Nándor

Becsület?

2011.09.23. 18:28

Programkereső

Lehet-e javítani egy család becsületén esett csorbán egy gyilkossággal? Miért fontos a diszkriminációmentesség? Hol a helyem a családban és a társadalomban? Mit jelent a szeretet? Sok kérdés, sok válasz. Megéri elgondolkodni "a világ dolgain"...

Nelofer Pazira, afgán származású, Kanadában élő rendezőnő filmjének magyarországi premiere 2011. szeptember 21-én, az Uránia Filmszínházban lett megrendezve. A film a Kanada afganisztáni szerepvállalásáról szóló sorozat egyik darabja. A cselekmény több szálon fut, bemutatja nők, férfiak, családok életét másfél órában.

A film címe Becsület és –mondhatni- ez a film központi témája, e köré az egy szó köré fűzhető fel a történet fonala. Adott egy afgán város, ahol erőteljes patriarchális viszonyok uralkodnak. A férfiak mondják meg mit és hogyan kell tenni. Becsület nélkül mit ér egy férfi, egy család? Érkezik a városkába egy kanadai forgatócsoport, akik az afgánok életéről készítenek dokumentumfilmet. A honatyáknak azonban nem tetszik, ahogyan ezek az idegenek felrúgják a hagyományokat és a szabályokat.

Van egy fiatal lány, aki nemsokára férjhez fog menni. A lány nem hagyhatja el a házat, nem beszélhet, rá sem nézhet idegen férfiakra. Édesanyja régen meghalt, egyedül a menyasszonyi ruháját hagyta lányára. Nem mutathat magából semmit, maximum az arcát. Még érzelmeit is titkolnia kell, főként örömét az elkövetkező esküvő iránt. A kanadai forgatócsoport nő tagja (aki maga a rendezőnő és a filmben szinte önmagát játsza) elcsábítja egy jelenethez, cserébe ígér neki egy burkát (olyan női ruhaneműt, amelyből csak a nő szemei látszódnak a ruhán kialakított ritkább szövés miatt). A lány minden vágya egy burka, hiszen ilyet hordanak a nők a nászéjszakán és ezzel akar kedveskedni újdonsült vőlegényének (hiszen ezzel milyen titokzatos lesz). A forgatás közben azonban megérkeznek a lány testvérei, így abbamarad a jelenet. A lány apja megszégyenülve érzi magát, a város öregei pedig arról beszélnek, hogy halálra kellene kövezni a lányt, amiért ellenszegült a hagyományoknak. A vőlegényre is igen nagy nyomás nehezedik, hiszen egy ilyen lánnyal kötendő házasság az ő hírnevét is besározza. Az após patkánymérget ad át a fiúnak, mondván, lánya ne szenvedjen sokat (természetesen egy éjjel megpróbálta leszúrni lányát, de nem volt elég erős hozzá). A fiú az esküvő kitűzött napján fegyverrel a kezében megjelenik a háznál, elkíséri a lányt anyja sírjához, majd a pusztában lő egyet. Nem a lányra céloz, de a semmi közepén hagyja „jövendőbelijét”. És csapó, vége.

A rendezőnő a film elején azt mondta művéről, hogy bármennyire is szomorú, van benne remény. A lánynak semmi esetre sem. Sőt, lehet, hogy jó pár napnyi szenvedéstől szabadította volna meg a fiú a lányt, ha eleget tesz a parancsnak. De így sem lehet tiszta a lelkiismerete. Ez a huszonkettes csapdája, nincs jó megoldás. A hagyományok uralta világban nem is hallottak arról, hogy egyén, önálló személyiség. Mi az? Minek az? Felesleges dolog, főleg nőknél. A nyugati világ pedig a ló túlsó oldalán van, ahol csakis magunkra gondolunk, kit érdekel a család és, hogy mit gondolnak róluk, rólunk mások tetteink miatt. Miért kellene ezt a lányt megölni? Nem tett ő az égvilágon semmi rosszat. Beszélt más emberekkel, és persze a fizetséggel ifjú szerelmének akart kedveskedni (már ha létezik ily módon kikényszerített, előre megbeszélt „szerelem”). Én néztem annak idején túl sok mesét és hiszek a csodákban, a szerelemben? Ezek az emberek még írni se nagyon tudnak, mégis ítélkeznek egymás felett. Anélkül, hogy ismernék a valódi okokat. Nem azt mondom, hogy egy bíróság ítélje el a lányt, mert a demokrácia látszata nem elegendő és felesleges. Inkább az embereknek kellene változni egy kicsit. Több jogot adni azoknak, akiket eddig elnyomtak feleslegesen. Mitől lenne különb egy férfi egy nőtől? Attól, hogy a szerepek évezredek óta le vannak osztva, nem kell a sárba tiporni a másikat. A két nem közti egyensúly megteremtése és fenntartása lehet a kulcs ahhoz, hogy a felnövő gyerekek európai mércével mérve normálisan viszonyuljanak a világ dolgaihoz.

A diszkrimináció veszélyes dolog, az elnyomásban élők pedig egyszer erőt vesznek magukon és kitör belőlük az évek során felgyülemlett elfojtott düh. És akkor nem lesz isten, aki megállítsa őket. (Gondoljunk csak az „arab tavaszra”.)

A film nagyon sok kérdést felvetett bennem, annak ellenére, hogy nem szeretem a drámákat. Nem szeretem, ha ilyen lelkiállapotba kerülök egy filmtől. A hepi end nélkül pedig nem is tudok élni. Ez a film azonban megmozgatott és elgondolkodtatott. A történet persze nem pusztán ennek a lánynak a tragédiáját meséli el, de engem ez fogott meg a legjobban. Ha a világ minden problémáját nem is tudjuk megoldani, de a saját környezetünkre rá tudjuk vetíteni a filmben megfogalmazott kérdéseket és képesek lehetünk orvosolni a bajokat. Hiszen a felismerés egy lépés a gyógyulás felé.