Jenő

Különvélemény

2011.02.22. 15:34

Programkereső

Remélem, hogy a jövőben az UMZF Zeneszerzőverseny zsűrijének tagjai az egyébként rájuk jellemző igényességgel és szakmai kérelhetetlenséggel fogják beválogatni és véleményezni a pályamunkákat, és nem engednek teret az ilyen, és ezekhez hasonlóan elégtelen és védhetetlen munkák számára.

Idén második alkalommal került megrendezésre az UMZF, vagyis az Új Magyar Zenei Fórum elnevezésű zeneszerzői megmérettetés döntője a MÜPA-ban. A kisszámú (döntően szakmai vagy rokoni kötődésű) érdeklődő változó intenzitású figyelme mellett kaptunk betekintést a középgenerációs hazai kortárs zeneszerzők művészetébe. Bár az elkövetkezőkben optimizmusra okot nem adó kritikai megjegyzéseimnek kívánok hangot adni, fontosnak tartom leszögezni, hogy mindettől függetlenül elismerés illeti az esemény szervezőit, a BMC-t, a MÜPA-t, a szakmai közreműködőket (elsősorban az UMZE és a Concerto Budapest együtteseket) az esemény létrehozásáért. Vállalkozásuk jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni: ahogy azt Jeney Zoltán, a főzsűri elnöke díjátadó beszédében kiemelte, a hazai koncertéletben leírhatatlanul periferikus a kortárs darabok helyzete. Holott - Pierre Boulezt idézve - az a kultúra, mely többet ad hagyományaira, mint jelenére, halottnak tekintendő.

Már csak ennek okán is mélységesen sajnálom, amiért az este nem tudott olyan tapasztalatokkal szolgálni, ami alapján joggal feltételezhetném, hogy zeneszerző kortársaink kulturális jelenünk megkerülhetetlen tagjai lennének. Kamarazenei kategóriában a négy, döntőbe került darab közül a kidolgozás minőségét tekintve Sándor László kompozíciója értékelhetetlen teljesítménynek bizonyult. Az infantilis, már-már a vulgaritás határait súroló címadás, és az elnevezés minőségével egyivású zenei anyag bagatellizálta a verseny tényét és eljelentéktelenítette a versenybe kerülés minőségi kritériumait. A döntős darabok közül Tornyai Péter és Dargay Marcell munkái érdemelnek egyedül elismerést. Az egyébként tehetséges Horváth Balázs mostani munkája nem mutat előrelépést korábbi kompozícióihoz képest, sőt erőteljes megtorpanásnak gondolom, hogy (jelen esetben) a kamarazenei hangzó minőség helyett továbbra is kizárólag a hangszertestek és zenészek experimentálisnak gondolt akusztikus megnyilvánulásával kívánta lekötni a hallgatóságát. Az általa alkalmazott megoldások meghaladottak, és réges-régen beépültek a kortárs zeneszerzői eszközök közé, nem nyitnak utat új minőségek és felfedezések irányába.

Tornyai Pétert generációja legígéretesebb tehetségének gondoljuk, mostani darabjában is több ígéretes és figyelemreméltó megoldást hallhattunk, és bár az egyébként az este folyamán egyenletesen jó színvonalon teljesítő Rácz Zoltán és együttese apróbb szétcsúszást produkált a darab előadás közben, ez nem befolyásolta végzetesen annak élvezeti értékét. Dargay Marcell darabja mind a szerzői szándékot, mind annak kifejezésre juttatását tekintve (vagyis az egyes hangszerek illetve szólamok kezelését illetően) az este kevés emlékezetes élményei közé tartozott. Eddig tartott a kamarazenekari szekció, ami már önmagában is nehezen volt értékelhető, de az igazi sokk, a nagyzenekari merítés még csak ezután következett. A számtalan tisztázatlan, ha nem egyenesen zagyva szerzői szándék okán gyakorlatilag az alkotók majdhogynem mindegyikét joggal tarthatjuk dilettánsnak. Zarándy Ákos darabjának már az elnevezése is elborzasztó, és mivel a szerző mindennemű önreflektáltság nélkül tobzódott a vulgáris nagyzenekari bombasztok egymás utániságában, azt kell írnom, hogy bár Zarándy nem árult zsákbamacskát, mégis, Nightmare Symphony c. műve szándékaival ellentétes rémálmokat idézett meg bennem. Solti Árpád alkotása szintén a bombasztikusnak szánt hatások, és azok nevetséges, pipiskedő megvalósulása között feszülő hazug ellentmondásokban veszett el. A szerző ajánlása alapján az erotika, a szenzualitás zenei megfogalmazását kellett volna megtapasztalnom, de ehelyett csak kínosan kamaszos próbálkozást és zenetörténeti közhelyek kortársinak szánt felmelegítését kapta a koncert hallgatósága. Varga Judit zongoraversenye koncepcionálisan értelmezhetetlen volt - indokolatlannak, művészileg igazolatlannak találtam a zongoraszólam (kifejezetten ócska technikai színvonalon) rögzített bejátszása és a nagyzenekar élő játéka közötti viszonyt. Zavaromat a műsorfüzet ajánlása sem tisztázta, sőt, inkább megerősítést nyert bennem a sejtés, hogy a színházilag kifejezőnek gondolt (nem volt az) hatásmechanizmust igyekezett a szerző alkotói, zenei-vízióként igazolni - sikertelenül. Horváth Balázs nagyzenekari darabja tűnt szerzői szempontból a legkövetkezetesebb alkotásnak, de a kamarazenei kategóriánál már említett, ezúttal nagyzenekarivá duzzasztott visszásságok ezt a darabját is érdektelenné tették.

Összességében, átfogólag kijelenthető, hogy egyik nagyzenekari kategóriában döntőbe jutott versenyzőnél sem volt tapasztalható, hogy adekvátan tudna viszonyulni az apparátushoz: érezhetően mindegyikükön kifogott a volumen, egyikük sem tudott olyan anyagot létrehozni, ami igazolná a nagyzenekari faktúra szerzői igényét. A kategória döntősei között nem hallottunk díjra érdemes kompozíciót. A zsűri azonban nem így gondolkodott, így kultúrpolitikailag igazolható, de zeneesztétikailag nehezen védhető döntéseket hozott mindkét kategóriában. Az ilyen döntések, bár mögöttük minden esetben jó szándék és segíteni akarás húzódik meg, mégis ellentétesek a művészeti munka természetével, amelynél alapvetően a minőségi kritériumokat lehet és szabad kizárólag figyelembe venni. Remélem, hogy a jövőben a zsűri tagjai az egyébként rájuk jellemző igényességgel és szakmai kérelhetetlenséggel fogják beválogatni és véleményezni a pályamunkákat, és nem engednek teret az ilyen, és ezekhez hasonlóan elégtelen és védhetetlen munkák számára.