Jenő

Éjfélkor Párizsban: minőségi limonádé

2011.11.29. 17:03

Programkereső

Az Éjfélkor Párizsban című film tanulsága pár mondatban összefoglalható. Egy: fölösleges az örökös elvágyódás, önmagadat úgyis csak a jelenben tudod megtalálni. Kettő: ne zúgj bele olyan lányba, aki nem szeret veled az esőben sétálni. Három: egy már-már idegesítően kiszámítható történetből is kerekedhet élvezetes romkom, ha Woody Allen keze van a dologban.

Az ifjú szerelmesek, Inez és Gil (Rachel McAdams és Owen Wilson) egy röpke vakációra ruccannak át az óceánon, egyenesen a képeslapszerű Párizsba. Az alkotói válságban tengődő forgatókönyv-gyártó, Gil a városba rögtön bele-, menyasszonyából pedig fokozatosan kiszeret. Egyik sem váratlan fordulat a filmben: naná, hogy a felkapott, de művészileg ki nem teljesedett írófiúcskát teljesen megbabonázza a város, ha egy spicces éjszaka után hirtelen a favorit korszakában, a bohém ’20-as évek Párizsában találja magát. Hemingway és Gertrud Stein felváltva dicsérgeti első regényének kéziratát, és ráadásként ott van Adriana (Marion Cotillard), a korszak bomba nője is, aki a finom elegancia mögé rejtett bujaságát Monet, Picasso és Hemingway hálószobája után a kis szeleburdi szőke karjaiban is szívesen megcsillogtatná.

 

 

Aztán jön a kegyetlenül józanító reggel: vissza Inezhez, a sznob nyafkához és a karót nyelt anyós- és apósjelölthöz - az egészet még megfűszerezzük egy okos tojás régi ismerőssel, és olyan jelen-elegyet kapunk, amelyből egy Gil-féle művészléleknek szinte kötelező menekülnie. Azért önkéntelenül is megfogalmazódik az emberben a kérdés: hogy lehet, hogy csak most került válságba ez a lehetetlen kapcsolat?

 

 

Lehet, hogy a papucsosan tutyimutyi ámerikai Gil kizárólag a francia éjszaka mágikus sötétjében tudott megvilágosodni és a sarkára állni. Gil mindent hátrahagyva szeretne fejest ugrani a múltba, a saját aranykorába – viszont a nosztalgia legmélyén koppan egy nagyot, amikor rájön, hogy a bohém kor múzsája egyszerűen unalmasnak találja a Gil által eszményített húszas éveket. Adriana inkább a századforduló időszakába utazna, Toulouse-Lautrec és pajtásai a reneszánszba (hála az égnek itt a film megtorpan, és nem ugrálunk vissza egészen a kőbaltáig). Következik a szentencia, amelyet kimondatlanul is megértene a néző, viszont biztos, ami biztos alapon a film egy igen elnyújtott jelenetben hangsúlyozza: húzzunk csak szépen vissza a jelenbe, ott van a mi helyünk, ott kell önmegvalósítanunk.

Már csak az a kérdés, hogy Gil valóban megtalálja-e a boldogságot a jelenben – egy gyakorlatilag ismeretlen nővel (a film során legfeljebb háromszor futottak össze), akiről annyit tudunk, hogy eladó a bolhapiacon, szeret az esőben sétálni, és amikor félszegen mosolyog, olyan kis aranyos…

Mint az egész film. Ne várjunk tőle nagy fordulatokat, nagy izgalmakat, viszont annál több mesterien megírt dialógust és ügyes színészeket, akik igen tehetségesen csapják le az igen magas labdákat.