Eufrozina, Kende

Mefisztó az Operában

2011.01.27. 15:08

Programkereső

A nagysikerű szeptemberi premier után februárban négy alkalommal újra látható lesz a Mefistofele a Magyar Állami Operaházban.

A lehetőség talán vissza nem térő, hisz a Kovalik Balázs által színpadra állított mű a jövő évadban lekerül a műsorrendről. Azonban operai hírek szerint elsősorban nem kultúrpolitikai, mint inkább a díszletek szerelési bonyolultsága végett. Arrigo Boito remekműve ugyanis Kovalik Balázs tolmácsolásában egy monumentális spirális szerkezet köré szerveződik a színpadon. Ennek szimbolikája a mű tartalmára nézve valóban beszédes, összeszerelése viszont igencsak időigényes. Különösen figyelembe véve az egymást követő előadásokra való átállásokat. A februári szereposztás egyébként igencsak ígéretes: Mefisztóként a kellően „diabolikus" hanggal bíró Palerdi Andrást hallhatjuk, míg Faustként egy kiváló fiatal tenor, az uruguay-i születésű Gaston Rivero lép az Operaház színpadára. 

A rendezés kapcsán egyébként el kell ismerni: ezt az operát csak maga „Mefisztó" rendezhette így meg. Már júniusban, a próbák kezdetén érezni lehetett, hogy Kovalik Balázsnak ez egy sikerdarabja lesz. Először is azért, mert illik hozzá. Személyiségéhez tökéletesen passzol. Voltak, akik tartottak attól, hogy a zenei emelkedettség a szokásos "kovalikos" látványbeli profanizálással nem lesz majd összhangban. A valóság azonban rácáfolt a pesszimista várakozásokra. Ugyanis a rendező által képviselt szellemiség, míg mondjuk a Fidelió kapcsán sokakban megbotránkozást váltott ki, a Mefistofele esetében inkább a döbbenet erejével hatott. Itt ugyanis a zene Boitónak köszönhetően hálás, és belefér minden "telhetetlenség". Sőt, bizonyos értelemben, ebben a darabban a látványbeli "túlzsúfolás" sem lett terhelő. A rendező gondolatai által sok mindent ki akar fejezni. Ezzel azonban gyakran túlságosan is gondolkodtatóvá teszi darabjait - egyesek szerint a színpad és a zene összhangzatának rovására. Kovaliknál megszokott, hogy elképzeléseinek csupasz és sokkoló testet ad a színpadon. A direkt hatni akarás a lebontást képviseli, ami azonban gyakran öncélúvá válik. Ez az a látens erőszakosság, ami Kovalikkal kapcsolatban - minden rendezői és művészi képessége ellenére - disszonanciát szül Operán kívül és belül egyaránt. És nem is egyszerűen a harsány és sterilizált bemutatási eszköztár.

Ennél a darabnál mondjuk e tulajdonság kifejezetten erény, hisz a nyárspolgári viselkedést ez az élénk és egyben steril formai nyelvezet nagyon jól bemutatja, s kihangsúlyozza.

A vér direkt és sokkoló megjelenítése első pillanatra hatásvadásznak tűnhet, ahogy a látványelemek jó része is. Azonban, valljuk be, Mefisztó világában mi nem hatásvadász? Mefisztó hatni akar az emberekre, hisz életerejét belőlük nyeri. Ez a rendezés a néző szempontjából inkább a káprázatnak ad teret és nem a botránynak. Itt a dolgok feje tetejére állításának helye van - sőt központi szerepe. Ahogy a forgásnak és fel-lemozgásoknak is.

Kovalik Balázsnál általában elmondható, hogy a leegyszerűsített képi eszközök ellenére a színpadi élet mindig rendkívül intenzív. Az élesen szétváló formák, érzések és színek harsánysága, kiabálása azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a látvány versenyre kel a zenével. Nem minden operai mű viseli ezt el. A Mefisztofele viszont igen, sőt kifejezetten igényli ezt az élvhajhászó habzsolást.

A rendezés koncepciója végig a rendezői mögöttes tartalom tudatos és direkt láttatása. Egyedül a befejezés az, melyben megjelenik egy, a személyiségből fakadó tudattalan szándék. A Mefisztói csalárd világot kiszolgáló nyárspolgárok „forradalmát" szimbolizáló levetkező aktusban ugyanis ott marad valami, aminek egy valódi megszabadulásnál el kellene tűnni: a féltékeny személyiség. A látszat ellenére így nem lehet teljes a megszabadulás Mefisztótól. A mefisztói illúzió külső rétegei, mint a leglátványosabb műanyag esőkabát, valamint az alatta lévő köznapi ruhák lekerülnek ugyan az emberekről, de közben a nyárspolgárság legjellemzőbb kellékeibe (atlétatrikó, fecskenadrág, női háló pendelkébe) bújt esendő testek tömege kerül a fényárba. Majdhogynem önmaga paródiájába vezetve a darab befejezését. Ezen a ponton nem tudom eldönteni, hogy ez most tudatos fricska a mennyország illúziójának a rendező részéről, avagy nem. A fejjel lefelé belógatott angyal képe inkább az előbbit tételezi fel. Ez azonban mintha tényleg egy sajátos kovalikos "fityisz" lenne a végére. Azonban nemcsak Mefisztónak, hanem igazából a mennynek is.

Mefisztó, mint az emberi szenvedélyekkel, érzésekkel a ráción keresztül játszó lucifer az emberi öncélúságból, a mennyiségelvűségből, s a mindezt kondicionáló félelemből nyeri az erőt. Tehát mindabból, ami elzár a fény forrásától. Ebben az értelemben a lehangolóan naturalista atlétatrikók, alsónadrágok és hálóingekbe bújt testek kihangsúlyozása azt jelzi, hogy hiába a katarzis, azt zuhanás fogja követni. Vissza a partikuláris személyiségbe. És azon a DNS -t szimbolizáló bábeli tornyon, még nyomatékot is kap a bukás kódoltsága, determináltsága. Különösen a reflektorok külső megvilágítottságának fényében. A befejezés színpadi képéből a fénytestszerűség, az anyagiból való átlényegülés megjelenítése hiányzott. Az üdvözülés, mint a Mefisztói csalárdságtól való megszabadulás ugyanis elsősorban a fény kiáradásáról szól, semmint a test megvilágításáról; a test fénnyé válásáról, és nem az esendő testiség és személyiség kihangsúlyozásáról. A rendezői szándék szempontjából éppen ezért nem mindegy, hogy az emberi élet determináltságát szimbolizáló spirális állványból való fény felszabadulására, vagy annak és a rajta lévők megvilágítására kerül a hangsúly. Kovaliknál ez utóbbi történik. Méghozzá egy extatikus kitárulkozással, Mefisztó játékának, a körforgás bűvöletének fogságában.

Kovalik Balázs valóban luciferi, hisz mindent megmutat, amilyen a világ, majdnem tökéletesen, de végső soron nem a szentség felé vezet, hanem pusztán a rebellió élvezetébe.

A tömegember lázadása ugyanis nem igazi megszabadulás, hanem csak egy újabb rabság kezdete. Bár ők ezt még nem tudják, s hangulati emelkedettségükben el sem tudják képzelni. Holott a zuhanás már újra kódolva van. A zene felszabadító emelkedettsége ellenére a színpadi befejezés képében ott a visszahullás.

Kovaliknál nincs kilépés "az ember tragédiájából", a visszazuhanás kényszeréből.

Pusztán a tagadás világgá kiáltása egy mesteri építményről.