Cecília

Urubicha - a zene fővárosa

2011.02.18. 07:24

Programkereső

A Guarayo indiánok földjén található Urubicha a fiatal bolíviai zeneoktatás bölcsője. Ezt a sokat emlegetett csodát mentünk meglátogatni január végén.

Mint ígértem, íme: beszámolóm az Urubicha-ban, a Guarayo indiánok földjén tett látogatásomról. Személyes élményeim előtt azonban íme, néhány alaptudnivaló, melyekkel még tartozom.


APAC, Nemzetközi Missziós Barokkzenei Fesztivál

A San Rafael és Santa Ana-ban őrzött jezsuita időkből fennmaradt kéziratos kották feltárása után néhány évvel Piotr Nawrot vezetésével létre jött egy APAC (Asociacion Pro Arte y Cultura) névre hallgató kulturális bizotság, mely 1996-ben életre keltett egy nemzetközi missziós barokkzenei fesztivált (Festival Internacional de Música Renacentista y Barroca Americana), mely azóta is minden második évben megrendezésre kerül, számos, valóban világszínvonalú barokkzenei együttes részvételével, mind az amerikai, mind az európai kontinensről, de teret engedve a helyi zeneiskolák együtteseinek is. Két héten keresztül játszanak az együttesek chiquitania eredeti jezsuita templomainak falai között, számos turistát vonzva képezi az bolíviai kulturális élet fénypontját.


Guarayók és a zene - a kezdetek

A Guarayo indiánok zene iránti vonzalma köztudott. Ez magyarázható talán azzal a hittel, mi szerint a guarayo-k, ha meghalnak, ahhoz, hogy a mennybe jussanak, át kell kelniük egy folyón. Ennek egyetlen módja van: igénybe kell venni egy bizonyos krokodil-szerű fenevad segítségét, hogy átvigye őket. Ahhoz azonban, hogy megszelidítsék, gyönyörűen kell játszani valamilyen hangszeren. Ellenkező esetben a fenevad esetleg félúton fel találja falni az illetőt... :o)

(Mellesleg nem ismerős valahonnan a story? Nem hasonlóan járt el Orfeo is a fúriákkal a görög mitológiában?)

A Guarayoknál valamelyest élt még a missziós időkből örzött zenei élet, akadtak még vének szép számmal, akik a miséken nyekeregtek hegedűn és egyéb hangszereken, féltve őrizve a hagyományokat, (Chiquitaniában kevesebben), de vajon meddig? E hagyomány őrzése volt az első motiváció, mikor az guarayosi Urubicha-ban megszületett egy zeneiskola alapításának gondolata. Akadt is valami féle kezdeményezés helyi erőkből. Mikor aztán az APAC 1996-ban az első fesztivál szervezésén dolgozott, felmerült a gondolat, hogy felkarolják ezt a kezdeményezést. Hívtak hát Venezuelából két zenetanárt, januárban. A fesztivál májusban volt. E kemény 3-4 hónapi munka után Urubicha fiataljai koncertképes kórussal és vonószenekarral mutatkoztak be, előadva egy barokk misét a Chiquito archívumból! Nem tudom, hogy szólt, bár állítólag van belőle felvétel, talán egyszer sikerül hozzájutnom, de bárhogy is, megnézném, Európaban ezt ki csinálja utánuk!

A munka azonban itt nem ért véget, hívtak vendégprofesszorokat Venezuelából, Európából hosszabb rövidebb időre, és felépítettek egy zeneiskolát többé-kevésbé venezuelai mintára. Ma a 4-5000 lélekszámú Urubicha zeneiskolájában 200-300 gyerek és fiatal tanul, és ha jól tudom, az egyetlen zeneiskolája Bolíviának, ami 8 évfolyam elvégzése után államilag elismert zenei érettségit ad. Ezzel az érettségivel a zsebükben Urubicha ifjai keresett zenetanárok szerte a bolíviai mélyföldön, hisz azóta Guarayo és Chiquitania valamennyi városának van  életképes zeneiskolája, melyeknek tanárai szinte kizárólag innen kerültek ki, ahogyan az én tanárkollégáim is. Hát ezt a világ csodáját mentünk el január végén meglátogatni.


El Sistema/Venezuela

Említettem venezuelai vendégprofesszorokat. Dél-Amerikában ugyanis Venezuela rendelkezik a legfejlettemm zeneoktatással, talán megér egy bekezdésnyi kitekintést ez az „El Sistema" („a rendszer") néven elhíresült zenei csoda. Az alig 30 éve kezdeményezett, 100%-ban államilag finanszírozott zeneiskolai, ifjúsági zenekari háló ma Venezuela-szerte 30 szimfonikus zenekart tart fenn, összesen 250.000 növendéket számlál, nagyrészt nehéz szociális hátterű, utcáról összeszedett gyerekekből. Kevés, hiányosan képzett tanárral kezdték a munkát, és dolgoztak ki egy olyan struktúrát, mely csoportos hangszeres órák segítségével a mostoha körülményekhez képpest hatékonyan működik, és mára olyan művészeket nevelt ki magából, mint Gustav Dudamel (akit épp nem régiben ünnepelhetett a budapesti közönség is, ha jól értesültem a Fidelio hasábjairól. Több info itt: http://www.fidelio.hu/klasszikus/mupa_magazin/a_rendszer_gyermeke nagyon melegen ajánlott link!). Dél-Amerikában több helyen vannak kissebb-nagyobb kezdeményezések e rendszer lemásolására. Így Urubicha is eleinte a Venezuela-i mintát követte, és fogadott rendszeresen vendégprofesszorokat Venezuelából. Idő közben Urubicha, ha tanult is Venezuelától, a maga útját járja. Ha sokban hasonlít is a zeneiskolák tananyaga a venezuelai mintára, mára már csak kevés zeneiskola valja magát ez El Sistema háló tagjának a bolíviai mélyföldön. Talán később visszatérek rá konkrétabban.


Látogatás Urubichában

Január végén hát Amancio kollégámmal, és Myriammal (egy San Ignacio-ban dolgozó német önkénteslánnyal) ellátogattunk Amancio hazájába, Urubichába. A kíváncsiságon túl látogatásunknak több célja is volt: egy részt néhány hangszer a zeneiskolából javításra szorul, és itt van hangszerészműhely, más részt sürgősen szükségünk van egy új hegedűtanárra, és jobb személyesen beszélni az esélyes jelöltekkel.

Gauarayos földjén több a pálmafa, és jellemzők ezek a pálma tetejű házak is

Bár lenne rövidebb út is, de közvetlen busz Guarayos-ba nincsen, így Santa Cruz-i átszállással, kb. 24 órát vesz igénybe az út Urubichába. Mondanom sem kell, szerdán délután hulla fáradtan érkeztünk meg. Amancio megszervezte nekünk, hogy Myriammal Ludmilla nővér vendégei legyünk. Ludmilla nővér is egyike az osztrák származású ferences nővéreknek, akik a 60-as években jöttek Bolíviába, és akik nagyon sokat tettek a helyi közoktatás minőségének javításáért. Bár zenéhez különösebben nem ért (kézműves iskolát igazgatott), ő lett a zeneiskola igazgatója, koordinátora is, sok szeretettel, lelkiismerettel, de erélyes szigorral gatyába rázva a születő iskolát. Bár régen nyugdíjas már, de mai napig kikérik a véleményét, benne van a szava minden döntésben. Szemmel láthatóan örült nekünk, német nyelvű vendégeknek, és örömét lelte benne, hogy tudjuk értékelni, ha európai étrendet állít össze nekünk.

Ludmilla nővérrel

Csütörtök, péntek két munkanapom volt benyomásokat gyűjteni a helyi zeneoktatásról. Még nyári szünet volt ugyan, de a zeneiskola, kihasználva hogy a gyerekek ráérnek, annál aktívabban működik.

A benyomások? Átnézve a dokumentumokat, az iskola működési szabályzatát, órabeosztását, az a benyomás, hogy na, itt rend van, végre valahol rendes tantervi követelmények: hangszeres tanszakok 14 különböző hangszeren (hegedű, brácsa, cselló, bőgő, zongora, orgona, fuvola, oboa, klarinét, fagott, trombita, kürt, harsona, tuba), megfelelő elméleti melléktárgyakkal, kötelező szolfézs, elmélet, technikai óra, zenekar, kórus, felsőbb évfolyamokon összhangzattan, zenetöri. A tantervi követelmény pedig igen magas! Megjegyzendő azonban, hogy a tantervi követelményt itt másképpen kell érteni, mint nálunk. Otthon a követelmény azt jelenti, hogy aki megfelel, az folytathatja a zeneiskolát, aki nem, az kihullott. Itt bárki bármeddig maradhat, ameddig kedve tartja, csak egyszerűen nem léphet felsőbb szintre, ha nem vizsgázik, vagy teljesíti az óraszámokat, nem jut el soha a zenei érettségiig. A hagszeres órák itt is csoportosak, főleg kezdőknél nagy csoportok vannak, felsőbb évfolyamokra már kevesebben maradnak, így kisebbek a csoportok.

A papír sok mindent elbír, a valóság azonban csak nagyon nagy jóindulattal van vele összhangban. A struktúra megvan, és már ez is nagy szó, vannak termek, hangszerek, órarend, tanterv, de ami leginkább nagyon hiányzik, azok a jól képzett tanárok. Szép dolog, hogy minden gyerek, 1-8. évfolyamig napi két órát tölt a zeneiskolában (egy óra elmélet, egy hangszeres), de erős kétségeim vannak afelől, hogy ez az idő tisztességgel ki van-e használva. Igazán nem vagyok pl. ellene a technikai iskolázásnak, de nem vagyok benne biztos, hogy célra vezet, ha csak azért skáláztatják a gyerekeket fél órán keresztül megállás nélkül, mert a tanárnak nincs jobb ötlete, hogy mit csináljon velük...

elmélet óra


Mondják, hogy korábban mindig jöttek segíteni tanárok Németországból, Venezuelából, mostanában ritkábban jönnek, pedig úgy látom, még nagyon messze vannak attól, hogy önellátók legyenek, hogy ne legyen szükség segítségre, ahhoz, hogy hasonlítható legyen a képzés színvonala egy pl. egy magyar zenei érettségihez. Pedig addig kell ütni a vasat, amíg meleg, amíg friss a lelkesedés, és félek, hogy abban a fázisban van az iskola, hogy kezdenek elkényelmesedni azzal amit már elértek, és beletörődni abba, hogy úgy működik, ahogy. Ha nincs tanár, aki nagyságrendekkel jobban játszik, mint a diák, mi fogja lelkesíteni, fejlődésre ösztönözni a gyereket? Hogy két évben egyszer, a fesztiválon hall jó zenészeket, és ennyi? Itt is, mint sok más helyen is a helyi közoktatásban azt látom, hogy olyan döglött hal szag van. Hogy tanár és diák eltöltik az időt, és várják, hogy vége legyen az órának. Láttam itt zongora tanárt egy teremben négy keyboard-dal, keyboardonként két gyerkőccel, a szomszéd teremben egy további pianinóval, két oktávonként egy növendékkel, föl-le skálázni, míg a tanár körbe-körbe járt a gyerekeknek segíteni, elvileg, gyakorlatilag a két terem között ácsorgott, és trécselt... Részemről persze kényelmes, hogy az oktatás olyan, amilyen, mert nem nehéz itt jó tanárnak lenni, nem nehéz jobban csinálni, a gyerekek pedig hálásak, ha kicsivel érdekesebbek az órák. Szóval sok még itt a teendő Urubichában is. Az eddigi csellótanár most igazgató lett, volt növendéke vette át a tanítást, aki játszik ugyan Haydn C-dúr csellóversenyt, de hogyan? Hagy technikailag kívánni valót maga után. És tegyük hozzá, hogy a hangszerek is olyan hanyagul vannak karban tartva, hogy azon én sem tudok tisztábban játszani. És azt hiszem, egy olyan faluban, ahol vagy 30 hangszerész van, nem rendesen beállíttatni egy hidat, ez nem anyagi, inkább igénytelenségi kérdés. Beszéltünk az ifjú csellótanár kollégával jövőbeli tervekről, ha belefér, lehet, hogy eljön hozzám egy hétre San Miguelbe kurzusra, meg az is lehet hogy én is jövök még Urubichába csellókurzust tartani.

Az iskola könyvtárában sok a kotta, messziről látszik, hogy Ludmilla nővér ismeretségei révén német nyelvterületről származó adományból vannak, mindenféle zeneiskolai, magánkönyvtári pecsétekkel. De találkoztam számos EMB-kiadvánnyal, sőt szép számban Kodály 333-as olvasógyakorlatokkal is. Hogy használják-e nem tudom.

A tanárkeresési missziónk is sikerrel járt: egy Mario nevű ifjú hegedűtanárral tértünk vissza Urubichából. Kissé zöldfülű még, de helyi viszonyokhoz képpest határozottan jó hegedűs, sokkal jobb, mint elődje, Cero. Két bátyja szintén hegedűs, és már Urubichában tanít. Próbaidős, de nagyon úgy tűnik, hogy megállja a helyét. Immáron két hete van itt, San Miguelben, és meg kell hogy mondjam, jól bevált. Sztahanovista pedagógiával, vasszigorral dolgoztatja a gyerekeket, persze rájuk is fér.

Amancio, Mario, Myriam

Urubichaban ciprusból készülnek a hegedűk

És még valami: vettem magamnak egy urubichai mestertől egy hegedűt, mindössze 850 Bs-ért (kb. 35 Ft = 1 Bs). Már egészen összebarátkoztunk. Azóta sokkal többet gyakorlok. Saját bőrömön ki is próbáltam új tanárkollégánkat is (vagyis vettem egy-két hegedűórát tőle), és megállta a helyét. Tegnap már szerepeltem is vele: beugrottam a zenekarba Pachelbel kánont játszani Yanira nővér örökfogadalmán. De erről majd egy következő bejegyzésemben bővebben. No meg a tanévkezdésről, a propaganda hadjáratról rádió, tv, iskolában...