Jácint

Nők, nők, nők (meg persze a férfi)

2011.06.20. 01:09

Programkereső

Eastwicki boszorkányok és (Egy)mással a Szabadkai Népszínházból.

Amit az ember a műsorfüzetben előzetesen olvas, óhatatlan, hogy attól nem tud szabadulni az előadás közben. Így jártam az Updike-regény adaptációjánál. A rendező, Hernyák György az Eastwicki boszorkányok kapcsán az eredendő gonoszt emlegeti, a szétmállott erkölcsi értékrendről, a fizikai erőszakkal felérő reklámdömpingről, a média hatalmáról, a jog, az etika, a morál relatívvá válásáról beszél, így egy vérkomoly erkölcsi tanmesére számítottam. (A regényt és a filmet illető emlékeimmel szemben.) Amit viszont kaptam, az eléggé ambivalens élmény.

Nem tudom hova tenni a bejátszott, óhéberül elhangzó súlyos és idegesítően didaktikus bibliai tanítást a gonoszról, és a kegyetlenséget a szinte kivehetetlen filmkockákon - Szabadka, hát Csáth Géza jut az ember eszébe, ahogyan az állatot kínozzák gyerekként, s ahogyan nőnek fel, válnak egyre nyomasztóbban és érzéketlenebben kegyetlenné az emberi alakok -, ha az előadás egésze érzékeny és pazar színészi játékkal bár, de a könnyed szórakoztatás felé mutat.  Szögezzük le: minőségi színjátszást látunk Kalmár Zsuzsától, Vicei Natáliától, Pesitz Mónikától - akik Eastwick alapvetően egyarcú "boszorkányait"  képesek egyéníteni, s mint kiderült, ez jórészt saját szövegbe avatkozásuknak, azaz az általuk újraírt monológoknak köszönhetően köszönhető -, Mezei Zoltántól - aki revelációszerűen játszi könnyedséggel hozza a karaktert -, Körmöci Petronellától és Ralbovszki Csabától -  a két színész ízléssel hozza a rájuk osztott karikatúrafigurát -; de annál nem többet, hogy három teljesen normális nő szeretné, hogy normális, azaz rendszeres szexuális életet éljenek, hogy stabilan legyen mellettük egy férfi, és hogy a karrierjüket illetően is megvalósíthassák magukat.

Ismerősek ezek a teljesen hétköznapi vágyak, és az is ismerős helyzet, hogy belelustulunk az álmokba, és elfojtjuk őket egész addig, míg - szerencsés esetben - nem jön egy impulzus, ami felszínre hozza azokat, áttöri a gátat, és kontrollálatlanul utat enged a zsigeri érzelmeknek. Jelen esetben ez az indukátor Daryll, a kisvárosi - de a kisvárosiak számára nagyvárosinak tűnő - amorózó. Egy szabadkai wannabe Jack Nicholson. Laza, lomhán jár, nárcisztikus, férfiasságának teljes tudatában van, sármjával minden nőt az ujja köré csavar, gondtalan és gondatlan, egyébként pedig az irányítást azonnal a kezébe veszi, hiszen mégiscsak férfi. Ez az erő és nemtörődömség, látszólagos anarchizmus, a megfelelni akarás szikrájának a hiánya az első pillanattól kezdve vonzó a szabályok közé szorított életet élő nőknek. Daryll alakja ilyeténképp nem a manipulációnak, nem a mindennapok gyors és könnyű megoldást ígérő válaszainak, nem a reklámok és a szlogenek leegyszerűsített nyelvének, hanem mindössze és maximum a fogamzásgátlás nélküli egyéjszakás kalandoknak lehet a színpadi metaforája.

A rendező túl sok feltűnő jelet tesz ki: Daryll szőrös kabátját, a fekete-piros díszletelemeket, a végén lehulló piros függönyöket és a megjelenő sátáni pentagrammát, azt, ahogyan sejtelmesen tűnik fel és szaxofonozik - természetesen feketében - ifj. Kucsera Géza, vagy ahogyn az első szeretkezés után magasra szabott dresszre, Cher-szerűen feltupírozott parókára váltanak jelmezt a nők, a végén még bejönnek a megszületett ördögfiak is; s ez fölöslegesen telezsúfolja és disszonánssá teszi az előadást, hiszen az alapanyagban a legnagyobb jóindulattal sincs fausti mélység.

Az (Egy)mással viszont nem hirdeti magát hangzatosan, nem akar több lenni annál, ami: egy igazi feel-good, lelket masszírozó, üdítő produkció. (Benne lehet az is, hogy azon előadások közé tartozik, amelyek a Szabadki Népszínházban nem ritkák: az öntevékeny módon, színészi ötletből készülnek, tét nélküli ötletből, bemutatókényszer nélküli próbafolyamatból kulminálódnak premierré és a repertoár stabil darabjaivá.) Bernard Slade az író, akinek a szövegéhez szerencsés kézzel, ökonómiára törekedve nyúlt Brestyánszki Boros Rozi és a két szereplő, Kalmár Zsuzsa és Ralbovszki Csaba, a végeredmény pedig egy nem túlcukrozott, nem hurráoptimista, de vállaltan romantikus előadás lett. Nem fekete-fehét képet festenek Amy és Michael kapcsolatáról, akik férj-feleségből elvált házaspár lesznek, de utána sem tudnak egymástól elszakadni, mintha láthatatlan, karmikus kötelék szétválaszthatatlanul láncolná össze őket, s akkor is ők a legfontosabbak egymásnak, ha veszekszenek (egymással), ha éppen máshol (mással) élnek, aztán az újraházassággal bezárul a kör. De nem ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk, mindenesetre úgy vannak ők, mint a borsó meg a héja.

Pontos tempóban játszanak, ízléssel, visszafogottan, de nem pasztellben. Jó Ralbovszkit végre nem fiú-, hanem férfiszerepben látni - az öltöny meglepően jól áll neki -, a felszínességgel és a látszólagos nemtörődömséggel frusztrációt és érzelmi hullámvölgyeket leplező Michaelt nem sablon-, hanem hús-vér alakká teszi, Kalmár Zsuzsa pedig a kisiklástól a kudarc bevallására képes, majd a mélypontokról felállni, s magát a darabokból összerakni tudó Amyként lenyűgöző.  Minden a szemünk előtt történik - még a sötétek is világosak annyira, hogy lássuk, hogyan kerül a díszlet doboza innen oda -, hamis hangok nincsenek, és mindent mozdulatot, rezzenést elhiszünk nekik. Nagyobb segítség, és nagyobb élmény ez, mint egy self-help könyv.