Nándor

Liszt és 1848

2011.03.15. 22:55

Programkereső

A következő sorokban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, milyen kapcsolat fűzte Lisztet az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz.

„az én honfitársaim nagyon egyszerűen nagy dolgokat csináltak:
szívem mélyéből örülök neki"
(Liszt Marie D'Agoultnak 1848. március 30-án)

1848 nemcsak a magyar történelemben, de Liszt életében is fordulópont. Igaz, korántsem az Európa-szerte fellángoló forradalmak változtatták meg sorsát. Nem több, mint különös véletlen, hogy épp 1848-ban zárja le utazó virtuóz korszakát, köti össze életét Carolyne de Sayn-Wittgenstein hercegnével, s telepedik le Weimarban, hogy karmesterként, zenekari művek szerzőjeként és nem utolsósorban Berlioz és Wagner zenéjének apostolaként új korszakot nyisson a zongorajáték területe után a szimfonikus zenében is. A következő sorokban mégis arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, milyen kapcsolat fűzte a magyarságát az 1838-as pesti árvíz után újrafelfedező Lisztet az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz.

Mit csinált Liszt 1848 márciusában? „Még egy évtized sem telt el azóta, hogy Magyarország hazafiként ünnepelte őt. És most? Miközben Európa izzott, Liszt kastély-menedékében összebújt kedvesével, s nosztalgia-utazást tervezgetett Kismartonba és Doborjánba, hogy megmutassa neki a szerény portát, ahol született" - írja némi rosszallással máskülönben Liszt irányában meglehetősen elfogult biográfusa. Nos, miután Wittgenstein hercegnével találkozott a mai Lengyelország területén, egy barátjának a kastélyában, sort kerítettek a tervezett osztrák-magyar kitérőre is.

1848. április 22-én fejezte be Hungaria című kantátáját Franz von Schober versére, szoprán, tenor és basszus szólóra, férfikarra és zongorára. Titkárának, Belloninak néhány nappal korábban írt levelében a művet „egyfajta énekelni való kórusos magyar Marseillaise"-nek nevezte.

1848 májusának elején érkeztek Bécsbe, s Liszt szállodája erkélyéről beszédet intézett a magyar forradalommal szimpatizáló bécsi diákokhoz, akik köszöntésére összesereglettek. „Amikor a hangszerek elfoglalják helyüket, még mindig kell egy ügyes karmester is, hogy összehangolja különféle hangzásukat.[...] A hangszerek a helyükön vannak, de még nincs meg az ügyes karmester. Hangzavar és lárma nem hoz sok eredményt. Olyan vezető kell, aki szuronyt szegez!" - mondta a korabeli beszámolók szerint.

Bár doborjáni kiruccanásukból Bécsbe viszatérve Liszt kokárdával a gomblyukában sétálgatott a barrikádokon, úgy tűnik, Liszt maga mégsem áhított a forradalmárok élére állni. Vagy csak alábbhagyott hevülete? Sebtében komponált férfikari művét - az Arbeiterchort - ugyanis óvatosságból már nem engedte megjelentetni. (A darab sorsa jellemző: a sokszorosításra előkészített nyomdai levonatok egészen 1954-ig a weimari levéltárban porosodtak, amikor is a Magyar Népköztársaság mutatta be a kórusművet, melynek a szövege szerint „a szabadság erős kalapács, mely soha többé nem eshet ki a kezünkből".)

Bécsből a weimari udvarba, illetőleg Carolyne hercegnét kísérve Karlsbadba távozott Liszt, aki tehát részben magánéleti okokból, részben óvatosságból távol tartotta magát a forradalomtól. Heinrich Heine 1849 októberében című gúnyversében pellengérre is állította a magyar nemességtől 1840 januári, dicsőséges pesti koncertje alkalmából kapott díszkardját forgatni rest művészt (Kosztolányi Dezső fordításában idézzük a költemény részletét):

Itt Liszt, a Franz, de ő okos
Él s nem fekszik véres-fehéren
Nem ölte meg horvát, orosz
Magyarországon, künn a csatatéren. 

Lehullt a végső bástya is
Magyarország vértől piros már -
De Franz sértetlen, a hamis
És szablyája - szekrénybe rozsdál.

Liszt egy évtized távolságából visszatekintő szavai alapján hozzátehetjük, tétlensége mögött azonban az óvatosságnál több lehetett. 1860-ban, Széchenyi halálát követően Agnés Street-Klindworthoz intézett levelének tanúsága szerint Liszt a németajkú magyar nemesség álláspontjával azonosulhatott. A nem mellesleg politikai kémként tevékenykedő hölgynek, aki éveken át titkon szeretője is volt, a következőket írta: „Széchenyi nagyon józan, bámulatosan tevékenyé s gyakorlatias zsenialitással megáldott ember volt, aki tudatában volt kora és hazája igényeinek. Mérhetetlenül nagy szolgálatokat tett Magyarországnak, ahol jogosan örvendett páratlan népszerűségnek, mindaddig, amíg Kossuth felül nem kerekedett a locsogásával, és az egész nemzetet tévútra nem vezette. Sajnos e pillanatig még mindig ezen járunk, s nemigen látom, hogy a kizáró patriotizmus e forró lázából bármi jó eredmény születhetne, mert ez csak szelet vet, s majd vihart arat. Ha következetesen és hűségesen követték volna Széchenyi példáját és módszerét, Magyarország ma minden bizonnyal erős és virágzó volna - ide visszatérni azonban, fél, már túlságosan késő. A dolgok ezen állása bizonyára megfelel másoknak - de közülünk azok, akik őszintén szeretik hazájukat, lelkük legmélyén bánkódnak emiatt!"

Másfelől nem igaz, hogy tétlen maradt volna Liszt - legalábbis 1849 októberében bizonyosan nem. Az Arbeiterchor ugyanis nem az utolsó a magyar események által ihletett Liszt-művek sorában. A forradalom és szabadságharc legjelentősebb lenyomata Liszt életművében a Harmonies poétiques et religioses (Költői és vallásos harmóniák) sorozat Funerailles című darabja. A Liszt-irodalomban korábban széles körben elfogadott volt, hogy a művet Chopin halála ihlette, ám a mű kéziratos vázlata a „Magyar" alcímet viseli. A végleges változaton olvasható „October 1849" alcím tehát nem október 17-re (Chopin ekkor hunyt el Párizsban), hanem október 6-ra értendő, azaz a Funerailles Liszt hazaszeretetének, s a szabadságharc bukása felett érzett gyászának kifejezése.

Eszmefuttatásunk lezárásaként a Funerailles-t Martha Argerich 1977-es felvételéről idézzük:

 

Felhasznált források:

Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje, Balassi, 2011-03-15

Liszt Ferenc válogatott levelei (1824-1861), szerk. Eckhardt Mária, Zeneműkiadó, 1989

Liszt Ferenc válogatott írásai, szerk. Hankiss János, Zeneműkiadó, 1959

Walker, Alan: Liszt Ferenc, EMB, 2003.