Jusztina

Nicola Porpora

2011.10.17. 23:58

Programkereső

Porpora, Nicola (Niccoló, Antonio) (1686. január 17., Nápoly - 1768. május 3., Nápoly). Olasz zenész, egy egész korszak jelképe Világszerte ismert volt nemcsak, mint zeneszerző (különösen vokális művei és operái voltak nevezetesek), hanem mint énektanár is.

Caterina és Carlo Porpora fiaként látta meg a napvilágot. Apja nápolyi könyvkereskedő volt. 1696. szeptember 29-én beíratták a „Conservatorio dei Poveri di Gesù Cristo”-ba, ahol Grecotól tanult zeneszerztést. A harmadik évtől kezdve már nem kellett tandíjat fizetnie, mivel 1699 után már maga is részt vett az oktatásban.

 

 Az első opera megbízatása a L’Agrippina (1708) volt, ami igen sikeresnek bizonyult. Ennek ellenére, csak évekkel később érkezett meg a következő felkérés. A második operája, a Flavio Anicio Olibrio, melyet 1711 farsangján adtak elő. Ekkor úgy említik, mint Fülöp Hesse-Darmstadt hercegének „maestro di cappella”-ja. A herceg volt ekkor a Nápolyban állomásozó osztrák haderő generálisa. Amikor 1713-ban a herceg elhagyta Nápolyt, Porpora új patrónus után nézett. A Basilio re d’oriente librettoja úgy említi őt, mint a római portugál nagykövet „maestro di cappella”-ja. 1716-ban tiszteletbeli címet kapott Fülöp hercegtől, aki császári kormányzó volt Mantovában.

Operaszerzőként eltöltött első pár évének eredményei nem is sejtették későbbi sikereit, ami Alessandro Scarlatti nápolyi színpadokon való egyeduralmának tulajdonítható. Ekkoriban kezdődött Porpora zenetanári pályafutása.

 1715-ben nevezték ki maestrová a „Conservatorio di San Onofrio”-ba, és emellett magántanítványokat is fogadott. 1719-ben Scarlatti Rómába való visszatérésével Porpora-nak lehetősége nyílott arra, hogy jobban a komponálásra koncentrálja művészi erejét. Ez év végén adták elő Faramondo című operáját Erzsébet császárné névnapjára. 1720 és 1721-ben a császárné születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre komponálta az Angelica és a Gli orti esperidi című serenata-jat, mindkettő a fiatal Metastasio libretto-jára íródott (az Angelica volt Metastasio első szövegkönyve).

Nagy népszerűségnek örvendett, mint zenetanár is. Első tanítványai között volt Farinelli, aki későbbi operáiban szerepelt is de közéjük tartozott Caffarelli is. Egy legenda szerint Caffarelli öt évig ugyanazt az egy oldalt énekelte a Porpora féle szolfézs gyakorlatos könyvből, ami arra utal, hogy Porpora igen nagy hangsúlyt helyezett a kifinomult technikára. Oktatási módszereit tanítványai (pl. Domenico Corri) csakúgy, mint szolfézs gyakorlatait a XIX. század végéig használták. Utóbbiak számos kiadást megértek.

Ekkoriban már Rómában is ismertté tette nevét, mint operakomponista. Az Eumene című operáját a Teatro Alibertben adták elő (1721), ami annyira sikeres volt, hogy a korabeli ítészek, jobbnak ítélték, mint az akkoriban játszott Alessandro Scarlatti darabot a La Griselda-t. Az 1722-es és 1723-as idényre újra visszahívták a Teatro Alibertbe, ahol Farinelli is fellépet műveiben. 1722 nyarán lemondott a „Conservatorio di San Onofrio”-beli állásáról. Elhatározta, hogy Németországban és Ausztriában próbál szerencsét.

1725 elején visszatért Itáliába, ahol Metastasióval együttműködve megszületett a Didone abbandonata. A Siface (ez az egyik legsikeresebb munkája) librettójának tanúsága szerint, új állása „maestro del pio Ospitale degli’Incurabili” volt. Velencébe telepedett le tehát, ahol több évig játszották az operáit a „Teatro San Giovanni Grisostomo”-ban. Ezek közül a legsikeresebbek közé tartozott két Metastasio megzenésítés, az Ezio és a „Semiramide riconosciuta”. Ez időben bontakozott ki a versengés közte és fiatalabb kollegája, Vinci között. Ez a rivalizálás, Burney szerint a konzervatóriumi évekig vezethető vissza, majd 1726-27 karneváli szezonja alatt kiújult, amikor mindketten ugyanazoknak a színházaknak írtak operát Velencében és Rómában. Friedrich Marpurg állapítása szerint, 1730 farsangján hágott az áldatlan vetélkedés a tetőfokára, amikor Vinci és Porpora két versengő római színháznak a „Delle Dame”-nak és a „Capranica”-nak írta operáit. Ez év végén Vinci meghalt és ekkor Porpora legfőbb riválisa immár Hasse lett. Az 1730-as idényben Hasse elhódította az elsőbbséget Velencében, miközben Porpora Rómban volt. Ez tette lehetővé, hogy a száz választófejedelem udvarában Hasse lett a Kapellmeister, amely állásra Porporát szemelték ki korábban. Ettől kezdve Hasse és Porpora útjai folyton kereszteződtek, ami Burney szerint szintén elkeseredett és állandó rivalizáláshoz vezetett.

1733-ban Porpora lemondott az „Incurabili”-beli állásáról és Londonba utazott. Egy meghívásnak tett eleget, melyet nemesek egy csoportja kezdeményezett azzal a célzattal, hogy egy új színház létrehozásával megdöntsék Handel zenei egyeduralmát. A Nemesek Operájának („Opera of the Nobility”) nevezett új társaság 1733 decemberében nyitotta meg kapuit az Arianna in Naxo-val (Ouverture, „Misera sventurata”), majd a Polifemo („Alto Giove”, „Smanie”) következett. A következő két és fél év alatt Porpora még 3 operát, egy oratóriumot és egy szerenátát írt, de a későbbi művek egyikének sikere sem ért fel az Arianna és Polifemo diadalmenetével. Utóbbiban debütált Farinelli Londonban. De a kiváló énekesek ellenére sem tudta tartósan Handelt maga alá gyűrni a Nemesek Operája. Még itt Angliában kiadták Porpora Op.1-es kantátáit, melyet remekműnek tartottak, valamint az Op.2-es „Sinfonie da camera” című gyűjteményét. Az utolsó Londonban írt darabja a La festa d’Imeneo című szerenáta volt. Nyár végén hagyta el Angliát, mintegy egy évvel azelőtt, hogy mindkét társulat csődbe jutott a közönség támogatása híján. Visszatért Velencébe és elfoglalta régi pozicióját az "Incurabili”-ben, miután az aktuális maestro, Hasse meghosszabította Drezdai tartózkodását. 1738 októberében egy megbízást kapott az új Teatro San Carloból, így hosszú évek távolléte után visszatért Nápolyba.

1739. januárjában adták elő Semiramide riconosciuta felújítását a király születésnapjára. A nyár folyamán kinevezték maestro di cappella-vá a „Conservatorio di Santa Maria di Loreto”-ba, és alkalmi megbízatásokat kapott a San Carlóból és más színházakból.

1741-től, Porpora operai termése megcsappant. Ahogy Handelnek neki is problémája akadt az operabarátok érdeklődésének fenntartásával. Stílusa folyton megújult, de fiatalabb kortársai mellett mégis kezdett „kimenni a divatból”.

1741 októberében elfogadott egy velencei megbízatást. A Statira-t vitte színre és elfogadta a velencei „Ospedale della Pietà” „maestro di coro” állását. 1742 novemberében nem kapott fizetést a Pietà-tól, mivel valószínűleg Londonba utazott a Temistocle premierjére. A Pietà-ban való alkalmazása után nem sokkal más velencei konzervatóriumok tanítványainak is adott énekleckéket. Az Ospedaletto-ban tiszteletbeli „maestro del coro”-vá nevezték ki 1744 január 20-án. De az év végén jelentkezett a nápolyi udvar „maestro di cappella” poziciójára is, ami a velencei vezetőség felháborodását váltotta ki. A dolgok valószínűleg rendeződtek Porpora és az Ospedaletto vezetősége között, mivel 1747 januárjáig még ott maradt, ekkor mondott le. Ez év végén már Drezdában dolgozott a száz hercegnő Maria Antonia Walpurgis énektanáraként, akinek a születésnapjára írta a Filandro című vígoperáját. Ebben a darabban mutatkozott be patronáltja, Regina Mingotti. Így a Hasse és Porpora közötti rivalizálás új szereplőkkel bővült, Hasse felesége Faustina Bordoni és Mingotti között is áldatlan viszály bontakozott ki. Bár Hassa megvetően csak annyit nyilatkozott Mingottiról, hogy Porpora utolsó aduja („az egyetlen ágacska melybe bele tud még kapaszkodni”). Porporát mindenesetre 1748 áprilisában kinevezték Kapellmeisterré. De 1750-ben Hasse lett az Ober-Kapellmeister. Az ellenségeskedés „gyümölcseként” 1752 januárjában Porporát nyugdíjazták, ekkor Bécsbe távozott.

Bár a 1733 farsangján csúnyán összekülönbözött Metastasioval az Issipile bemutatóján, úgy tűnik megbékültek, mivel 1753 telén Metastasio az új librettójának, a L’isola disabitata-nak megzenésítésére Porporát kérte fel. Sajnos, a zeneszerző súlyos betegsége megakadályozta, hogy ez a gyümölcsöző kapcsolat újjáéledjen. Ezek alatt az évek alatt Porpora Bécsben adott énekleckéket, többek között Metastasio patronáltjának, Marianne von Martíneznek is. Valószínűleg Metastasio mutatta be Porporát a fiatal Joseph Haydnnek. Haydn lett Porpora zongorakísérője, inasa és tanítványa, aki azt nyilatkozta mesteréről, hogy „tőle tanulta meg a zeneszerzés alapjait”. Porpora drezdai fizetése a Hét éves háborúval megszakadt.

1759 márciusában Metastasio azt írta Farinellinek, „hogy sajnálatos, ami korábbi mesterével történt és kérte őt, hogy nézze el Porpora némely meggondolatlan tettét, és emlékezzen arra milyen kiváló ember és barát”. A nápolyi „Conservatorio di Santa Maria di Loreto-ba” való visszatérésével egy időre megszűntek anyagi nehézségei. Bár 20 évvel ezelőtt otthagyta ezt az állást, 1760 tavaszán a vezetőség kinevezte „maestro di cappella”-vá a másik két már alkalmazott mellé. Ugyanakkor a Teatro San Carlo felkérését is elfogadta és ősszel a „Conservatorio di S Onofrio”-ban is vállalt állást. De ezek a megbízások nem bizonyultak tartósnak. Az Il trionfo di Camilla új változata bukás lett, és 1761. szeptemberére mindkét tanári állását is elvesztette.

Élete utolsó éveit nagy szegénységben töltötte. Utolsó tanítványai között volt Giuseppe Gazzaniga és Domenico Corri. Az utóbbi azt írta róla, hogy olyan szegényes volt az asztala, hogy az éhség gyakran az utcára űzte, hogy másutt keressen napi betevőt. Halálakor a nápolyi zenészek összefogtak és ingyen játszottak a temetésén az Ecce Homo templomban, ahol eltemették.

 

Művészete

Bár számos hangszeres munkát komponált, mégis a vokális művekkel összevetve ezek jelentősége csekély. Bár már 1708-ban megírta első operáját, de csak fokozatosan nyerte el az elismertséget, mint operaszerző. 1718 és 1741 közé tehetjük operaírói időszakának csúcsát. Munkálkodásának első éveiben változott meg a zenei ízlés Itáliában. A új divatos stílust, a Vinci által megteremtett, egyszerű homofon zenekari kíséretes, és drámaian szélsőséges vokális szólam jellemzi. Utóbbi vagy a sokkal líraibb irányba (lassú számok), vagy az ütemesebb sokkal díszítettebb irányba differenciálódott. Porpora egyéni stílusának fejlődése párhuzamos volt az új irányzattal és egyike volt azon szerzőknek, akik az új énekes centrikus dekadens stílust kialakította. Énektanárként kiválóan értette milyen színpadi lehetőségek rejlenek az énekhangban és ezeket ki is aknázta; díszesebb és hosszabb fioritura-kat komponált. Bizonyos mértékig komponistai megközelítése megváltozott, amikor 1733-ban Londonba érkezett. Itt szembesült Handel stílusával, akinek különösen hatásos színpadias megoldásai Porporát arra ösztönözték, hogy a energiáját a szereplők jellemformálására fordítsa. Sokkal változatosabb ária formákat használt, és nagyobb hangsúlyt helyezett a kíséretes recitatívókra, mint azelőtt. A sajátos szellemi „keresztbeporzás” eredményeképp Porpora műveiben megjelent a francia nyitány, újra előbukkannak ellenpontos szakaszok és az áriák dallammenete is kevésbé sematikus. Handelnél ugyanakkor jellegzetes nápolyi fordulatok, gáláns menetek és énekes orientált megoldások jelennek meg, a két szerző stílusát meglepően hasonlóvá téve. Porpora Itáliába való visszatérése után igazi kaméleonként ismét az új trendeknek megfelelően komponált. Bonyolult felépítésű vokális írásmód jellemzi az egyházi műveit is. A legtöbb egyházi munkája a három velencei korházban betöltött terminusa alatt született (a XVIII. században Velencébe érkező látogatókat mindig elbűvölték a korházakban előadott koncertek). De Porpora komponált Bécs számára is ottani tartózkodása során, ami megmutatja, hogy képes volt a „császári stílust” is művelni, bonyolult ellenpontos kórusokat tűzdelve a „da capo” áriák közé (Sinfonia, „Cogliete, amici, il frutto di vostra fede”, „A pur vinto, o sorte barbara”, „Signor, le tue minacce noi provammo”, „Odo le strida, giá vaggo il volto”, „Di nemico sangue il campo”, „Quasi locuste che intorno” – Il Gedeone). Összességében Porpora művészete első osztályú nápolyi standard, de dallaminvenció tekintetében elmarad Handel, Vivaldi és Pergolesi mögött.

Operái:

L’Agrippina (1708) Flavio Anicio Olibrio (első változat, 1711), Basilio re d’oriente (1713) Berenice regina d’Egitto, o vero Le gare d’amore e di politica (1718) Faramondo (1719) Eumene (1721) Flavio Anicio Olibrio (második változat, 1722) Adelaide (1723) Amare per regnare (1723) Semiramide regina dell’Assiria (1724) Damiro e Pitia, o vero Le gare dell’amicitia e dell’amore (1724) Didone abbandonata (tragedia per musica, 1725) Siface (első változat, 1725) La verità nell’inganno (1726) Meride e Selinunte (1727) Siroe re di Persia (1727) Arianna e Teseo (1727) Ezio (1728) Semiramide riconosciuta (első változat, 1729) Mitridate (1730) Siface (második változat, 1730) Tamerlano (1730) Poro (1731) Annibale (1731) Germanico in Germania (1732) Issipile (1733) Arianna in Naxo (melodramma, 1733) Enea nel Lazio (melodramma, 1734) Polifemo (melodramma, 1735) Ifigenia in Aulide (melodramma, 1735) Mitridate (1736) Lucio Papirio (1737, „Tocco il porto”) Rosbale (1737) Carlo il calvo (1738) La Semiramide riconosciuta (második változat, 1739) Il barone di Zampano (melodramma, 1739) L’amico fedele (commedia, 1739) Il trionfo di Camilla (első változat, 1740) Tiridate (1740) Il trionfo del valore (commedia per musica, 1741) Statira (1742) Temistocle (1743) Filandro (dramma comico-pastorale, 1747) Il trionfo di Camilla (második változat, 1760)

Pasticciók:

Arianna e Teseo (1714) Temistocle (1718) Artaserse (1721) Radamisto (1723) Elisa (1726) Leudaclo e Tosi (1733) Ferdinando (1734) Belmira (1734) Artaserse (1734) Orfeo (1736) Partenope (1742) Rosmene (1742) Szerenáták: Deianira, Iole, Ercole (1712) Fortuna, Genio, Valore, Gloria (1712) Nuova aurea e culta età dell’onore (1713) Angelica (componimento drammatico, 1720) Gli orti esperidi (componimento drammatico, 1721) Imeneo (első változat, componimento drammatico, 1723) Imeneo in Atene (második változat, componimento drammatico, 1726) Giasone (componimento per musica, 1732) Componimento drammatico: da cantarsi nel giorno del glorioso nome … della imperatrice regnante Elisabetta Cristina (1732) Festa d’Imeneo (1736)

Oratóriumok:

Il trionfo della divina giustizia ne’tormenti e morte di Giesù Cristo signor nostro (drama sacro, 1716) Il martirio di S Eugenia (tragedia sacra, 1721) Ermengildo (tragedie cristiane, 1729) Sacram sumentes lyram: introduzione al salmo Miserere, 1731 Nos qui salvasti: introductio ad psalmum Miserere, c1731–3 Il martirio di S Giovanni Nepomuceno (anzione sacra, 1732) Cantata: da recitarsi nel Palazzo Apostolico la notte del SS Natale („Non era pria cosi”, „Scese Iddio”, „Per si profondo mare”, „Non ha piú il cielo”, 1732) Sanctus Petrus Urseolus (oratórium, 1733) David e Bersabea (oratórium, 1734) Il Gedeone (azione sacra, 1737) Resplendet novo sole nox (motetto pastorale, 1739) Il verbo in carne: oratorio per la nascita di Gesù Cristo (1748) Israel ab Aegyptiis liberatus (actio sacra, 1759) Trattenimento sagro drammatico [Onnipotenza, Religione, Partenope] (1768) Ezek mellett számos kantáta és kisebb lélegzetű egyházi mű.

 

 

Cleofide: Porpora Polifemójának legújabb kori bemutatójáról

Theather an der Wien, 2013. február 22.

A már jó ideje tervezett rekonstrukció célja az volt, hogy végre tisztességesen meglovagolják a Farinelli-film verte hullámokat. Az 1995-ös film után nem csak a specilisták számára lett érdekes Hasse és Porpora neve. Így a Hasse-évfordulóra végre az olaszok is léptek. 1999-ben kerítettek egy Artaserse-kottát és előadták Lugoóan. Csakhogy nem az 1734-es, de még csak nem is az 1730-as változatot, hanem az 1760-ast.

Tavaly végre színre került az 1730-as eredeti, amihez Hasse és Riccardo Broschi írt betétáriákat 1734-ben Londonban. Ez volt az első igazán nagy dobása az "Opera of the Nobility"-nek. Bár az 1733-as Porpora-opera az Arianna in Nasso is már remek zenéket tartalmazott. Az ádáz küzdelem csúcspontja volt Porpora Polifemo-ja 1735-ben. Bár az operát olyan komponisták szolgálták a későbbiekben még, mint Hasse, Veracini és Duni, a Polifemo volt a végső csapás, ami térdre kényszerített Händelt. Persze a győzelem pirruszi volt. A túlköltekezett Nemesi Opera a vetélkedés gerjesztette mesterséges érdeklődés lankadtával összeomlott a gázsik anyagi terhe alatt. Rövid időn belül veszteséges lett, majd csődbe ment.

A zenéről. Mivel csupán néhány ária volt eddig elérhető a darabból, ezért egészében nagy meglepetésemre szolgált. A mű rendkívül fejlett. A recitativók mintegy harmada accompagnato, brilliáns ariosók, egy végigírt ária, 3 duett, zenei közjátékok (alkalmas balettra), gondosan felépített buffa-jellegű záró együttes (a záró kórus előtt) színesítik a da capo-k sorát. A hangszerelés elképesztően színes. Pompás obligát hangszeres áriák sorával. Kettő kifejezetten Farinelli és a fúvósok (egyikben oboaszóló, a másikban rézegyüttes) versenyeztetésére szolgált. Persze Senesino is megkapta a maga rezekkel concertalo áriáját.

A színre vitel célja az volt, hogy minimális eszközrendszerrel és kiváló stábbal keltse életre az atmoszférát. Farinelli (Fagioli), Senesino (Sabata) biztosította az illúziót. Gyengébb pont volt a Cuzzoni, illetve Montagnana szerepére felkért Laura Aikin (Galathea) és Christian Senn (Poliphemo). Vokális agilitásuk megvolt, de a szélső regiszterekkel egyszerűen nem bírtak. Herfurthner (Nerea) jó volt, de Mary-Ellen Nesi (Calypso) regiszterei ugyan megálltak, de a coloratúrái olyan lassúak voltak, hogy a karmesternek minden fioraturánal erőből be kellett fékeznie a zenekart. A zenekar kiváló volt, Rubén Dubrovsky életem legjobb gáláns vezénylését hozta, kidomborítva a tematika gerincét és vasakarattal háttérbe szorítva a sallangokat játszókat. Az obligát hangszerek esetében volt csak gikszer, akik elcsuklottak néha a Fagioli diktálta tempó közben. Az oboista körlégzését és rezek intonációját Fagioli szándékosan túlfeszítette, a da capóknál mindig intett az obligátoknak, hogy lehet gyorsabban :) De azért az oboista lány is külön tapsot kapott a végén Fagioli kérésére.

Polifemo

Opera seria három felvonásban (1735) koncertszerű előadásban

Librettó: Paolo Antonio Rolli

Szereplők:

Aci - Franco Fagioli
Ulisse - Xavier Sabata
Polifemo - Christian Senn
Nerea - Netta Or
Calipso - Hilke Andersen

Bach Consort Wien
Karmester: Ruben Dubrovsky

Franco Fagioli - Alto Giove - Polifemo - Nicola Porpora (1686-1768)