Eufrozina, Kende

Leonardo Leo

2011.10.03. 21:29

Programkereső

(1694. augusztus 5., San Vito degli Schiavoni – 1744. október 31., Nápoly). Iskolateremtő olasz, gáláns zeneszerző és tanár. Kora egyik vezető nápolyi komponistája volt, különösen a színpadi és az egyházi zene terén. 1709-ben költözött Nápolyba és Nicola Fago tanítványa lett a „Conservatorio Santa Maria della Pietà dei Turchini”-ben. 1712 elején komponálta a konzervatóriumban a „Santa Chiara, o L’infedeltà abbattuta”, című szakrális zenedrámáját. A konzervatóriumi előadás után a művet ismét előadták, ekkor már a helytartó palotájában, amiből arra következtethetünk, hogy a mű szokatlanul nagy visszhangot váltott ki. Tanulmányai befejezése után, 1713. április 8-án felvették az alkirály kápolnájába helyettes orgonistának és ugyanakkor emellett „maestro di cappella” volt a „Santa Maria della Solitaria”-ban is. Már 1714. május 13-án színpadra állították első operáját, a „Il Pisistrato”-t. Ezt számos színpadi megbízás követte. Elsősorban intermezzok és serenatak, majd 1718-ban második operája a Sofonisba. 1723-ban írta meg első operáját Velence számára, és ugyanebben az évben a „La ’mpeca scoperta”-val a nápolyi „commedia musicale” akkor épp teret hódító műfajában is sikerrel tette próbára magát. Ettől kezdve őt tekintették a vígopera vezető komponistájának.

 

            1725-ben, Alessandro Scarlatti halálát követően előlépett az alkirályi kápolna első orgonistájává. A következő években, Vinci és Hasse, legfőbb riválisai az opera seria terén, elhódították tőle a nápolyi közönséget, és például 1727 és 1732 között Leo nem is kapott opera seria írására megbízást a nápolyi színházaktól. Ugyanakkor írt opera seria-t Rómának és Velencének, és Nápolyban megpróbálta a vígopera terén elnyerni a közönség kegyeit. 1730-ban Hasse távozott Nápolyból és a pályája csúcsán lévő Vincit pedig orgyilkosok eltették láb alól. Ettől kezdve Leo meghatározó alakja lett a nápolyi zenei életnek. Őt nevezték ki a királyi kápolnába a második helyettes zenemesteri állásba, majd 1737-ben Mancini halálát követően helyettes zenemester lett. Többször tett eleget más városok operai megbízásainak (1737 Bologna, 1739 Torino, 1740 Torino és Milano), valamint a nápolyi királyi családhoz fűződő jó kapcsolatait kihasználva a spanyol udvarnak is komponált. 1732-től már az opera seria terén is vezető komponistának tekinthetjük Nápolyban, amely pozíciót szilárdan megtartott egészen haláláig. Ugyanakkor opera szerzőként kivívott elismeréseinél is nagyobb sikert aratott a Metastasio szövegkönyveire írt oratóriumaival, mint a „Sant’ Elena al Calvario” vagy a „La morte di Abele” („Quel buon pastor son io”).

            Leo kiváló tanár is volt, 1734 és 1737 között, mint helyettes maestro tanított a „Conservatorio Santa Maria della Pietà dei Turchini”-ben, 1739-ben Feo utódja lett „Conservatorio San’ Onofrio”-ban, mint „primo maestro”. 1741-ben pedig saját tanárától, Fagotól, örökölte meg a „primo maestro” feladatait a „Santa Maria della Pietà dei Turchini”-ben. Kétkórusos Miserere-je (1739) amit hét vokális szólamra és orgonára írt, az első műve, mely az egyházi zene általa kezdeményezett reformjainak megfelelően íródott. Jellegzetességei szoros összefüggést mutatnak tanári tevékenységével, illetve az ebben a pozícióban hangoztatott elveivel. Mind zeneszerzői, mind tanári minőségben élesen rivalizált Francesco Durante-val, aki a másik két nápolyi konzervatóriumban tanított. Domenico Sarro (1744. január 25.) halála után Leo végül megkapta a „maestro di cappella” állást a királyi kápolnában. Rögtön komponált is egy sorozat, csupán continuo kíséretes, „a cappella” művet az intézménynek Húsvét alkalmából, és megreformálta a királyi opera zenekarát, de sajnos hivatalba állása után 9 hónappal elhunyt.

           

Művészete:

 

Leo kor a legsokoldalúbb és technikailag a legképzettebb nápolyi zeneszerzője volt. De hiányzott belőle a Pergolesihez hasonló átütő zsenialitás és a riválisaira, Vincire és Hassera jellemző könnyed dallaminvenció (egyszer katonákat állíttattak megrendelői az ajtaja elé, hogy időben befejezzen egy operát). Korai munkái viszonylag konzervatívok voltak. Ezek kamara kantáták főként csak continuo kísérettel. És az operakomponálás terén is csak fokozatosan (15 év alatt) szánta el magát arra, hogy a műfajt forradalmasító Metastasio liberettokat használja fel a színpadi műveihez. Leonak elsősorban az köszönhető, hogy lefektette az egész estés zenés komédia alapjait, utat törve Galuppi, Paisiello és Cimarosa számára. Opera nyitányai pedig nagyban hozzájárultak a preklasszikus szimfónia fejlődéséhez (Sinfonia – L’Olimpiade).

            Leo munkái, még a színpadiak is, hűen tükrözik a konzervatóriumi tanulmányai során elsajátított, betonszilárdságú alapokat. Sokkal inkább ragaszkodott a princípiumokhoz, mint bármely kortársa, amit persze leginkább egyházi művei tükröznek, de még opera buffáiban is megjelennek a konzervatív elemek (persze itt parodisztikus céllal, amivel ugyanakkor tradíciót teremtett). Jelentős versengés folyt akkoriban a nápolyi zenei iskolák között. Az egyik a Leo pártiak (Leisti) voltak, akik inkább szinte tudományosan, racionálisan közelítettek a zenéhez és az ellenpont mellett törtek lándzsát. A másik csoport Francesco Durante hívei, a Durantisti, akik inkább ösztönösen komponáltak és a harmonizáció, valamint a dallamformálás közérthetőségét hangsúlyozták a Leo pártiak mesterkéltnek kikiáltott kontrapunktális megközelítésével szemben. Az operák terén is Leo sokkal konzervatívabb volt, mint kortársai Hasse, Vinci és Porpora. A „L’Olimpiade” és az „Il Ciro riconosciuto” kórusai például sokkal közelebb állnak a motettákhoz, mint a kortárs „opera seria” ünnepi kórusaihoz. Még vígoperái is ugyancsak megfontolt kompozíciós technikát sugároznak, legfőképpen a felvonások végén lévő együttesekben. Leo érdeme, hogy a vígoperáknak is ugyanolyan megbecsülést vívott ki, gondos és a figuráknak méltóságot kölcsönző komponálási stílusával, mint az „opera seria”-knak, amiknek jónéhány jellegzetességét adaptálta a vígopera világába. Jellegzetes példája az „Amor vuol sofferenza” pökhendi katonatisztjének áriája, az „Io non so dove mi sto”. A kíséret két zenekar bonyolultan felépített dialógusa, az akadémikus és fellengzős szerkezet, a Metastasio féle heroikus karakterek kigúnyolását célozza, Leo egyházi művekben alkalmazott zenei eszköztára segítségével.

            Noha megdönthetetlen bizonyíték nincs rá, a hagyomány szerint Leo, Alessandro Scarlatti tanítványa is volt Nápolyban. Emellett, úgy tartják tanult Ottavio Pitonitól Rómában (különösen 1726-31 között, amikor az „Il trionfo di Camilla” és a „Il Cid” bemutatója volt a Teatro Capranica-ban, és az Evergete-é a „Teatro delle Dame”-ban). Bizonyos, hogy korai operái (legalábbis 1730-ig) a fenti szerzőkre jellemző, konzervatív késő barokk stílust képviselik, ide értve olyan egészen archaikus és merev ellenpontos megoldásokat, mint a kánon. Az ellenponthoz való szívós ragaszkodása, elsősorban Leo sajátos tematikus invenciójának tulajdonítható. Frazeációjának ez volt az alapja és páratlan tehetséggel bírt a népszerű dallamok, vígoperai feldolgozása terén. Archaikus megoldásokban (visszhang effektus: „Deh, non v'aprite” - Diana amante, ellenpontos kettős obligát hangszeres kíséret: ”Il Dio guerriero” - Diana amante) különösen korai művei bővelkednek. Opera buffa-it is aprólékos műgonddal komponálta, mind formai és technikai téren. Különösen a dallamszerkesztés és az együttesek kezelésében („Fa l'allurgio cammenare”) észlelhető egyedülálló, korábban csak az „opera seria”-ra jellemző kidolgozottság. Míg korai műveiben szinte nyersen nagy barokk hangvételű („Son qual nave” - Zenobia), addig későbbi munkáiban az igényes formálás mellett, próbált a galantéria szentimentális hangvételéhez alkalmazkodni. De ekkor is elütött pályatársaitól jellegzetesen fanyar hangvételű áriáival („Per che baa cantanno”, „Chesta e la regola” - L'Alidoro). Ariáinak többségében a ritornello egy versenymű kezdő tutti-jaként is felfogható („Un genio di vendetta”, „S'e ver che tu presumi”, „Dopia catena cinge”, „Traviata rondinella”- Decebalo). Legsikeresebb, háromszor felújított operája a Demetrio volt, amiből a „Vorrei da lacci scogliere”-t, számtalan komponista felhasználta, többek között Vivaldi és Latilla. A hipnotikus, félhangokon csúszkáló főtéma jól tükrözi Leonak a fő zenei csapásiránytól eltérő megközelítését.

Operáinak népszerűségét mutatja a „Catone in Utica” Handel tulajdonában lévő kézirata, mely a szász komponista saját jegyzeteit tartalmazza, aki Hasse, Porpora, Vivaldi, Vinci operái mellett Leo művét is saját Catone című pasticcio-jának előadásához (London, King’s Theatre, 1732) használta fel, melyet személyesen vezényelt.

            Leo legjelentősebb tanítványai között találjuk Piccinni-t és Jommelli-t. A XVIII. század végéhez közeledve a „Miserere”-je igen fontos szerepet töltött be a régi olasz egyházi zene iránt fellángoló érdeklődés kiváltásában, hiszen kritikusai Palestrina műveinek méltó párjaként emlegették.

 

Operái:

 

Il Pisistrato (dramma per musica, 1714)

Eumene (dramma per musica, 1714)

Sofonisba (dramma per musica, 1718)

Caio Gracco (dramma per musica, 1720)

Arianna e Teseo (dramma per musica, 1721)

Bajazete, imperador de’ Turchi (dramma tragico, 1722)

Timocrate (dramma per musica, 1723)

La ’mpeca scoperta (commedia per musica, 1723)

L’ammore fedele (favola sarvateca, 1724)

Lo pazzo apposta (commedia per musica, 1724)

Turno Aricino (dramma per musica, 1724)

Le fente zingare (commedia, 1724)

Zenobia in Palmira (dramma per musica, 1725)

Il trionfo di Camilla, regina de’ Volsci (dramma per musica, 1726)

Orismene, ovvero Dalli sdegni l’amore (dramma per musica, 1726)

La donna violante (commedia, 1726)

La semmeglianza de chi l’ha fatta (commedia per musica, 1726)

Il Cid (dramma per musica, 1727)

Lo matrimonio annascuso (commedia per musica, 1727)

Argene (dramma per musica, 1728)

La pastorella commattuta (chelleta ridicola, 1728)

Catone in Utica (tragedia per musica, 1729)

La schiava per amore (commedia per musica, 1729)

Semiramide (dramma per musica, 1730)

La Rosmene (commedia per musica, 1730)

Evergete (dramma per musica, 1731)

Il Demetrio (dramma per musica, első 1732, második 1735, harmadik 1741 változat)

La vecchia trammera (commedia per musica, 1732)

Amore mette sinno (commedia per musica, 1733)

Nitocri, regina d’Egitto (dramma per musica, 1733)

La Rosilla (tragicommedia, 1733)

Il castello d’Atlante (dramma per musica, 1734)

Il Medo (dramma per musica, 1734)

Demofoonte (dramma per musica, 1735)

La clemenza di Tito (dramma per musica, 1735)

Emira (dramma per musica, 1735)

Lucio Papirio (dramma per musica, 1735)

Onore vince amore (melodrama, 1736)

Farnace (dramma per musica, 1736)

L’amico traditore (dramma per musica, 1737)

Siface (dramma per musica, 1737)

La simpatia del sangue (dramma per musica, 1737)

L’Olimpiade (dramma per musica, 1737)

Il conte (dramma giocoso per musica, 1738)

Sesostri re d’Egitto (1738)

Il Ciro riconosciuto (dramma per musica, 1739)

Amor vuol sofferenza (commedia per musica, 1739)

Achille in Sciro (dramma per musica, 1740)

Scipione nelle Spagne (dramma per musica, 1740)

L’Alidoro (commedia per musica, 1740)

L’Alessandro (commedia per musica, 1741)

L’impresario delle Isole Canarie (intermezzi comici musicali, 1741)

L’ambizione delusa (commedia pastorale, 1742)

L’Andromaca (dramma per musica, 1742)

Il giramondo (commedia per musica, 1743)

Il fantastico, od Il nuovo Chisciotte (commedia per musica, 1743)

Vologeso re de’ Parti (dramma per musica, 1744)

La fedeltà odiata (commedia per musica, 1744)

La caduta di Germanico (dramma per musica)

 

 

Serenate, feste teatrali:

 

Il gran giorno d’Arcadia (serenata, 1716)

Diana amante (serenata, 1717)

Le nozze in danza (serenata, 1718)

Onore e Virtù (prologo a Baiazete-hez, 1722)

Serenata Erzsébet császárnő születésnapjára (1733)

Le nozze di Psiche con Amore (festa teatrale, 1738)

Festa teatrale Fülöp herceg esküvőjére (1739)

Decebalo (festa teatrale, 1743)

Serenata del felice parto della regina di Napoli (1743)

La contesa dell’Amore e della Virtù (prologo, 1744)

Peloro

Le nozze di Jole ed Ercole

Flavio e Domizia (componimento pastorale)

 

 

Oratóriumok:

 

Santa Chiara, o L’infedeltà abbattuta (1712)

Il trionfo della castità di Sant Alessio (1713)

Dalla morte alla vita di Santa Maria Maddalena (1722)

Oratorio per la Santissima Vergine del Rosario (1730)

Sant’ Elena al Calvario (1734)

La morte di Abele (1738)

San Francesco di Paola nel deserto (1738)

Il verbo eterno e la religione (1741)

Oratorio per il Santa Natale

Santa Geneviefa,

Saul et Gionata (1774)

 

Ezen felül számos világi és egyházi kantáta, hangszeres zene (főként csellóversenyei jelentenek zenetörténeti mérföldkövet: cello concerto in d minor; a cselló kedvelt obligát hangszere is volt „Il Dio guerriero” - Diana