Nándor

La vie en rose

2012.04.20. 21:19

Programkereső

Amióta megnéztem az Édith Piaf életéről szóló filmet, egyszerűen nem hagy nyugodni. Valószínűleg egyébként sem könnyen emészthető alkotásnak szánták, engem viszont vizuálisan, intellektuálisan és érzelmileg is elsodort.Egészen közhelyszerű volna az elmúlt évek egyik legfelkapottabb drámájáról szuperlatívuszokban fogalmazni. Azt azért érdemes leszögezni, hogy amikor vége lett a filmnek, és azt hittem, szabadulhatok a mélysötét hangulattól, fellélegeztem. Természetesen tévedtem a film végét illetően: azóta végtelenítve szalad a fejemben a történet és állandóan újra- és újrafogalmazza magát.

A film amellett, hogy a legszenvtelenebb módon célozza meg a néző szimpátiáját, egy számomra különösen érdekes és régóta latolgatott kérdést is felvetett. A történet lényegében a hányattatott sorsú Piaf életének drámai csomópontjait fűzi fel egy láncra. A rendező azt sugallja, hogy az énekesnő életútját a sors szülte véletlenek és a kérlelhetetlen tragédiák kényszerpályája jelölte ki. A súlyosabbnál súlyosabb emberi tragédiák a pokol egyre mélyebb bugyraiba taszítják őt, miközben egyre lehengerlőbb előadóművésszé válik. Piafot egyszerre tartja életben a művészete, és hal bele minden egyes dalába, saját maga legmélyéről szakítva fel azokat.

Ezek szerint a művész alkotóereje tragédiákból születik. Én személy szerint szeretem azt hinni, hogy az alkotás tüze csak abból a feneketlen mélységű és végzetes örvényből tör elő, ami a lélek legelemibb fájdalmából táplálkozik – és akik emellett melegednek, törvény szerint bele is halnak a szenvedélyükbe.

De vajon van-e választása annak, aki művészi elhívatást kapott? Sokszor jó volna azt hinni, hogy az élet végtelen választások láncolata, és hiába ízleli meg valaki az alkotás tömény abszintját, éppúgy ki lehet lépni a művészet végzetes köréből, mint ahogyan egy rossz házasságból távozik az ember.

Tegyük fel, hogy ez a választási lehetőség létezik. Ha leszámítjuk a megélhetés és az elismertség kérdését, és megmaradunk pusztán a morális kérdés szintjén, vajon eldöntheti-e a művész, hogy akar-e író, balett-táncos vagy chanson-énekes lenni? Ha valaki egyszer elhivatottá válik egy művészi pálya iránt, vajon valóban szabad akaratában áll-e eldönteni, hogy életben tartja-e a művészet tüzét? Azt hiszem, hogy ha elvben meg is volna ez a választás, akinek megadatott a fekete örvényből magához térni, és nem vágyott vissza, újra és újra az önbecsapásban élt. Fennmarad mégis a kérdés: vajon kényszerűen bele is kell-e halni a művésznek a pályájába? Vagy vannak művészközemberek?

 

Írta: Polonkai Éva