Gyöngyi

Snétberger, Capa, punk

2013.08.09. 11:00

Programkereső

Az ország legmediterránabb szerkesztőségéből kiszabadulva végül délután háromkor érkezünk meg a Szigetre, elviselhetetlen hőségben, ami a jelek szerint nem csupán a vendégeket, de a fellépőket is alaposan megviselte

Elviekben négykor, gyakorlatban majd' egy órás csúszással kezdődött a Sziget eddigi egyik legizgalmasabb színházi műsora, az Utcaszak (teljes nevén: Utcaszínházi Alkotóközösség), a Port.hu Hungarikum Falu fából összetákolt mini Globe Színházában. Aki esetleg nem ismerné az Utcaszínháziakat: a kivételes szociális érzékenységgel bíró szerveződés a kétezres évek közepén indult útjára, céljuk pedig hogy bárhol, bármikor és legfőképp bárkinek színházi élményt nyújtsanak, akár a leglehetetlenebb körülmények között is - legyen szó épp a Kálvária térről, vagy az ország legelmaradottabb településeiről.

 Idén a társulat második alkalommal vendégeskedik a fesztiválon, a tagjaik között nem egyszer olyan roma fiatalokkal, akik azelőtt nemhogy a Szigetre, de még a fővárosba is nehezen juthattak volna el.  A tavalyi előadásuk a halmozottan nehéz körülmények közül érkező szereplők személyes élményanyagait dolgozta fel, sokszor megdöbbentő történetekkel, és kegyetlen őszinteséggel. Az idei produkciójuk a tavalyihoz hasonlóan színházi előadásnak indult, ám a szervezők elmondása szerint az utolsó pillanatban kénytelenek voltak műsort változtatni: a kánikula többüket leterítette.

Tekintve, hogy délután négykor, gyakorlatilag a szigetes józanodás óráiban léptek volna fel, még szerencsésnek is mondható a változás. Előadás helyett ugyanis rögtönzött koncertet adnak, egy saját válogatást a tradicionális roma dalokból, mellé pedig egy Quimby feldolgozást, ami már csak tényleg hab a tortán.  

A produkció után elkapjuk a zenészeket a Sziget legmultikultibb pontján, a helyi McDonaldsban. Soha nem tanultunk zenélni - kezdi az egyik énekeslány - úgy két éve jött az ötlet, hogy kezdjünk el valamin játszani, azóta koncertezünk. Nemrég jöttünk haza Liverpoolból, előtte meg Skóciában voltunk. Fura volt, mindenki hiphopot meg ilyeneket játszott mi, voltunk az egyetlen roma zenekar. Állati sikerünk volt. A 16 éves, ritmusszekcióért felelős Bátor hozzáteszi, hogy bár valóban nem tanultak soha zenélni, családjukban mindenki zenész volt: ha megkérdezed nálunk, mi az a c-moll, senki nem fogja tudni, de nem is érdekel senkit. Egyszerűen csak mindenki tudja, hogy mi a dolga a hangszerrel.

Kérdésünkre, hogy mit néznének meg leginkább a Szigeten, egyértelmű választ kapunk: a Parno Grasztot. Most valami francia jazzbandával lépnek fel, mondja a szemtelenül fiatal gitáros srác. Kérdésemre, hogy a későbbiekben mihez szeretne kezdeni, elmondja, hogy jövőre elentkezik a Snétberger Alapítványhoz. Van egy spanom - mondja- amit az a gitárral művel, az elképesztő. Ő is most épp a Snétbergerhez jár.  

A tanácstalan fesztiválozó esete

Ahogy közeleg az éjszaka, úgy válok én is egyre tanácstalanabbá, ezért a Kelet-Európai Vurstli felé veszem az utamat, ahol azt remélem, hogy a helyi jós választ tud adni a nap legégetőbb kérdésére: a skót Biffy Clyrót nézzem meg a Nagyszínpadon, vagy inkább álljak be idejekorán az A38 sátorba, ahol nyolcvanas évek kultikus punk bandája, a Bad Religion lép fel éjjel fél tizenegykor? A jósdát természetesen épp zárva találom, ezért egy hirtelen gondolattól vezérelve bevetem magamat a Mai Manó Ház sátrába. Azt gondolom, hogy a Múzeumi Negyeden belül talán a fotográfusaink azok, akik leginkább képesek elérni a külföldi látogatók ingerküszöbét. Gyanúm egyébként be is igazolódik: a múzeum kurátorának elmondása alapján meglepően sok látogató érkezik a Nagymező utcai intézménybe Szigetes karszalaggal (amiért cserébe ugye fél áron jár a belépő). Kérdésemre, hogy vajon a Mai Manó tőszomszédságában megnyíló Robert Capa emlékközpont milyen hatással lesz a múzeumra, csak bizonytalan válaszokat kapok. Reméljük, hogy a két intézmény csak erősíteni fogja egymást - mondja egyikük.

Búcsúzóul még a kezembe nyomnak egy stencilt, amivel a másodperc törtrésze alatt bármikor reprodukálhatom a Milicista halálát. Már csak sátrakkal odébb jut eszembe, hogy meg kellett volna kérdezni, ki vágta ki kartonból ennyire precízen Capa világhírű képét.

Blur helyett?

Amennyiben van még valaki, akit 2008-ig nem kapott el a britpop hullám, annak javaslom, hogy a műfaj megkedvelésének irányába tett újabb erőfeszítések helyett inkább látogasson el este a Fidelio Kultúrzónába. Este tíztől ugyanis a budapesti éjszakák váratlanul elhunyt legendája, Király Tamás előtt tisztelgünk, két performansz között pedig a minden szempontból kivételes Baltazár Színház előadását láthatjuk. A mentálisan sérült színészekből álló társulat ezúttal saját interpretációjában adja elő Shakespeare darabját, a Baltazár éji álmot.