás mögül. A folyamat a kulturális élet központjain belül a professzionális kórusokra nézve is döbbenetes erejű volt, melynek hatása alól több együttes, intézmény a mai napig nem tudta kivonni magát. Ellentétben Európa országainak többségével, azóta sem született olyan átfogó, stabil, hosszú távú kultúrafinanszírozási koncepció a magyar állam részéről, amely a mai napig működne. Ez azért is nagy probléma, mert a kulturális szféra egésze és főleg a kórusok az emberek többségének szemében egyfajta „elemelt", „elit", a mindennapi élet szerves részeként nem működő kuriózumot alkotnak. (A széles közönséghez való eljutás azonban nem jelent automatikusan kommercializálódást, gondoljunk csak Kodály szavaira: „Legyen a zene mindenkié!") Mivel az állam nem fektetett be a kultúrába, törvényszerű - az aktuális világgazdasági mechanizmusok mellett -, hogy a kultúrafogyasztók száma évről - évre csökkent és csökken. A kilencvenes évek elején némileg aktivizálódó szponzoráció és mecenatúra a mai napig nem nőtte ki magát, alig születtek olyan hosszú távú szerződések és megállapodások, melyek biztosították volna egy adott együttes állami támogatása mellett a szükséges, hiányzó anyagi forrást. Mindkét előbb említett támogatásteremtő együttműködés esetleges, ad hoc  -és gyakran öncélú jelleggel, az esetek többségében személyes kapcsolatok - érdekek mentén, és nem egy közös kulturális érték - eszmerendszer alapján működnek.

A szakembergárda tudása sok helyen egész egyszerűen nem képes tartani a versenyt a napjainkban megjelenő kultúrafinanszírozási trendekkel, ahhoz azonban, hogy a megfelelő szakemberek kitermelődjenek, még sok évre van szükség.

Elengedhetetlenül fontos, hogy az adott szakember tökéletesen ismerje egy kórus lehetőségeit, teljesítményét, szakmai és emberi problémáit, napi kapcsolatban álljon az együttes tagjaival és ha nem volt korábban aktív előadó - ez lenne az ideális -, akkor részletesen tájékozódjon az énekesek kvalitásairól, akárcsak egy impresszárió. A sikerre azonban még ez sem garancia, a szakmát nem lehet könyvekből, csupán egy posztgraduális képzés útján megtanulni. Természetesen az intézményi képesítésre szükség van, de nem mindegy mikor és kiktől tanul a szakember, hol, milyen intézményeknél teljesít. Talán nem meglepő, ha azt mondjuk: jelenleg ma Magyarországon szinte elképzelhetetlen, hogy egy adott együttes a saját, hozzá kötődő munkatársait ösztönözze arra, hogy képezzék tovább magukat, amint az a civil szférában teljesen természetes dolog. Az sem véletlen, hogy a magyar kulturális élet vezetői egyetértenek abban, hogy ezen a területen általánosságban - a képzések hiányosságai és a szakterület lassú fejlődése miatt is - elenyésző a jó szakemberek száma.

A megoldás kétségkívül az Arts & Business szemléletben, gyakorlatilag a produceri, folyamatértelmezési és a hosszú távú projekttervezési munkában van. A kultúrából és ezen belül a professzionális kórusokból a szó legjobb és legnemesebb értelmében, szakmai nívójuk megtartása mellett szükséges eladható terméket és a gazdaságot generáló mechanizmust alkotni, az állam aktív közreműködésével különböző értékrendszerek között közös értékeket létrehozni. A megfelelő felkészültségű szakemberek így nem csak a kórusok hosszú távú működését, finanszírozását, szakmai színvonalának hátterét és az együttes elismertségét, hanem az ország gazdaságának serkentését is szolgálják. Ez közös érdek. Amennyiben az együttesek menedzsmentjei nem ismerik fel, hogy a kultúrafinanszírozási rendszer folyamatosan és gyökeresen megváltozik, közel sem biztos, hogy hosszú távon biztosítani tudják annak működését.

A szakmai munka alapja: az énekesi gárda

A Magyarországon teljesen leépült óvodai, általános iskolai és középiskolai zenei képzés, az énekórák, valamint a karéneklés redukálása és az egységes, professzionális kórusénekes képzés hiánya egyértelműen érezteti hatását. Ez elsősorban generációs problémákban mutatkozik meg. A legtöbb kórus tagjainak nagy része már nem fiatal. Sok kolléga nyugdíjas, még több énekest pár év választ el a nyugdíjtól. Néhány, húszas éveikben járó énekes frissíti ugyan az énekkarokat, de középgeneráció szinte nincs. (Kivételt talán csak a Nemzeti Énekkar képez.) Ez természetesen az együttesek hangzásában is nyomon követhető. Az idősebbek közül még páran aktívan részt vállalnak szólamuk erősítésében, de a fiatalabbak természetes fiziológiai okok miatt és aktív, folyamatban lévő képzésük okán még nem tudják azt a vezető szerepet betölteni, amit egy tíz - tizenöt éve énekkarban éneklő, középkorosztályban járó kolléga magára vállal.

A generációs hézagokból automatikusan fakad az egységes hangképzés hiánya. Sok énekkarnál nem áll alkalmazásban énektanár. Ahol mégis, ott sem mindenki érzi úgy, hogy szüksége lenne a kórushangzás homogenitása és saját fejlődése érdekében énekórákra járnia. Ez rendkívül súlyos probléma, a gyakran szintén szükséges rosszként, napi rutinként értékelt beéneklés nem helyettesíti a külső kontrollt képező szakembert, még több évtizedes gyakorlat után sem.

Az énekkar egységes, tiszta hangzásképének, pontos intonációjának elősegítése érdekében a rendszeres énekórák mellett érdemes lenne kiemelten foglalkozni a kamaraének gyakorlásával. Ezt szinte már utópiaként fogalmazom meg, hiszen napi rohanásaink közben, az intenzív próbafolyamatok alatt elképzelhetetlen, hogy a kollégák többsége a kórusok jelenlegi anyagi támogatása mellett magára vállalná a kamaraéneklés pedagógiai szempontból rendkívül fontos kötelezettségét. Barokk duettekkel, tercettekkel (pl. Purcell, Bach), a bécsi klasszika többszólamú műveivel (pl. Haydn, Mozart), valamint a német romantika - intonációs és dinamikai szempontból legnehezebb - Lied műfajára épülő darabokkal (pl. Brahms, Mendelssohn, Schubert) általában ki lehet csiszolni az énekkar dinamikai skáláját, intonációját, dikcióját és hangzásképét. (Azzal a kiegészítéssel, hogy az énekesek lehetőség szerint minél többször énekeljenek belső szólamot. ) Így talán megszűnne a „szólista - probléma" is, amivel szintén törődnünk kell. Az énekkarok többsége lehetőséget ad tagjainak arra, hogy szólóénekesként is megmutatkozzanak. A szólistaként történő megnyilvánulás a kórusénekléshez képest egészen eltérő hangképzést, cizelláltabb dinamikát, intenzívebb szövegmondást, a mű egységeivel, tagolásával szorosabban összefüggő légzést, szubjektívabb emóciókat kíván. Ha a szólót éneklő énekes nem képes „visszaolvadni" az együttesbe, komolyan veszélyezteti a kórus plasztikus hangzását. Mindez egyértelműen a professzionális kórusénekes képzés hiányából fakad.

Az énekkarok művészeinek többségét alapvetően magánénekesek alkotják, akik nem ritkán szólóénekesi pályára készülnek, vagy szólistaként - részben anyagi, részben szakmai megfontolások alapján - „igazolnak" egy - egy kórusba. Ez a tény az együttesek újabb komplikációit és nem csak a korábban említett kérdéseket veti fel. Véleményem szerint ez elsősorban olyan emocionális kérdés, amely kihat a szakmai működésre is. Több énektanár fogalmazza meg instrukcióként: aki nem akar világhírű lenni, az ne menjen énekesi pályára. Veszélyes megállapítás (ahogyan önmagában a hírnév sem feltétlenül pozitívum), mert ha a fiatal énekes ebben a tudatban éli az életét és pályája derekán kiderül, hogy a világhír - de még a kistérségi pro urbe is - elkerülte, fanyar, cinikus licitátorként fejezheti be karrierjét.

A megoldás szintén az Arts & Business - elméletben keresendő, hiszen ha a kórusénekes azt érzi és tapasztalja, hogy társadalmilag, az állam által, valamint szakmailag, anyagilag és az együttesen belül, vezetői által is hosszú távon elismerik munkáját, biztosan nem fogja bánni, hogy nem a jóval hektikusabb magánénekesi létet választotta. A magyar kóruséneklés jelenlegi helyzetében a fent említett értékrendszerrel, de annak egy-két vonásával is szinte alig találkozunk, így nem csoda, ha az amúgy is rendkívül gyér, statisztikailag szinte alig mérhető kórusénekesi utánpótlás nagy része egzisztenciális okokból civil pályán folytatja társadalmi karrierjét, vagy a kulturális szféra egyéb ágazataiban próbál meg érvényesülni.

Kitekintés és lehetséges jövőkép

Nem feltétlenül kell az egyesült államokbeli, ú.n. „rásegítő magatartást" követnünk. Magyarország ezt nem is tehetné meg, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban az állam kivonulása és gyakorlatilag kultúrpolitikai koncepciótlansága, minimális támogatási rendszere ( közvetett állami támogatás - adókedvezmények ) egy rendkívül tőkeerős, a kultúra és művészetek iránt fogékony réteg meglétén és aktivitásán alapul. Hogy ez milyen következményekkel jár, mindenki tudja: tessék megnézni egy amerikai műveltségi vetélkedőt és akkor még egy szó sem esett mindennek a gazdasági, oktatásügyi és politikai vonzatáról. „A ló másik oldalát", az úgynevezett „művezető állam" -ot ( pl. Kína ) csak említés szintjén szerepeltetném. Itt a politikai felső vezetés kizárólagos ellenőrzése alá vonja a kulturális szférát, gyakorlatilag megszüntetve a kulturális piacot. Erről tudna pár kolléga mesélni, mintha hasonló modell működött volna Magyarországon is egy ideig. Talán ideaként az Angliában megjelenő állami mecenatúrát említhetnénk, ugyanis elegendő forrást biztosít a művészek részére, viszont önmagában ez a modell sem működőképes idehaza, hiszen egyrészt gazdaságilag igen erős államot feltételez, másrészt rendkívül szűk a támogatottak köre.

Nyugat - Európa országainak nagy részében kialakult a „menedzser típusú" támogatási rendszer. Az állam kiemelt, aktív beavatkozásai által (saját kulturális intézmények fenntartása, mások erőteljes szubvencionálása) vásárlóként és támogatóként is megjelenik a kulturális életben, viszont nem kizárt, hogy - az általa finanszírozott és fenntartott együttesek, intézmények okán - politikailag is befolyásolja a kulturális szférát. Magyarország az elmúlt években valahol a mecénás állam ( ami a szűk támogatott kört illeti ) és a menedzser típusú kultúrafinanszírozási modell keverékéből építkezett, de nincs stabil, kialakult, jelenleg is működő koncepciója.

Akkor hát, mi a megoldás?

Az évek során hazánkban nem jött létre egységes, hosszú távon előre mutató, a mai napig funkcionáló, kiszámítható kultúrafinanszírozási rendszer. A rendszerváltás utáni kaotikus állapot következményeként kórusaink nagy része megszűnt, másik része - az iskolai zeneoktatással, kiváló énektanárainkkal és a karénekléssel együtt - lehetetlen helyzetbe került. A külső, kényszerítő tényezők szakmai tehetetlenséget, csüggedést, depressziót, kilátástalanságot, anyagi válságot eredményeztek, így több mint időszerű, hogy a kulturális szféra vezetői felülvizsgálják a korábbi koncepciótlanságot és hibás kultúratámogatási rendszert, valamint a szakmai szervezetekkel közösen kidolgozzanak egy átfogó állami finanszírozási programot. Mindehhez azonban szükséges, hogy a kórusok menedzsmentjének terminológiájában és tagjainak gondolkodásában is érdemleges szemléletváltozás következzék be. Ahogyan Kodály és Bartók szinte az utolsó órában gyűjtötték össze népzenei kincseinket, most a kórusok is az utolsó órában vannak. Bizakodásra adhatnak okot az elkövetkezendő évek és bízom abban, hogy a szakemberek tudnak a kórusok számára megfelelő alternatívát alkotni. Ha viszont eredménytelenül végződik az állam, az üzleti  - és a kulturális/oktatási szféra minőséget, szakmaiságot, közös értékrendszert és új közös értékeket teremtő hármas összehangolása (Arts & Business), akkor végképp eltűnik az utánpótlás. Idővel pedig - velük együtt  - a kórusok is.

Epilógus gyanánt  

Egy napos tavaszi hétvégén Salgótarjánban fiatal orgonisták gyülekeztek a helyi zeneiskola impozáns hangszerével felszerelt nagytermében; köztük egy nyúlánk fiatalember, aki a többieknél kissé lassabban, bizonytalanabbul közlekedett. Vak volt. A zsűri értékelése után a díjazottak rövid koncertet adtak versenydarabjaikból, így a vak fiút is felsegítették a lépcsőn. Meghajoltatták, majd leültették az orgonapadra, s játszani - látni - kezdett. Közben lassan eltűnt a koncertterem, hangszerrel, díjakkal, közönséggel együtt. Feledésbe merült az idő, hogy sietni kell, mert indul a vonat, hogy elkészült az ebéd, hogy most már ránk férne egy pohár hideg sör. Távolról hallottuk, ahogyan orgonál, közben egy Balaton melletti kastély kertjében kószáltunk, s az éledő nedves földre percnyi csillagokat festett az oszlopokként tornyosuló fák lombjait melengető Nap.

Kis magyar vidéki valóság.

Ugyan Braille - szintén orgonistaként - az ezernyolcszázas évek elején lefektette a vakok számára készülő kották alapjait (többet ér egy tett száz sóhajnál), mégis sokat gondolkodtam azon: ennek  a fiatal versenyzőnek mennyi görcsét, feszültségét kellett leküzdenie ahhoz, hogy elsajátítsa és úgy szólaltassa meg a darabokat, hogy az ne a vaksága miatt hasson rám, hanem azért, mert ösztönös muzikalitással és a korosztályához mért technikai bravúrral adja elő őket.

Szívesen magam mellett tudtam volna a professzionális együttesek, kórusok legfiatalabb tagjait. Vajon megértették volna, miről mesél játék közben? Kihallották volna a mondatot: felejtsétek már el azt, hogy „annak ellenére"? Ösztönözte volna őket kitartása, szorgalma, tehetsége? A zenekarok többségében látható túljelentkezés ellenpontjaként a professzionális kórusok nagy részében olyan fiatal jelentkező, aki a kórusban eltöltött időt nem pár hónapig  - pár évig tartó ugródeszkának és tapasztalatszerzésnek, hanem az életét meghatározó közös muzsikálásnak tekinti, alig akad. Ha valaki fiatalon professzionális, a hagyományokat, rítusokat ápoló, de a mai kor követelményeit, feladatait szem előtt tartó kórusénekes kíván lenni és ezért tenni is hajlandó („nézzünk bizakodva a jövőbe"), akkor jelenleg mindenképpen szüksége van egy, a kórusénekléstől elváló, magas fokon művelt foglalkozásra, ami nem befolyásolja az együttesben végzett tevékenységét. (Vagy olyan anyagi, szakmai és társadalmi megbecsültségre, amivel értékelik a kórusban végzett munkáját.)

A fiatalok helyzete most a legnehezebb, felelősségük viszont a legnagyobb. Egy olyan korban foglalkoznak énekléssel, amikor Kodály és Bartók országában sikk botfülűnek lenni, ugyanakkor mindenki előad, fellép, szerepel. 'Folyamatosan műsoridő van.' Kapcsolódásaink az előttünk itt járó nemzedékekkel, Kadosa Pál tanulmányaival, Komor Vilmos, Kórodi András felvételeivel, Maleczky Oszkárral, Nádasdy Kálmán rendezéseivel, Székely Mihály Sarastrojával, Vikár Bélával, Rékai Nándorral, Bárdos Lajos kórusműveivel, vagy Vásárhelyi Zoltán mondataival egyre vékonyuló szalmaszálak. A tágabb horizontot tekintve egyre csendesebben dacol velünk Kiss József és Ady. Móra is nehezen találná meg mai Szitáryját. Kazinczy biztosan a „trendy" átfogalmazásán idegesítené föl magát, Törzs Jenő pedig Heltai Agárdi Pétereként valószínűleg egy egész életre sutba vágná mesebeli, bájosan naiv reneszánsz jelmezét ha látná: jelenkori Ziliája édes csókjának nem három év némaság, hanem két pohár gin - tonic a záloga.

Páran csendesen megmosolygott csodabogarakként botorkálunk ki reggelente a fürdőszobába, mert úgy ébredtünk, hogy ma koncert - előadás - próba lesz.

„Földrészek népe nézi, nézi, / Egyik érti, másik nem érti. / Fejük csóválják, sok ez, soknak."

Rítusszerűen kutatom, keresem az utolsó mohikánokat. Anno esténként a próbák - előadások - koncertek utáni összejövetelek zaja egy bizonyos ponton mindig elcsendesedett, mert „ős    bölények" foglaltak helyet a sarokban, nem ritkán gondterhelten oldva meg konok, dacos nyelvüket. Reméltük, hogy azokból a mondatokból naponta egy - egy szófoszlánnyal több jut el hozzánk, s talán egy - két méterrel közelebb is ülhetünk hozzájuk. Lopva pillantottunk rájuk mindig, s azután éjszakákba nyúlóan vitatkoztunk, róluk - rólunk   - velük - ellenük. (Erre sem lesz több alkalmunk.) De akik élnek, ki tudja, akarnak-e mesélni? Napi rohanásaik után, vagy csendes, otthoni nyugalmukból kimozdulva lenne-e mondanivalójuk nekünk?

Ha a fiatalok konfliktusaiban és összetűzéseiben napi flegma rutinná őrlődik a közös zenélés, ha csak kevés energia -és időbefektetéssel járó könnyű, mellékes pénzkereseti lehetőségnek tekintik a kórusban való éneklést, akkor nem tudják átmenteni azokat az értékeket és gondolatokat, amit páran - építőmunkások a hőskorból - rájuk hagytak. Ahhoz azonban, hogy ezt mégis észrevegyék, hatalmas önfegyelemre és hitre van szükségük. Újra kell értékelniük mély gyökereikből táplálkozó - és gyakran sajnos a zenei teljesítményt is meghatározó            - specifikumaikat, büszkeségüket, sírvavigadásukat. Nyitott szemmel kell járniuk a világban, félretenni hiúságukat, gőgjüket, levetkőzni álarcaikat és bízni abban, hogy nem maradnak egyedül.

Azt hiszem, többször kellene csöndben maradni. Hallgatni. Figyelni és raktározni.

Elpakolni az üzeneteket, történeteket, mondatokat, pillanatokat, instrukciókat. Hogy legyen miből építkezni, hogy - ha egyszer ránk kerül a sor: „megkeressem azt a másikat / S fülébe súgjam: add tovább." ... „ A szót, a titkot, a piciny csodát".