István, Vajk

Menjünk a moziba be?

2011.03.08. 09:37

Programkereső

A londoni National Theatre legközelebbi "moziszínháza" a Frankenstein lesz. Ennek kapcsán pro és kontra hangzik el két kritikus véleménye az Observerben. Tegyük hozzá a magunkét.

A cikkindító kérdés nem teljesen pontos, mert a filmen látott színház persze, hogy nem adja ugyanazt az élményt, mint az, amikor ott ülünk a nézőtéren - vö. a színház a pillanat művészete -, de az a zsigeri és sznob tagadás, ami Mark Shenton soraiból árad, meglehetősen dühítő. Igaz, az sem világos, mi zavarja jobban: az, ha a színház maga megy a tömegekhez, vagy az, ha a színház - különösen a West Endről és a londoni operavilágból hozott példáival - a magas jegyáraival megmarad az elitnek.

Mindenesetre ordas közhelyeket sorol, amivel tisztában lehet mindenki, aki jegyet vált. Igen, tudjuk, hogy az élő közvetítéseknél az élőséget nem/másképp érzékeljük - még szerencse, hogy nem kezdi ízekre szedni a DVD-ről vetített, akár évekkel ezelőtt felvett konzervelőadások kérdését -, hogy nem azokkal szívunk egy levegőt, akik a Temze partján vagy a Metben ülnek, hogy más a kommunikációs folyamat, a nézőtér és a színpad oda-vissza csatolása, következésképp a hatásmechanizmus is más. Kérdés azonban, mi ér többet: az, ha egyáltalán nem látom a produkciót, az, csak olyan jegyet tudok venni egy operaházba vagy színházba, ahol a kiváló akusztika miatt jobbára csak hallom a színpadi eseményeket, vagy ha ugyanezért az összegért elmehetek egy moziba, ahol a hangrendszer miatt zenei és vizuális élményt is kapok? (És akkor még a bayreuthi vagy salzburgi webcastokról nem is beszéltünk.)

Még egyszer: a kérdés nem vagy-vagy. Nem a moziközvetítések kizárólagossága érdekében és nem a színház ellen beszélek, hanem arról, hogy kaptunk egy lehetőséget. Vannak földrajzi határok, amelyeket legalább így átugorhatunk. Persze, lehet nyavalyogni - én is szoktam -, hogy a Metben többnyire pazarul látványos, de a számomra érdekesebb, tartalmasabb, értelmező európai Regietheatertől fényévnyire levő előadásokat lát az ember, hogy egy-egy közeli miatt lemaradunk arról a mozgalmasságról, ami a színpadon történik, ugyanakkor viszont mikor lenne alkalma az embernek a hetvenévesen is a topon levő, ráadásul póthajával férfiként is hódító Oresztész-Domingót rajongva, ennyire közelről nézni? És azt gondolom, arra is van valós esély, hogy aki moziban lát például egy Wilson-rendezést a Scalából, ha Milánóban jár turistaként, legalább egy Scala-idegenvezetésre befizet; s a márkanév csak erősödik.

Nem tudom, mekkora lenne nálunk a valós igény a londoni színházi közvetítésekre, mert a Müpában az látszik, hogy a Nixon Kínában-ra nem telik meg pótszékesen a ház, míg a nagy nevekre és nagy klasszikusokra minden jegy elkel, de az, hogy szerte az országban egyre több moziban (köz)vetítenek operát és balettet - akár DVD-ről is -, nem mutat reménytelen helyzetet, és akkor még azt nem is említettem, hogy az angol színészeket - akik azért valljuk be, messze izgalmasabbak, mint a rendezések, amelyekben játszanak - sorozatokból, mozifilmekből a magyar nézők ismerik. Szóval ha valakinek eszébe jutna, hogy a NT vagy az ENO előadásait beveszi a moziműsorába, egy nézőre már biztosan számíthat.