Kelemen, Klementina

Hangulatképek Kaposvárról

2011.08.15. 16:25

Programkereső

Persze vannak a koncertek. Szivárvány Zeneház, szökőkutak, csodavárás, csodás élmények. Erről már tudhatunk. De mit is csinálhat a komolyzene fanatikus, ha épp nem komolykodik és fejében nem a lét nagy kérdései járnak?

Minden rendes kamarazenei fesztiválozó napja a délelőtti koncerttel kezdődik. Akkor tér magához igazán a reggeli kábaságból, mikor meglátja a színházterem ajtaját. Én sem voltam ez alól kivétel vasárnap, amikor megérkeztem Kaposvár számomra legbecsesebb helyére. Negyed órával előbb már ott voltam, mert rádióközvetítés volt délelőtt, így az egész világ a készülékek előtt ült hatalmas, kíváncsi fülekkel. Mint a régi szép időkben hallgatták, mi is történik ott Somogyban. A világgal pedig nem lehet packázni, mindenkinek a helyén kell lenni időben, mert az ajtók záródnak, és aztán - mint Bayreuthban - többé se ki, se be. 

Bősze Ádám konferál, ismertet, még tovább oldja az egyébként is oldott hangulatot, összességében mindenki őszinte és élénk érdeklődéssel figyel, hiszen a zenéért van itt, hogy megkapja délelőtti csemegéjét. Meg kell, mondjam, kevés ilyen jó hangulatú koncerten voltam: semmi feszengés, semmi karót nyelt maradiság - csak nyár és szabadság. Bősze Sosztakovics szavait idézi, aki feleslegesnek találta a műveiről való fecsegést, és még az újságíróknak is jól odamondott. Gondolom, senki nem vette magára a teremben a kemény szavakat.) 

A haldokló zeneszerző op. 147-es Szonátáját hallhattuk, megrázó interpretációban. Gilad Karni lehengerlően tolmácsolta a vég előtt járó ember érzéseit, érdemes a nevét észben tartani. A népszerű Rahmanyinov kompozíció, a Vocalise, no. 14 szép, de a Sosztakovics-mű hatása alól nehéz kibújni. Mozart 4. g-moll vonósötöse viszont már a mindig kellemes és varázslatos enyhülést hozza, merengés egy (látszólag) boldogabb világban. 

A nyitóhangverseny óta elég sok helyen volt szerencsém ülni a Zeneházban, és meg kell mondanom, elégedett vagyok az akusztikával, szerintem különösen jó az oldalsó karzat, és a nézőtér első fele. A jó hangzásnak persze meg van az a hátránya, hogy minden hallatszik, így a fényképezőgépek kattogása is, például Dmitrij Dmitrijevics végső szenvedései közepette ez elég kínos, így Kokas Katalin még a szünetre való menekülés esélye előtt erélyesen rendre utasította a rakoncátlankodó sajtósokat. (Pedig Sosztakovics már az elején üzent, jó sok évtized távlatában.) 

Minden jó véget ér egyszer, tartja a közhely, a koncertek legalábbis biztosan, és a fesztiválozónak tovább kell állnia. A kollégiumi szobában nem érdemes időzni, de aggodalomra semmi ok, sok mindent lehet itt csinálni. Például játszani.  Vegyünk egy viszonylag rövidebb távot a belvárosban, amin végig kell sétálni, miközben megszámoljuk, hány híres, vagy hamarosan azzá nemesedő fellépővel találkozunk. Eddig tíz a rekordom, de még biztosan lesz alkalmam javítani rajta. 

Ellátogathatunk a Rippl-Rónai kiállításra az Agora központba is, ahol ismert és teljesen ismeretlen műveket is láthatunk, amik magángyűjteményekből kerültek ide. Mindezt tematikus szobákban rendezték el, így még könnyebb végig követni a festő különböző korszakait. 

De persze az igazán elszánt fesztiválozónak jól be kell osztani az idejét, mivel minden nap délután négykor érdekfeszítő beszélgetéseknek lehet tanúja a Textilházban. Holló Bence hegedűkészítőt hallgattam meg, aki Antonio Stradivari titkát igyekezett megfejteni és átadni minden jelenlévőnek. Sajnos kint a Kossuth téren próbáltak az esti könnyűzenei koncertre, így a jelenlévőknek igen erősen kellet összpontosítaniuk, ha minden részletre szert kívántak tenni. Persze egy Stradivarira mindig figyel az ember, különösen, ha Kelemen Barnabás a saját és felesége, Kokas Katalin hegedűjét is elhozza. A beszélgetés legérdekesebb része ez volt, mikor a hegedűművész és hegedűkészítő együtt elemezgették a különleges hangszereket. Megtudhattuk, milyen fontos a lakkozás kérdése, és ezt miképp végezte az aranykor nagy mestere. Holló rávilágított, Stradivari módszere alighanem igen egyszerű volt, mindenhol beszerezhető alapanyagokat használt. Persze kell egy kávéskanál misztikum is, ez pedig a szeretet, az érzés, a lélek átadása a hangszernek, hiszen egy Stradivari szinte már attól is jól szól, ha ránézünk. 

Míg emésztjük a hallottakat, sétálás közben bármikor belebotolhatunk a tengeriállat-show lenyűgöző megafonos autójába, műanyag cápát húz maga után, miközben igen harsányan harsogja, hogy „Hatalmas cápák, fókák, pingvinek, törpe víziló, és minden, ami szem szájnak ingere..." Önkéntelenül is Tarr Béla Werckmeistere jut eszembe a maga bálnájával, csakhogy szerencsére itt nincsen lincselő tömeg, csak a Zeneház felé csöndes áhítattal menetelő jóravaló emberek, akik csakis a zene hatása alatt cselekszenek. 

Bár engem személy szerint a törpe víziló nagyon érdekelne, én is inkább az esti koncertet választottam, hiszen egy-egy produkcióban ott van a mindenség, hála a kitűnő előadóknak, következésképpen a törpe víziló is. 

Alma Mahler Dalait hallhattuk elsőként, örülhettünk, hogy végre az emberi hang is megjelent a pódiumon. Itt tenném hozzá, én el tudnék képzelni jövőre egy dalestet, néhány nagyszerű híres énekessel. Jó előadó jelen volt most is, Katherine Watson, de a dalok nem mutattak semmi újat, Mahlerné a német dalirodalom jól ismert eszközeit alkalmazza, későromantikus, melankolikus, és semmi új - de kuriózumként tökéletes. Szintén jövőre, lehetnének például Nietzsche dalai is. 

Aztán César Franck A-dúr hegedű-zongora szonátáját hallhattuk Banda Ádámmal és Frankl Péterrel a színpadon, majd az első igazán nagy élmény az este - most már Gustav Mahler - a Rückert-dalok Christopher Purves baritonnal. Nem tetszett minden regiszterben hangja, de a legjobb dalénekesi hagyományok ismerőjének bizonyult, így igazán meghatóan szólt az Um Mitternacht, és a jellegzetesen mahleri gondolatokra épülő Ich bin der Welt abhanden gekommen. 

Zárásként megjött az eddigi legnagyobb közönségsiker. Brahms g-moll zongoranégyese. Hálás mű, persze, Schönberg zenekarra is átírta, de most lélegzetelállító volt. Ki kell mondanunk a neveket: Alina Pogostkina, Amihai Grosz, Fenyő László, Frankl Péter. Elképesztő ováció, az utolsó tételt meg kell ismételni, valaki a karzatról be is kiabálja, hogy "köszönjük!". Legendás elbeszélésekből hallani ekkora ünneplésről, réges-régi előadások kapcsán, ahol az ismerősünk ismerősének az apja még ott volt. 

A végetlennek tűnő ünneplés után már csak a hazatérés marad hátra, ami nem kis feladat efféle felkavaró zenei élmény után.

2011. augusztus 14. 11:00

Szivárvány Kultúrpalota

Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál

Km.: Gilad Karni (brácsa), Yury Martinov (zongora), Kokas Dóra (cselló), Perényi Benjámin (zongora), Alina Ibragimova, Lesták-Bedő Eszter (hegedű), Amihai Grosz, Maxim Rysanov (brácsa), Jonathan Cohen (cselló)

Sosztakovics: Szonáta brácsára és zongorára, op. 147
Rahmanyinov: Vocalise, op. 34 no. 4
Mozart: 4., g-moll vonósötös, K. 516

2011. augusztus 14. 19:00

Szivárvány Kultúrpalota

Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál

Km.: Katherine Watson (szoprán), Yury Martinov, Frankl Péter, Nagy Péter (zongora), Banda Ádám, Alina Pogostkina (hegedű), Amihai GRosz (brácsa), Christopher Purves (bariton), FEnyő László (cselló)

Alma Mahler: Dalok
Franck: A-dúr hegedű-zongoraszonáta, M8
Mahler: Rückert-dalok
Brahms: g-moll zongoranégyes, op. 25