Jolán

A Fidelio színháza

2012.03.27. 11:52

Programkereső

Gyorsan megnyugtatnánk minden aggódót: szerkesztőségünk nem vált műfajt. Mindössze arról van szó, hogy ma ünnepeljük a Színházi Világnapot, és szeretnénk mi is hozzájárulni az ünnephez. Például azzal, hogy elmondjuk, mit jelent nekünk a színház, és az is kiderül, mik a kedvenc előadásaink.

Márkus Gábor ügyvezető igazgató
Egy jó darab nekem olyan, mint egy jó bor: nem biztos, hogy egyből csettintős, de szopogatva, esetleg újra elővéve, egy-két év múlva ismét belekóstólva is tud "ízleni". Volt a Trafóban egy pár éve egy japán csávóról egy előadás (mondják, based on true story): elment a Fujira éhhalált halni. Felvette egy diktafonra. Na, ebből készült egy anyag, az alapján a hangfelvétel alapján. Ütős volt. (Utánanéztünk - köszönjük a Trafó segítségét -, a produkció nem más, mint a 62 nap - halál-útinapló  2001-ből, Árvai György és a Természetes Vészek Kollektíva experimentális vizuál-színháza - a szerk.)

Szerintem - bár a téma nem röhejes - az a tuti a színházban, hogy ezt is össze lehet rakni, meg a Dolák Saly-féle diavetítős winnetoust is, meg a Mester és Margaritá-st! Az első színházi élményem különben a Márkus Mester ezermester volt, sajnálom, hogy azóta azt nem láttam újra...

(Mivel erről az előadásról nem találtunk a neten mozgóképet, egy másik Természetes Vészek-produkcióval illusztrálunk.)

Kádár-Csoboth Judit főszerkesztő
A Vígszínház Össztánc-előadását kb. nyolcszor néztem meg - ennél többször már csak a Baalt a Házi Színpadon és a mindent vivő Dühöngő ifjúságot a Pestiben... A Rudolf Péter rendezte darab szereplőit (Kaszás Attila, Eszenyi Enikő, Szarvas József) amúgy is nagyon szeretem.

Végh Dániel főszerkesztő-helyettes, rovatvezető - jazz/world/folk
Szégyen, nem szégyen: sosem voltam és feltehetően nem is leszek színházba járó típus. A Katonában például hetedikesként, az osztályfőnök szervezésében voltam először. Amikor pedig már magam választottam előadást, inkább az Operába vettem jegyet, és azóta is azt vallom, hogy az artikulálatlanul hangoskodó, túljátszott színészkedésnél sokkal őszintébb és egyben hatásosabb, ha énekelnek a színpadon. Az opera, operett, musical (na jó, utóbbi mégsem) az én világom - mégiscsak a zenés színház a műfaj csúcsa, a tragédia születése a zene szelleméből, satöbbi. A színműveket meg elolvasom otthon, csendben. De ha mindenképpen prózai színház, akkor legyen alternatív, forgassa fel a kőszínházi kereteket, vonja be a nézőt - emlékeznek a Krétakör Nibelung-lakóparkjára, amit az akkor még nem látogatható Budavári Sziklakórházban játszottak? Vagy legyen historikus, és reprodukálja minél hívebben a a Shakespeare-, Calderón- vagy Molière-féle színházi gyakorlatot. Sajnos mivel ilyen jellegű előadásokból kevés van (főleg itthon), és ha mégis, azokra szinte lehetetlen eljutni, maradok a zenés műfajoknál.

Filip Viktória rovatvezető - klasszikus és kortárs zene
A színház számomra a megelevenedő történetek összességét jelenti. Amikor a betűk világából kilépve hús-vér emberek hozzák létre, játsszák el az ismerős történetet. A zenés színház műfajával szembeni nagy előnye az az énekelt szöveg buktatóitól mentes, többniyre anyanyelvi közeg, ami sokkal pontosabb és gyorsabb befogadást tesz lehetővé. Zene persze itt is van - és ez megint egy nagyon érdekes kérdés. Hogyan tud az alkalmazott zene a prózához kapcsolódni vagy hogyan tudja erősíteni, más eszközzel megjeleníteni a történet kulcspillanatait? Legemlékezetesebb színházi élményem épp ezért a Nemzeti Színház Lear királyához kötődik. A Gothár Péter rendezte előadást Schubert-idézetekkel átszőtt Tallér Zsófia-szerzemények gazdagítják és egy dob, ami egyenesen a pokolból érkezett. Ezt két zenész üti - egy énekes (Szakács Ildikó) és egy karmester-zeneszerző (Meskó Ilona). Izgalmas volt látni a két ismerős arcot új szerepben, és elgondolkodtató volt szembesülni a ténnyel, hogy e két művészeti ág változatlanul szorosan, már-már egymásra utalva, évezredek óta hozza létre értékeit.

Papp Tímea rovatvezető - színház, zenés színház, tánc
Diákbérlet Szolnokon - a 605-ös meg a 633-as szakmunkásképző fiúosztályaival együtt, akik idétlenül röhögtek, amikor az Angyal szállt le Babilonba előadásán Bíró Krisztáról levette Mucsi Zoltán (azt hiszem) a köpenyt, és a színésznő meztelenül állt -, színházi osztálykirándulások Pestre - a kilencvenes évek első felében természetesen a Mekit és a Burger Kinget keresték a vidéki gyerekek -, majd a felsőoktatási intézmények nappali tagozatán eltöltött évek - a legolcsóbb jegy tulajdonosaként azt nézve, hova lehet előrébb/lejjebb ülni a szünetben, sorbanállás állójegyért fesztiválokon, éjszakai felolvasószínházak kortárs külföldi darabokból, ahol a nézőtéren néhány őrült dramaturgon kívül más nincs -, munkaképes korú, dolgozó felnőttként egy véletlen - nevesítve: Stuber Andrea, és köszönöm! -, először kinn is, benn is helyzet, most meg most van.

Mindeközben - gyors fejszámolás: húsznál több év - a Vígszínház harmadik emeletéig ható Hamlet Nekrosiustól, muszáj-újranézni totális őrület-Faust Purcaretétől, hideg értelem-Faust Thalheimertől, vizuális hidegrázás Wilsonok, vajon-lehet-e-röhögni (lehet!) Platonov Aschertől, na-ez-a-szerelem Trisztán és Izolda Alfölditől, Mohácsi Csárdáskirálynője tévében, Krétakörök és Kovalikok élőben, pofánvágó politikai színház és feel-good zenés, a rám zuhanó látvány orgiája és a tiszta intellektus, egypercesek és nyolcórásak. Kikapcsolódás, bekapcsolódás, agy, zsiger, szórakozás, munka. Örülni egy-egy pillanatnak, felháborodni, ha hülyének néznek, szünetben lábbal szavazni. Ja, és barátságok. Azt hiszem, az egészből ez a legfontosabb.

Krupa Zsófia szerkesztő - színház, tánc
Hogy mit jelent nekem a színház? Kisgyerekként valami ünnepit, valami meglepő és elkápráztatót, valami különleges, kicsit misztikus kiszakadást, elutazást jelentett a hétköznapokból. Felnőtt koromig őrzöm azoknak a parfümökkel kevert estéknek az illatát az orromban. Bizonyos színházaknak azóta is emlékszem a saját, jellegzetes illatára. Gimnazista-egyetemistaként elkezdtem felfedezni a színház sokszínűségét, ha úgy tetszik az elméleti hátterét, hogy a kőszínházi előadásokon túl mennyi mindent tekinthetünk színháznak, kezdve olyan egyszerű, elemi dolgokkal, amit Peter Brook leírt, hogy "ha valaki átmegy egy üres téren, és azt valaki nézi, az már színház". Rájöttem, hogy milyen társadalmi, politikai, lélektani vagy épp személyes háttere van az előadásoknak, amik, hangozzék bármilyen közhelyesen, az esetek nagy részében valóban tükröt tartanak elénk. Ebben az időszakban jöttek azok a ritka, de annál emlékezetesebb élményeim, amikor teljesen megkukulva jöttem ki a színházból, mert szólni se tudtam egy-egy előadás rám gyakorolt hatásától. Ilyen volt az orosz Derevo egyik vendégjátéka a Merlinben, egyik barátommal közösen, ami után csak tébláboltunk egy órát a színház környékén, hogy felfogjuk a látottakat.

Mostanában a színház elsősorban munkát jelent, a mindennapjaim részévé vált, ezért óhatatlanul keveredik némi monotonitással is. Van egy olyan hátulütője például, hogy már sose fogok tudni az átlag néző pozíciójába helyezkedni, mert már nem tudom "naiv olvasattal" figyelni a színpadot. Ez sajnos egyfajta megfosztottság érzést okoz, néha jól esne "csak úgy" nézni, és nem akarva-akaratlanul értelmezni és "odaérteni". Másrészről ez a szemlélet adja azt a kivételes és soha mással össze nem téveszthető szépségélményt is, amit a többi néző talán észre sem vesz: egy tekintet, egy apró kézmozdulat, egy véletlenül kiejtett szó, valami apróság, amiért érdemes volt a többi két órát végigülni immár sokadszor. Ezekben a pillanatokban újraélem a színház mágikus, hipnotikus hatását.

Balkányi Nóra rovatvezető - kiállítás
Megfogalmazni, hogy egészen egyszerűen miért is jó színházba járni, valahogyan olyan, mint amikor szeptemberben az iskolában azt kérték a tanáraink, hogy írjuk le, milyen volt a nyár. Jó, jó, hát mégis milyen lett volna? Nagyon jó. Nem szokásos, nem hétköznapi - élményt adott. Hogy muszáj néha kikapcsolni és meghitt mosollyal az arcunkon napüdvözlet pózba merevedni, közhely, a mai rohanó világunk című másik közhelyt kiegészítő. Hiába, ha így van - számomra ilyen jógapóz a színház: körülvesz valami, ami nem mindennapi, de éppen abban segít, hogy jobban értsem azt. A színházban úgy lehet kiszakadni, hogy közben valami élő és lélegző dolog vesz körül, akkor és ott történik, csak és kizárólag, emberek között. Azt a darabot, amit nem hiszem, hogy el tudnék felejteni, a Katona Kamrájában láttam. A Ledarálnakeltűntem nem éppen egy bambikat kergető, könnyed előadás - van benne humor, fantasztikus színészi munka, mozgás és sok gondolat. Vagyis mindenféle, ami a színházi élményhez kell.

László Viktória szerkesztő - programok
Pontosan már nem tudom megmondani mikor is volt az első színházi látogatásom, de a rajongás azért megmaradt belőle. Nagyon szeretek színházba járni. Régebben szégyenlős módon nem mertem túl közelről, akár az első sorból is nézi egy darabot. A színészek energiája úgy tud hatni az emberre, hogy nem veszed észre, és hirtelen te is részese leszel a darabnak. De ez az idő múlásával ez megváltozott. Ma már kifejezetten élvezem, ha a művészethez ilyen közel tudok kerülni. El tud ragadni a színészek játéka, ahogyan gesztikulálnak vagy ha valamin elnevetik magukat, na, azon tudok a legjobban nevetni!Valójában a könnyedebb darabokat részesítem előnyben, de erre sok kivételt tudnék mondani.

Nagyszerű előadás a Nemzeti Színházban az Oidipusz. Nyelvezete igen nehéz, a színészek teljesítménye előtt viszont le a kalappal. Hatalmas élmény volt a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Színház Dekameron-előadása, amit igaz, a lépcsőn ülve sikerült végignézi, de megérte, mert Trill Zsolt többször mellőlem mondta el a mondandóját. Képes vagyok egy darabot nagyon sokszor megnézni, megmutatni barátoknak. Szerettem - amíg játszották - a Katona József Színházban, Nestroy: Talizmánját. Azóta ezt DVD-n is megvettem de meg kell, hogy mondjam, közel sem olyan élmény, mint élőben. Legalább nyolcszor láttam már Gurney: Sylviáját is a Vígszínházban. Ebben is tudok mindig valami újat találni. De bármelyik Orlai produkciós darabot is nagyon szeretem.

Németh Bálint szerkesztő - klasszikus és kortárs zene, zenés színház
A bölcsészstigmát büszkén viselő, ugyanakkor a társadalomtudományok iránt érdeklődő egyetemistaként nehezen tudok eltekinti attól, hogy a színházi darabokat mint végletekig átgondolt és mérnöki precizitással felépített tanulmányokat értelmezzem. A színház- és a társadalomtudományok között meghúzott határvonal ugyanis, ha egy kicsit is alaposabban szemügyre vesszük, nem is tűnik annyira rögzítettnek és kimozdíthatatlannak. Az általam ideálisnak vélt esetekben mindkettő egyéni és társadalmi szinteken vizsgálódik, a körülöttünk zajló valóságra reflektál, párhuzamot von, állít, új megvilágításba helyez, megkérdőjelez, elbizonytalanít, vitatkozik, égetően fontos és aktuális kérdéseket boncolgatat és igen határozott elképzelésekkel rendelkezik a világról.

A színházat így nem is a "színházba járás" aktusa miatt szerettem meg (mely már csak anyagi vonatkozásaiból adódóan is gyakran válik státuszt kifejező szimbolikus aktussá), engem leginkább a "színháznézés" folyamata érdekel: az a kezdéstől a tapsig tartó, a semmiből megelevenedő és pulzáló tér-idő konstrukció, mely feszült figyelmet követel, és ahol szikráznak a jelentések. A jó színház számomra intenzív és izzasztó szellemi kihivás, olykor érzelmi megpróbáltatás. Ezt afeltöltődést keresem, ahányszor csak megnézek egy-egy darabot.