Kelemen, Klementina

Alkonyat- Hajnalhasadás 1.

2011.11.24. 13:19

Programkereső

A Meyer-féle vámpírbirodalom a végéhez közeledik, jól elnyújtva, két részben, vérrel, érzelmekkel, könnyekkel, változatlanul giccsesen.

Bizonyára minden Alkonyat-rajongó kitörő örömmel fogadja a széria legújabb, négy és feledik részét – és szinte biztosan mindenki, aki gyűlöli a XXI. század csillogó- vega vámpírját, végletekig elítéli már csak a filmről való beszédet is. Az Alkonyat- Hajnalhasadás 1. azonban meg tudja lepni azt a nézőt, aki egy kicsit mindkét tábort erősíti, és egyenesen rabul ejti azt, aki rajong érte.

Az arckifejezés, ami négy részen át kitartott

Különböző vallási és fikciós elemek bizarr vegyítése, vámpírtalan vérszívókkal– hozzávetőleg így foglalható össze a negyedik Alkonyat-szériában már producerként tisztelgő írónő, Stephenie Meyer sajátos receptje. A szórakoztató ponyvairodalom helyett már külön megnevezést harcolt ki magának a sorozat, vámpíros tini regény címkéket behozva a könyvespolcokra – és a mozgókép sem váratott sokáig magára. Mindezzel nem is lenne sok gond, ha Meyer nem nagyravágyóan akarna mindent (szerelmet, harcot, férfitesteket, drámát és boldog beteljesedést) egy történetbe leírni: így csapongó, érthetetlen és komikus szintre emeli az amúgy szépen kidolgozott filmbeli részleteket. Lényegében nehéz is lenne egy ilyen munkából jó, vagy legalábbis több korosztály számára is élvezhető mozgóképet létrehozni.

Aki még a könyv rossz hírének ellenére is beülne a moziba, azt a barokkos érzelemvilág amúgy silány, statikus színészi játékkal bemutatott jelenléte a tizedik perc után azonnal elüldözheti. Aki pedig képes teljesen azonosulni mindazzal az abszurd mesevilággal, ahol egy egyszerű tini lány unott arcával, és semmitmondó személyiségével egyszerre két adoniszi ifjút is megbolondíthat, az észak-amerikai tűlevelűek sűrűjében, biztosan jól fog szórakozni. A film, és az egész köré épült világ alapvetően nem gondolkodókat, és legfőbbképpen nem férfiakat céloz meg - éppen ezért, abban a pillanatban, hogy valaki komolyan veszi a szekvencia bármelyik részét is, és netalántán boncolgatni is kezdi azt, súlyos hibát vét.

A Twilight- Hajnalhasadás 1. ismételten a megmentendő fiatal szűz archetípusából táplálkozik – immár negyedszerre. A halandó lány, Bella, és szerelme, az egyszázvalahány éves vámpír-tinédzser Edward összeházasodik, és minden ezzel járó dolgot fel is vállalnak szerelmük érdekében. A filmben két esküvői jelenet is elfért: az első, álombeli jelenetben a főszereplő Kristen Stewart statikus játékát ellensúlyozta az amúgy szépen megcsinált képi csemege, ahol egyfajta negatív jövőképet láthattunk: véres hulla halomról tekintett szét a boldog ifjú pár, felhasználva a fehér és a piros színek ellentétét. Gyors ellensúlyként az esküvő napján találjuk magunkat: itt, a „valós” eseményen a helyszínválasztás, és a színkezelés abszolút nyertes párosnak bizonyult. Giccsesbe éppen hogy át nem hajló fények, színek és jelmezek árulkodnak arról, hogy azért egy-két hozzáértő szakember is dolgozott a forgatáson, így varázsolva egy fákkal körülölelt teret szép eskütételi helyszínné.

Készül az esküvői vámpírsmink

Az utóbbi részletesség és finomság azonban nem mindig volt elmondható a szériáról: a jelenleg utolsó rész látványban erősen veri a három évvel ezelőtti, első filmet. Míg a Twilight- Alkonyat című alkotás végtelenül indokolatlanul zöld színezetű és egyben hideg színkezelésű volt, addig az újabb és újabb filmek színesebbek és telítettebbek lettek. A Hajnalhasadás esetében ez nyilván a helyszínválasztáson is múlt: a fiatal szerelmesek nászútra a ködös, az Államok észak-nyugati csücskében elhelyezkedő Forksból a színes, életteli –és legfőbbképpen: meleg – Rio de Janeiro-közeli szigetre mennek.

A kereszténységgel meglehetősen összeférhetetlen vámpír elemek éles ellentététére az írónő megannyiszor ráerősít könyveiben, kezdve az anglikán pap vámpírrá változott fiától át a vérszívó-rezidencia egyik falán található keresztfáig. A negyedik film is bővelkedik ilyes ellentétekben: elsőként maga az esküvő jelenléte lehet furcsa, lévén, hogy alapvetően keresztény kultúrkör a fehérruhás esemény, míg a másik szembeszökő jelenség az, amikor a Megváltó Krisztus szobra úszik be a képbe – nyilván azzal a céllal, hogy elhelyezzük a fiatal szerelmeseket egy képzeletbeli térképen.

Eltekintve minden ideológiai ellentéttől, a brazíliai képsorok átgondoltak, részletesek és beszédesek. Szép ellenponttá válik, hiszen a szigeten történő események érthetetlenségéről elterelhetik a figyelmet. Edward a nászéjszakát követően elutasítja Bella közeledését, mondván, hogy nem szeretné bántani a lányt – vámpíri vérszomjas erejéből adódóan ugyanis előfordulhat, hogy nem tud kellőképpen uralkodni magán. Ezt követően egy kedves, pár perces jelenet következik arról, hogy milyen próbálkozásokkal szeretné mégis maga mellé csábítani hites urát a főszereplő. A Bellát alakító Kristen Stewart a leforgott négy rész alatt talán itt a legélettelibb: míg eddig unott, változatlan arccal szenvedett a kamera előtt, ezen jelenetekben humoros oldaláról is próbált megmutatkozni – és nem kis szerencséjére, végre megmosolyogtató szöveget is írtak neki. A könyv szerint szobortestű, archaikus szépségű vámpírfiú szerepében tisztelgő Robert Pattinson viszonylag hitelesen adja elő a vívódó, félholt szeretőt – néhány félszeg mosollyal elutasítja az egyre elkeseredettebb közeledést. A film itt megsiklik, lelassul, és már-már segélyként érkezik a drámai felismerés: Bella teherbeesett a vámpírtól. (Igen, teherbe. Nem, nem szeretnénk tudni, hogy ez igazából hogyan is lehetséges…)

A pár tehát visszautazik a Washingtonbeli kisvárosba, ahol Edward vámpír, és egyben orvos mostohaapja felügyelete alatt vészeljék át a nem éppen gyermekjáték terhességet. Arra ugyanis hamar fény derül, hogy a magzat gyorsabban és masszívabban is növekszik. Kristen Stewart a szemünk láttára, és a megdöbbentően hatásos CGI hatására csont sovánnyá és szürkévé alakul vérszomjas magzata miatt, ezzel egy időben indítva be egy hatalmas harcot vámpírok, és a területet védő ősellenségeik, a vérfarkasok között. A konfliktust nehezíti az is, hogy a farkasok között akad Bella legjobb barátja, Jacob (Taylor Launter), aki, amikor éppen nem hihetetlenül gyengén elkészített óriásfarkasként vicsorog a kamerába, akkor premier plán mutogatja szépen kidolgozott felsőtestét – ezzel is dollármilliókat biztosítva az alkotásnak, ha már Robert Pattinson személyében inkább egy részeges angol yuppie-t látunk, mintsem herkulesi férfiasságot.

Egy rosszul kitalált, farkaskutyák morgó tánca alá narrált dialógussal kacagtató két percet élhet át mindaz, aki a film megnézésére szánja rá magát. A kezdetektől fogva kiemelt vámpír-farkas ellentétet sok, jellemzően fehér (europid vámpír) és jellemzően barna (indián farkas) színészekkel próbálják meg hangsúlyozni az alkotók, kevés sikerrel: egy idő után szinte lehetetlen követni, hogy most éppen melyik farkasnak van gondja a sajátjai közül, és hogy melyik vámpírhölgynek lesz elege az esküvőből. Egyszerűen nem működik a konfliktusok kiélezése egyik Twilight- filmben sem, lényegében minden vicsorgással és szenvedéssel intéztetik el.

A végső kérdésekhez explicit véres megoldásokon keresztül vezet az út, ami a felkészületlen, és alacsony undor-küszöbbel megáldott nézőt azonnal kikészíti. A számítógépes munkálatokkal megoldott körutazás Bella véráramlataiban abszolút felesleges – ahogyan az is, hogy az alkonyat negyedik részét kettébontsák az alkotók. Sem a történet, sem pedig a látvány részletezése nem indokolja ezt; maximum a Harry Potter-mintára való darabolás, és az írónő szerkesztése idézhette elő ezt a szerencsétlen választást.

Sakk-matt - mindenhol ilyen egy nászút?


Fontos kiemelni, hogy a megrögzött Alkonyat-rajongóknak számos visszautalással kecsegtetnek az alkotók, ami meglehetősen figyelmes gesztus, mindemellett komplexebbé és profibbá is teszi az egész szériát. Ilyen visszautalás többek közt az első rész végén elhangzott dal, a Flightless Bird, vagy Bella iskolatársainak feltűnése az esküvőn, és a vajúdás közben vízióként feltűnő emlékkép-áradat is. A Dreamgirlst jelző Bill Condon férfias hozzáállása mindenesetre meglátszik az negyedik részen: sokkal összetettebb és átgondoltabb, mint például a Catherine Hardwicke rendezőnő által készített Twilight – Alkonyat. Az állandó direktorváltás szintén széthúzó ereje akkor fog leginkább kiteljesedni, amikor 2013 elején megjelennek az első díszdobozos, öt filmes Blu-Ray kiadások. Sajnos, valamennyi Twilight- film bosszantóan jó, és hallgatható soundtrackkel rendelkezik – ez az aprólékos CGI, sminkes munka és a gyenge könyv alapján mégis jól felépített, átgondolt és követhető forgatókönyv mellett az egyik nagy mentsvára a saganak.

Mindezek ellenére ki kell mondanunk, hogy bár a többihez képest a legerősebb Alkonyat-film jött ki közel egy hete, ettől még továbbra is egy történetben enyhe, komolytalan alkotással állunk szemben. A folytatás hozzávetőleg egy év múlva kerül a mozikba – addig várhatunk tehát arra, hogy mit tudnak még két órán keresztül mutatni ebből a valótlan, mesének is furcsa divat sztoriból.

10/5 - Mert végülis elkészült a film, és kicsit többet is nyújtott az eddigiekhez képest.

-derzsivanda-

-fotók: https://www.facebook.com/twilight-