Orsolya

Művészet régen és ma

2012.08.20. 11:49

Programkereső

A Kaposvári Kamarazene Fesztiválon egyaránt nagy hangsúlyt kap a régi- és kortárs zene, a mai napon pedig az is kiderült, hogyan fér össze a finn és magyar népzene a francia barokkal vagy éppen Sosztakoviccsal.

Az összekötő kapocs a színpad átrendezése volt, de hogy ne szaladjak nagyon a dolgok elébe, elmondom, hogy a napot Mikhail Ovrutsky indította, aki José Gallardóval Prokofjev Öt melódiáját játszotta. Ovrutsky hegedűhangjára valami egészen különleges szikárság jellemző, mindenféle manírt, fölösleges negédességet nélkülöz, s ez a letisztultság az orosz zeneszerző művéhez kifejezetten jól illett.

A tegnapi, igencsak nagy volumenű darabokat felvonultató koncertek után jól esett a Prokofjev-művet követő két habkönnyű barokk muzsika. Először Eredics Salamon, Alina Ibragimova, Jonathan Cohen és Oláh Aino játszották Vivaldi D-dúr triószonátáját. Ibragimovában lenyűgöző, hogy bármikor könnyedén vált barokk zenéből akár kortárs művekre, s mindent nagyon magas színvonalon, kiváló stílusérzékkel és -ismerettel játszik. Utánuk Nicolas Altstaedt Giovanni Battista Platti egyik gambaszonátáját adta elő, Cohen csembaló-kíséretével, sajnos azonban nem gambán, hanem csellón. Ez persze a zene értékéből semmit sem vont le, és Alstaedtet sem tartja senki kisebb kaliberű művésznek, mintha eredeti barokk hangszeren játszott volna, de a hangzás kedvéért talán mégiscsak megkísérelhette volna a barokk hangszerjátékot.

Újra Ovrutsky következett, most James Boyddal Pertis Jenő duóját játszották. Tán csak a merő véletlennek köszönhető, hogy a darab nagy hasonlóságot mutatott az előző este látott Kortársak kiállításon látottakkal: a kortárs magyar festők műveiből összeállított tárlaton kiderült, napjainkban nem annyira az absztrakt festészet dívik, sőt a festészetben egyre népszerűbb a régebbi korok technikai megoldásait feleleveníteni, így például nagyon sokan a barokk festészet elemeit használják munkáikban. Pertis darabjában is hasonló attitűd volt megfigyelhető: már csak az olyan tétel címekben is, mint a „Találkozás egy barokk szonátával" vagy „Találkozás a nagy Johanesszel".

A nagyobb apparátust igénylő Sosztakovics vonós oktettekhez történő színpadátrendezés közepette Pekka Kuusisto penderült a színpadra és a közönség nagy örömére finn népzenét játszott, segédkezett a mikrofonok beállításában, majd vigyorogva, integetve elvonult. Ezzel az akciójával megalapozta a hangulatot, Sosztakovics két oktettje, a Kelemen Barnabás vezette vonószenekar előadása elsöprően szólt.

Az esti koncerten ismét egy szimfónia-terjedelmű Brahms-mű hangzott el, ezúttal az f-moll zongoraötös. A kvintett nagyon egységesen szólt, mégis Vilde Frang elsőhegedűje és Anna Laakso zongorajátéka kiemelkedett az együttesből. Az első két tétel még nem volt igazán hatásos, de a harmadik tételben mintha bomba robbant volna. Ennek két okát látom: egyrészt Laakso boszorkányos játékával megtörte a koncertterem zongoristákat sújtó, akusztikai átkát, másrészt a Dvořak Esz-dúr zongoranégyesének első tételében elhangzó, négyhangos témafejjel kísérteties egyezőséget mutató téma valószínűleg zenészből, közönségből ugyanúgy visszafojthatatlan érzelmeket vált ki.

A koncert második felében David Popper, cseh csellista és zeneszerző három csellóra és zongorára írt Rekviemjét hallgathatta meg a nagyérdemű. Kokas Dóra, Alexander Rudin, Jonathan Cohen csellózása ebben az éneklően szép, de mégis szomorú darabban olyan hatást keltett, mintha egy azonos képzésű hangokból álló kórus énekelt volna. Utánuk egy igazi csemege jött: Giovanni Battista Borghi D-dúr szonátája különleges hangszerleosztásban: Rőmer Ádám brácsán, Fejérvári Zsolt pedig bőgőn játszott. Ez a hangszerpárosítás a huszadik századi zenében nem lenne meglepő, de egy barokk szerzőtől nagyon is az, Rőmer és Fejérvári pedig virtuozitásával és humorával rengeteget tett hozzá a műhöz.

Mielőtt Weiner Leó I. divertimentójával visszatértünk volna a huszadik századba, Rőmer Ádám hegedűt ragadott és egy brácsás segítségével, kalotaszegivel szórakoztatta a közönséget. Ráhangolódásnak nagyszerű volt ez az intermezzo is, a Weiner-divertimento is igen betyárosra sikerült. Jiři Menzelt idézve: "hát, én még mindig nem tudom...". Mármint azt, hogy mi a titka a kaposvári fesztiválnak. Egy biztos, a Kaposfest koncertjeiről lassan kritikát alig, legfeljebb laudációt lehet írni.