Erzsébet

"Három perc szabadbeszéd"

2013.07.07. 07:06

Programkereső

Rap és költészet - mindkettő egyszerre, de egyik sem igazán. A hazánkban 2006-ban induló slam poetry mozgalom mára széles rajongótáborral rendelkezik és egyre több, bátor fiatal nevez be a versenyeikre. Simon Márton és Pion István költők, slammerek a műfaj kialakulásáról és az itthoni slam sikeréről meséltek.

- Hogyan kerültetek kapcsolatba a slammel?

- Simon Márton: Két éve, épp a huszonhetedik születésnapomra hívtak meg először fellépni egy slam versenyre. Akkor még borzasztó bénának éreztem magam, valószínűleg, mert az is voltam: a mikrofon mellé beszéltem és remegtem, de azért persze élveztem is. Egyébként korábban is hallottam már ezekről a bajnokságokról, és kicsit sértett is voltam, hogy engem még mindig nem hívtak meg (nevet).

- Pion István: Nekem Marci hívta fel rá a figyelmemet, majd a 2012. március 14-én rendezett PilvakerAllstars nevű rendezvényen szerettem volna először slammelni. De akkor még nem léphettem fel, mert az egy meghívásos verseny volt, amire nyilván nem kaptam meghívót, hiszen még egyszer sem próbáltam ki magam a műfajban. Persze én is kicsit sértett voltam emiatt, ahogy az egy kiváló, ám mellőzött költőhöz illik is (nevet). Végül a Pilvaker utáni első nyitott versenyre mentem el 2012 márciusában, merthogy oda már lehetett menni hívatlanul is, és akkor ezzel le is vetkőztem a büszkeségemet.

Simon Márton
Simon Márton

- Emlékeztek rá, hogy milyen érzés volt először kiállni a közönség elé?

- SM: Ijesztő. Színpadi tapasztalata mindkettőnknek volt, de ez nagyon különbözött a korábbiaktól. Olyan közönség előtt még soha nem álltam, aki kifejezetten azért jött, hogy szórakozzon. Korábban a kötetbemutatókra vagy felolvasásokra is sokan eljöttek néha, de ez teljesen más volt. Ha egy slam versenyen kiállsz, akkor ott meg kell ragadni a figyelmet, szórakoztatni kell, és főleg rá kell hangolódni a közönségre.

- PI: Nyilván a költői estek, a felolvasóestek és korábbról az iskolai szavalóversenyek, ahol fehér ingben, fekete nadrágban kellett nagy költők verseit szavalni, jelentettek némi tapasztalatot, de ezek egyáltalán nem hasonlíthatók a slamhez, hiszen azokon az eseményeken mindig csönd volt, nem jöttek előadás közben reakciók, csak a végén a kötelező taps, akár jó voltam, akár rossz. A slamben viszont a nagy létszámú közönség azonnal reagál a hallottakra, és ez iszonyúan meglepő volt. Annyira, hogy rám kellett szólni, hogy legyek olyan kedves, és ne a mikrofon mellé beszéljek.

Pion István
Pion István

- A definíciók szerint a slam poetry egyszerre költészet, rap, stand up, színház, társadalomkritika és gyakran a Hofi Géza-féle kabaréra is emlékeztet. Miből milyen elemeket vesz át?

- PI: Szerintem most már itt az ideje, hogy ne más műfajokból eredeztessük, hanem nevezzük egyszerűen slam poetry-nek. Nem lehet lefordítani, és nem is kell. Én annyit engedek meg magamnak, hogy néha szlemnek írom, fonetikusan. Tény azonban, hogy sok határterülete van, és előadója válogatja, ki miből tesz hozzá: van, aki a költészet, van, aki inkább az előadóművészet felől közelít. És bár az első Országos Team Slam Bajnokságon voltak rá kísérletek, de talán a színészet van a legkevésbé jelen benne.

- Máshogy kérdezem, a nagyszüleiteknek hogyan magyarázzátok meg, mi az a slam poetry?

- PI: Előadott vers, ami előadásmódjában könnyedebb, mint Latinovits Zoltán, de komolyabb, mint Hofi Géza - hogy ellophassam egy kicsit Bencsik Ádám Ponza definícióját. Az egyik lényegi eleme a jelen „itt és most"-ja, meg persze az, hogy saját művet adsz elő.

- SM: A kiállás és a beszéd gesztusai a legfontosabbak. Ahogy a Hyde Parkban kiállhatsz a Szónokok kövére és bármit kikiabálhatsz - csak a Királynőt nem szidhatod... Mégis, ez maga a szólás szabadsága. Röviden azt lehet mondani, hogy a slam három perc szabadbeszéd. Mi pedig nyilván a költészet irányából közelítjük meg.

- Vannak a hazai slamnek magyar jellegzetességei?

- SM: Én a magyar slamnek alapvetően két egyéni vonását érzem hangsúlyosnak. Az egyik az, hogy a külföldi előadókkal összevetve, mi inkább szövegcentrikusak vagyunk, jobban ügyelünk arra, hogy a dolgaink kidolgozottak és érdekesek legyenek. A külföldi fellépők gyakran bravúrosabbak, teátrálisabbak, de ebben szinte mindig az előadásmódra fektetik a nagyobb hangsúlyt. Ez összefüggésben áll azzal is, hogy a slam elsősorban sokunknak az volt, amit az AkkezdetPhiai (Süveges Márk Saiid és Závada Péter alkotta rapzenekar - a szerk.) elkezdett, és rengeteget tanultunk, loptunk tőlük - vagyis főleg: ahogy nekik, úgy nekünk is mindig az igényes szöveg megírása volt az alap. A másik különbség, hogy külföldön ma nincs ekkora közönsége a versenyeknek, ilyen népszerűsége a slamnek. Ez most vagy két tucat egészen különböző okból, de nálunk sokkal „fontosabb", mint máshol, ez pedig a témákon is látszik: kevesebb a lilaködös, antiglobál hőzöngés, sok a személyes probléma, személyes tapasztalat, közvetlen élmény és közvetlen reakció. Ez itt most igazán húsbavágó kérdés.

- PI: Márk (Süveg Márk Saiid - a szerk.), aki többször járt külföldi bajnokságokon, csodálkozva fogadta, hogy míg itthon a Trafóban a slam bajnokságra összegyűltek négy-ötszázan is, addig a belgiumi Európa-bajnokságon voltak körülbelül százötvenen. És valóban, nálunk leginkább a szövegen van a hangsúly, nem az előadáson. Itt most visszatérek egy kicsit az első team slam bajnoksághoz, mert attól azt vártam, hogy majd ez a tendencia megfordul ezen az eseményen, és tulajdonképpen meg is fordult, csak leginkább a középiskolás színielőadások jutottak róla eszembe az előadók többségénél. Szóval nálunk kiforratlan ez az előadósdi, ellentétben a szöveggel: azt gondolom, hogy mind nyelvileg, mind tartalmilag erős szövegek kerülnek az asztalra magyar viszonylatban.

Pion István
Pion István

- SM: A sikerhez hozzátartozik az is, hogy mi most „ellenkultúrát" csinálunk. És persze, ellenkultúrát csinálni könnyű, bár én eléggé komolyan gondolom, hogy az értelmiség feladata amúgy is az, hogy minden körülmények között ellenzéki legyen. Ettől függetlenül: az évek óta zajló panaszok és sirámok hátterében, hogy az iskolai irodalomoktatás nem alkalmas az olvasók kinevelésére - ahogy általánosságban valóban nem is, ezért jár mély tisztelet az igazán jó tanároknak -, mára megjelent egy olyan generáció, ami már nem az iskolából hozza az irodalomhoz való viszonyt, vagy az az iránti érdeklődést, hanem az alapvető affinitást más csatornákon keresztül, saját magának alakítja tovább ilyen vagy olyan ízléssé. Konkrétabban: a tankönyvek helyett az internetről és a közösségi médiából tájékozódnak. Nem véletlen, hogy a slam, ami az egyes események meghirdetésétől kezdve a videofelvételeken át a fotókig és plakátokig nálunk mindenestül online, épp ebben a huszonöt év alatti csoportban a legnépszerűbb.

- Hogyan zajlik egy slam verseny forgatókönyve?

- PI: Ha nem meghívásos versenyről van szó, akkor előre nevezni kell, a helyszínen megválasztják az ötfős zsűrit a közönség soraiból, és kalapból húzzák ki a fellépők sorrendjét. Három perc tizenöt másodperc áll rendelkezésre, hogy kiállj és előadd a saját szövegedet, ebbe belefér az is, hogy előtte bemutatkozol, elmondod, ki vagy, miért jöttél. Ha az időt túlléped, akkor félpercenként egy pontot vonnak le.  A végén pedig a zsűritől kapott pontok alapján döntik el, ki a győztes.

- A költészet napján a Corvintetőn rendezett könyvbemutatótokon, ahol rocksztároknak kijáró lelkesedéssel fogadtak titeket, egyértelmű volt, hogy komoly bázisotok van kiépülőben. A slam lassan a középiskolai és egyetemi órákra is kezd becsorogni, vagyis kanonizálódik. A slam kötetlen, underground jellege megengedi ezt az intézményesülést?

- SM: Számomra a slam az egy „klubműfaj", amit nem azért nem érdemes mondjuk a Budapest Sportarénába vagy valamelyik kereskedelmi televízióba beszervezni, mert mi egyébként ódzkodunk a mainstreamtől és a dolog ilyetén kiárusításától, hanem mert ez egyszerűen megölné. Én egy ilyen estet az elejétől a végéig élvezek, és ehhez hozzá tartoznak a jó szövegek, a rosszabb szövegek, de a lökdösődés, a félhomály, a társaság is, tehát ez olyasmi, amit egy kicsit mindenkinek csinálnia kell, például bekiabálni és tapsolni néha, ami bizonyos formákban logikusan elveszne. Semmi értelme nem volna tényleg „rímes dumaszínházzá" silányítani azt, ami egyébként ezerféle szöveg és ember találkozásáról szól. Ez olyasmi, amiben részt kell venni. Minden más csak innentől jöhet.

- PI: A dumaszínházról azért mondok pár szót. Most alakul egy fúzió a dumaszínházasokkal, csináltunk egy nyilvános főpróbát, ami után Kiss Ádám azzal a mondattal ült le mellém cigizni, hogy "Öcsém, ti tényleg nem csak beszéltek, hanem mondotok is valamit!". Valahogy így szeretnénk ezt a műfajt megőrizni: hogy bárhol is prezentáljuk, az alapértékeiből ne adjunk le. Az egyetemi órákon való virtuális jelenlétbe viszont nem hiszem, hogy van beleszólásunk, hiszen nem mi döntjük el, hogy bekerül-e egy-egy szövegünk a szemináriumokra vagy sem. Ha egy tanár úgy gondolja, hogy ezzel közelebb hozhatja a diákokhoz az irodalmat, akkor csinálja bátran, csak támogatni tudom.

Simon Márton
Simon Márton

- A mai magyar fiatalság, aki szintén szeretné a véleményét elmondani a társadalommal, politikával kapcsolatban, jellemzően nem talál példaképeket. Lehet, hogy ti, a „Nyugati téri srácok" - költők és slammerek - mutatjátok meg az új irányt. Számoltok ezzel?

- SM: Hát, most már muszáj számoljunk vele, akárhogy is álltunk hozzá eddig. Viszont én továbbra sem szeretnék semmilyen formában konkrétan irányt mutatni vagy pártszínekbe bújni vagy bármi hasonló borzalom. Inkább egy attitűdöt képviselnék, ha lehet, ha már kell. A politikai témájú szövegeimben is jó ideje törekszem a pártatlanságra - ami nagyrészt úgy néz ki, hogy mindenkinek egyformán beszólok.

- PI: Én is úgy gondolom, hogy ennek a műfajnak a politikai vonulata, az leginkább a figyelemfelhívásról szól, meg arról az értelmiségi attitűdről, hogy nyíltan beszélünk a közhangulatról. Én most egy kormánypárti lap kulturális rovatánál dolgozom, ami idővel és a választásokkal nyilván egyszer ellenzéki lesz, de azt gondolom, hogy ebben a helyzetben nyugodtan beszólhatok a kormánynak. Hiszen a hozzám közelállóktól én is könnyebben fogadom el a kritikát, mint a harmadik szomszédtól, aki amúgy is mindig a zöldebb gyepemmel van elfoglalva.

- SM: Sajnos a szavak a mai magyar közbeszédben - főleg a hagyományos sajtótermékeknek köszönhetően -, úgy deformálódnak, hogy kínlódás még nézni is. Az értékvesztés időnként talán természetszerűleg adódik, de ez számomra lassan kezd elviselhetetlenné válni. Én gondolkodó ember szeretnék lenni, valamit ténylegesen jelentő szavakkal, és egy kívülálló, értelmes megfigyelői csoport részeként működni. Vagyis kimaradni az egészből. Ráadásul soha, semmilyen állásfoglalásban nem mondtuk, hogy hibátlanok és tévedhetetlenek lennénk, ezt mindig igyekszünk hangsúlyozni - a gondolkodást tehát nem spórolhatjuk meg senkinek. De többek közt épp azt szeretnénk sugallni - jobb vagy rosszabb szövegekkel -, hogy aki ilyesmit ajánl, az veszélyes és hazug.

- PI: És ahogy a hagyományos sajtótermékek megölték a közbeszéd szavait, úgy a hétköznapokban is csak halottakkal találkozom. Mostanában több rendhagyó irodalomórán vettem részt középiskolákban, ahol azt tapasztaltam, hogy a diákokba azt ültették, hogy minden költő halott. Vagyis ez azt jelenti, hogy a kortárs irodalommal nem foglalkoznak, mert számukra ez nem életszerű. Nem veszik észre, hogy az írók ott vannak közöttük, illetve mellettük az utcán, a boltban vagy épp a kocsmában. Én ezt szeretném megváltoztatni a fejükben.

Pion István
Pion István

- Vajon mennyire állják ki ezek a slam szövegek az idő próbáját? Működnek, működni fognak írott szövegként is?

- PI: A verseskötetembe beletettem négy slam szöveget. Most arra várok, hogy a kritika megmondja, hülye vagyok emiatt vagy sem. De tulajdonképpen én vagyok ennek az egyik szorgalmazója, mert hogy ha már egyszer megszülettek ezek a szövegek, akkor ne hagyjuk őket veszni. Nyilván nem kell és nem is lehet mindegyiket, mert én sem vállalom, hogy az összes slamszövegemet kiadják, de úgy érzem, hogy van néhány olyan, amit érdemes írásban is viszontlátni. Ez az egész persze még kiforratlan, de ha nem próbáltam volna meg, akkor most azt érezném, hogy valamit elmulasztottam, amit nem kellett volna.