Olivér

Figaro nyomában

2011.02.22. 14:25

Programkereső

Február 13-án, verőfényes vasárnap délután rendezték meg Miskolcon a felújított Zenepalotában azt a Mozart Figaro házassága keresztmetszet előadást, melyről mindenképpen érdemes szólni.

Az ajtóban mintha maga Wolfgang Amadeus Mozart fogadta volna a nagyérdeműt, korabeli kosztümben, rizsporos parókával. Pontosan érkeztem, de bizony már csak a terem leghátsó soraiban találtam üres széket a zsúfolásig megtelt Bartók teremben.

Magnóról az opera nyitánya csendült fel, melyre felvonultak - egy-egy jellemző gesztussal - a szereplők, majd elfoglalta helyét a zongoránál az est zenei alapját biztosító korrepetitor, az egy személyes zenekar, Mészáros Nóra, szintén a darabhoz illő öltözékben. Hogy a szövevényes szerelmi szálakat könnyebben kibogozhassuk, egy profi narrátor sietett segítségünkre. Görög László, Jászai Mari-díjas színművész sajnos nem tudott személyesen megjelenni, ezért magnóról mesélt nő és férfi természetéről, örökzöld témákról, úgy mint a szerelem és a féltékenység. A kellemes, mély orgánum sztereó hangzásban mozi élményt keltett, újabb modern hatást adva az előadásnak. A helyenként vicces, rövid, de velős átvezető szövegeket -mint utóbb megtudtam -nem Lorenzo da Ponte szövegkönyvéből ollózták össze, hanem Murvai Dénes írta, aki nem más, mint Almaviva gróf megformálója a darabban (m.v. a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója, tanára: Halmai Katalin). Ezért külön köszönet neki. Nagyon kellett. Meglehetősen sok gyerek és fiatal, szakmai és laikus hallgatóság figyelmét sikerült felébresztenie, mindig éppen akkor, amikor arra szükség volt.

Más kérdés, hogy mivel előre fel volt véve, így nem lehetett a pakoláshoz igazítani. Feltételezem, hogy nem mérték le, mennyi idő kell a színpad átrendezéséhez az egyes jelenetek közt. Előfordult, hogy a szöveg végeztével még javában dolgoztak a színpadképen, amit persze a zongorakísérőnek és a közönségnek is türelmesen meg kellett várnia. Különösen nagy tusakodás volt a kertet szimbolizáló két cserepes virággal, melynek nem éreztem akkora jelentőségét, mint amennyi időt elvett. Ha már a külsőségeknél tartunk, a rendező, Köves Péter elképzelését dicséri, hogy maximálisan kihasználta a rendelkezésre álló teret. Három ajtón át jöttek, mentek a szereplők, mozgatta őket, nem éreztem statikus részeket. Hagyományos keretek közé szorította az eseményeket, nem kellett tótágast állva, fekve vagy ajtót cipelve énekelni.  Kiderült viszont, hogy a Bartók terem nem színházi produkcióra van tervezve.  A hátsó sorokból alig lehetett látni, amikor valaki leült a színpadon vagy éppen -mintha Krétakör produkcióba lennénk bevonva- a közönség sorai közé ment le. Szerencsére ez főként a már említett Murvai Dénes esetében fordult elő, akinek átütő baritonja - a sok mozgás ellenére- jól hallatszott a terem túlsó végében is. Igencsak vehemens grófot alakított, aki féltékenységi jelenetében kis híján szétverte a frissen felújított épület berendezését. Kis rendezési malőrnek tudtam be, hogy a tetszésnyilvánító nagy tapsot nem élvezhették a szereplők, mert többnyire ajtón kívül voltak, vissza pedig már nem jöhettek, mert az a darab menetét zavarta volna. Bár lehet, hogy volt mögötte koncepció...

Az erkölcsös grófné, Czakó Fruzsina (tanára: Schulz Katalin) személyében egyre jobb passzba került a kezdeti idegesség, tétovaság után. Szopránja, hangképzése számomra kevésbé illik Mozart stílusához, mint például Baranyai Anetté (tanára: Magyar Gabriella), akire mintha ráöntötték volna Suzanne, a szobalány alakját. A legelső megszólalásától kezdve felhívta magára a figyelmet szép, tiszta hangjával, természetes szerepjátékával. A recitativókban egyaránt érthető szövegmondásával nagymértékben hozzájárult a mű élvezetéhez. Sok énekelnivalója legvégén került sor a menyasszony dalra, az ő áriájára, melynek magas koloratúráit - közel két óra intenzív éneklés után is - magabiztosan intonálta.    Kiss Nórának (tavaly diplomázott, tanára: Boros Géza volt), Cherubinonak igazán szép, Mozart zenéjéhez illő mezzoszoprán hangja van, éppen ezért nagy kár, hogy semmit nem érteni a szövegmondásából. Mögöttem egy ferde szemű (értsd: ázsiai) úriember ült tolmácsával. Eljátszottam magamban a gondolattal, hogy amennyiben angol szinkronnal ment volna a darab, Cherubinonál biztosan „beletörik a tolmács bicskája".  Az apród híres szerelmes versét („Asszonyok, lányok"), akár olaszul, németül vagy - a vendég úr tiszteletére-kínaiul is énekelhette volna, mert a legjobb indulattal sem emlékeztetett a magyar nyelvre. Márpedig a beharangozóban és plakátokon külön kiemelték, hogy az opera keresztmetszet magyarul fog felcsendülni. Színpadi mozgása, arcmimikája meggyőzött (nem könnyű nadrágszerepet játszani!), érződik ez irányú gyakorlottsága, hiszen a Miskolci Nemzeti Színház kórusának tagja.

Nem esett még szó Figaróról, Eredics Béláról (tanára: dr. Schmiedt Annamária), akinek jellemformálása, színészi játéka feledtette hangjának kialakulatlanságát. A gróf komornyikja eredetileg basszbariton hangot kíván, neki pedig még nincs meg a mélysége ehhez, de ezt idővel biztosan megszerzi, még nagyon fiatal.

Itt jegyzem meg, hogy nyilván nehezebb idős embert megformálni fiatalon, mint hasonló korú szerepbe belehelyezkedni. Ennek megfelelően Bartolo/Antonio: Gyetvai Dániel és Marcellina: Vargyas Márta (tanára: dr. Schmiedt Annamária) feladata nem volt egyszerű, főleg, hogy a jelmezek, arcfestés csak minimálisan segítettek elhitetni éltesebb korukat. Nem volt olyan fajsúlyú és terjedelmű énekelni valójuk, mint a főbb szereplőknek, ezért külön nem térek ki rájuk. Megtették, ami tőlük tellett. A második felvonás szextettje kielégítően, tisztán szólt és egészen pátosszal telire sikerült, vígopera ide-oda.

Egyébként a szünet után pár sorral előrébb küzdöttem magam, mert a kibővített, a régi Kisteremmel egybenyitott Bartók terem hátsó felében keveselltem a zongorát. Igazolta sejtésemet a helyváltoztatás: a tolóajtó még kihúzva is lefogja a hangot, különösen a széleken. A színpadhoz, illetve a terem közepéhez közeledve helyreállnak az arányok. Nem bosszankodtam tovább, hogy miért nem nyitják fel a zongorát. Pont elég volt, éppen annyi, amennyi kellett az énekesek biztonságához, a karakterekhez, a fontos átvezetőkhöz. Nem hiányzott a zenekar (eleve megoldhatatlan lett volna helyileg), annál is inkább, mert nem vagyok abban biztos, hogy most még át tudnák énekelni azt a hangzástömeget. Mészáros Nóra zongoraművésznő derekasan helytállt, stílusosan kísért eltalálva a tempókat, mely, mint tudjuk nagyon fontos az énekesek szempontjából. Feltehetően sok közös próba, munka van a betanítás és az effajta kamarazenélés mögött.

Leszögezem, hogy a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetének ifjú ének szakos hallgatóitól -akik még a pálya elején állnak-nem várhattunk volna többet, mint amennyit ez alatt a közel két óra alatt kaptunk. Esetükben rutinról még nem beszélhetünk, ennek ellenére a produkció elégedettséget váltott ki a közönségből, nem maradt bennem sem hiányérzet - apróságokat leszámítva, melyeket csakis építő szándékkal írtam le. Örömet okozott mindenekelőtt a végig érezhető lelkesedés, egymásra figyelés, adni akarás. Rendkívül pozitív benyomást tett rám az az összefogás, mely megelőzte és végül létrehozta ezt a „projektet". Nem csupán magára a koncertre gondolok annak minden előkészítő munkájával tanárok és növendékeik részéről, hanem a sok főiskolás bevonását a kivitelezésbe: ruhatár, díszletezés, pakolás, hangtechnika, fotózás. Jó kis csapatmunka.

A közönség (hozzávetőlegesen 500 fő) végig jól érezte magát, vették a poénokat, lelkes tapssal hálálták meg az előadást.

Remélhetőleg lesz folytatása a Zenepalotában és részese lehet még a miskolci és idelátogató közönség hasonló színvonalas produkcióknak!