Tekla

A félelmeink vezérelnek

2016.10.28. 10:11

Programkereső

Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája címen írta meg, elmondása szerint utolsó nagyregényét. A magyarul most megjelent szeszélyesen indázó családtörténetből kibontakozó hol jellegtelen, hol történelmi jelentőségű hétköznapok krónikája kapcsán az írónővel beszélgettünk. Ulickaja bár a félelemérzet természetét írta meg a 20. századot átölelő könyvében, kérdéseinkre nyíltan válaszolt múltjáról, családjáról, nemzedékének társadalmi és genetikai meghatározottságáról, emlékezetpolitikáról és az orosz-ukrán konfliktusról is.

- Mennyi ideje foglalkoztatta a könyv témája és mi volt az, ami végül a regény megírásához vezetett?

- Ennek a történetét belefoglaltam a kötetbe. Egy véletlen folytán leltem rá nagyapám addig ismeretlen leveleire. Miután 2011-ben rászántam magam, hogy elolvassam a nagyjából 500 levélből álló hagyatékot, megértettem, hogy írnom kell még egy regényt. Nagyon felkavaró élmény volt olvasnom a sorait. Nem ismertem őt. Egyetlen egyszer találkoztam vele fiatal gyerekként. Annyira emlékszem, hogy este az asztalnál ültem vele és a többi felnőttel, majd rövidesen elküldtek aludni, mikor másnap felébredtem, a nagyapám már nem volt életben. Miközben a leveleket olvastam, ráébredtem arra, hogy milyen hasonló volt a személyiségünk és az érdeklődési körünk. Írnom kellett, hogy a története nem merüljön feledésebe.

- Amikor a regény főhőse, Nóra megtalálja nagyapja levelezését, majd KGB-s aktáját egy nagyon komoly változáson megy keresztül? Ön mit érzett, amikor a leveleket olvasta?

- Mélyen, szinte a fizikai fájdalomig hatolt az érzés. Az egész lelkem beleremegett abba a felismerésbe, hogy élt valaki ezen a világon, akinek az érzéseivel ennyi közösséget tudtam vállalni. Őszintén megvallva az apámmal nem volt jó a kapcsolatom, most pedig bele kellett gondolnom abba, hogy mennyiben alakulhatott volna másként az életem, mennyivel lett volna érzelmileg teljesebb, szilárdabb, micsoda forrása lett volna a fejlődésemnek, ha még tudtam volna beszélni a nagyapámmal.

- Nóra alakja nem csak ebben hozható párhuzamba az Ön életével. Mondhatjuk, hogy önéletrajzi regényt alkotott?

- A mű csak részint biografikus, igaz, hogy nagy része dokumentum regény, de ezekkel az információkkal még nem lehetne teljes a könyv. Így a történetek kiegészítésre szorultak más emberi sorsokkal. Komoly feladatot jelentett számomra, hogy megtaláljam a határt, hogy meddig mehetek el. Az igazat akartam leírni, nem engedhettem meg, hogy az érzelmeim vezéreljenek. A főhős, Nóra színházi ember, amit ugyanúgy hitelesen akartam megformálni. Három évet dolgoztam színháznál, ismerem azt a világot, így talán sikerült is. Fontos volt számomra, hogy bár nem kronologikusan haladtam, a szálakat, amelyeket négy generáción keresztül követtem, végül egybefűzzem, hiszen megszületik az ükunoka, a történet pedig így lesz teljes. Az élet rendje, hogy a nagyszülőkről nagy valószínűséggel van személyes benyomásunk, a szerencsésebbek a dédszüleikkel is találkozhattak, de a többi generációnak már nincs egymással közvetlen kapcsolata.

Ljudmila Ulickaja

1943-ban született a baskíriai Davlekanovoban, ahová családját politikai okokból száműzték. Ljudmila alig egy éves volt, mikor visszaköltözhettek a fővárosba, így már Moszkvában nőtt fel, ott végezte tanulmányait, és jelenleg is ott él.

Diplomája megszerzése után a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozott. Amikor 1970-ben elbocsájtották – a laborban vele dolgozó munkatársaival együtt – szamizdat irodalmat olvastak és terjesztettek, tiltott könyveket birtokoltak. Nem dolgozott genetikusként kilenc éven át, és ez idő alatt szakmája annyit fejlődött, hogy később nem is tért vissza a tudományos pályájához. Természettudományos szemlélete azonban regényeiben is tetten érhető .

Nem sokkal a peresztrojka előtt (1979 és 1982 között) a moszkvai Zsidó Színház irodalmi titkáraként tevékenykedett, írt verseket, forgatókönyveket, rádiójátékokat, elbeszélő prózát, színdarabokat.

Első elbeszéléskötete – viszonylag későn – 1983-ban jelent meg, de alig vettek tudomást róla. Írásait az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították, és hamarabb publikált külföldön, mint szülőhazájában. Átütő sikert az 1995-ben, Franciaországban megjelent kisregény, a Szonyecska hozott.

A magyar olvasók elsőként a Médea és gyermekei, valamint a Kukockij esetei című regényeit vehették kézbe, amelyek hamar az olvasók kedvencévé tették Ljudmila Ulickaját.

A sokszereplős, néha kusza, végül mégis egyértelműen kirajzolódó négygenerációs történet szerteágazóan mutatja be az emberi természetet. Egyvalami azonban mindig jelen van, a félelem. Mi ennek az érzésnek a természete?

- Az első levél 1911-ből datálódott, én pedig 2011-ben fogtam hozzá az íráshoz. Ez a száz év érzésem szerint attól függetlenül, hogy a félelem a létezés alaptermészetéhez tartozik, különös jelentőséggel bírt. A félelem önmagában osztályrésze minden élőlénynek. Az ember nem lehet biztos a saját létezésében, nem nyugodhat meg afelől, hogy az élete folytatódni fog, hogy nyomot tud hagyni a Földön. Ez az alapélmény egészül ki azzal a félelemmel, ami ez egyén társadalmi létéből és érintkezéseiből fakad. És akkor még nem beszéltünk a természeti katasztrófáktól való rejtett félelemről.

- Lehet-e ez a félelem inkább jellemző egy-egy nemzetre, történelmi időszakra, esetleg a szovjet ember sajátja?

- Mint mondtam, nincs arról szó, hogy a 20. század embere valamilyen módon jobban kitett lenne ennek az érzésnek, de a történelem kimutatta a foga fehérjét az elmúlt században, és eddig nem tapasztalt kataklizmákhoz vezette az emberiséget. Úgy gondolom, hogy nekünk oroszoknak még a szovjet ember fogalmával is meg kell birkóznunk, amellett, hogy az orosz történelem számos olyan fordulópontot élt meg, amikről az elmúlt évtizedekben mindig másként kellett gondolkodnunk, ugyanakkor van egy magát önszervezőnek láttató folyamat, aminek mentén az oroszok például a második világháborús szerepükről vélekednek. Ennek jellegzetessége, hogy minden egyes embert nagyon mélyen és közvetlenül érint.

- A feljegyzések és az emlékek összerendezésében, a családtörténet létrehozásában mi az, ami a saját élettapasztalata  mellett adekvát vezérfonal volt?

- 1953-ban történt egy nagyon jelentős esemény az emberiség szempontjából, és nem Sztálin halálára gondolok, hanem hogy a tudomány eljutott arra a szintre, hogy megfejtse a DNS-láncot, amivel addig felfoghatatlan információ áradat tárult elénk. Genetikusként gondolom, hogy ez egy hatalmas fordulópont, hiszen egészen addig nem volt tudomásunk róla, hogy a létezésünk egyfajta kóddal, ha úgy tetszik, egy számsorral leírható, vagyis meghatározott. Mindaz, amit eddig nem értettünk, vagy misztikusnak gondoltunk, például azt, hogy a gyerekek hasonlítanak a szüleikre, mind hirtelen vált egyértelművé. A lét természeti meghatározottságra tett szert, idővel pedig már le tudtunk írni az emberi faj életrajzát is, magyarázatot adva akár például a migrációs folyamatokra. Amikor én kezdtem genetikát tanulni a tanagyag összefoglalható volt egy vékony füzetben, azóta gyakorlatilag kinyílt a világ. Ezt a jelentős felismerést szerettem volna belevinni a könyvbe, ami azt is magával hozta, hogy az emberi természet fejlődése, az evolúció nem más mint egy elolvasható szöveg. Története van. Ezek a történetek innentől kezdve leírhatók, csak a megfelelő szimbólumrendszert kell hozzá megtalálnunk, ami pedig nem más mint a nyelv. A nyelv az egyetlen olyan létező, amin keresztül olvasni tudjuk a létezés törvényszerűségeit. Meghatározza magát az embert is, miközben az egyén is a nyelv segítségével írja le a jelenségeket. A DNS tehát az a létra, amin maga Jákob is mozog.

Jákob lajtorjája

A földtől az égig érő létra, amelyet Jákob látott bételi álmában (Ter 11,4; 28,10-12; MTörv 1,28). Krisztus mennybemenetelének előképe. Áttételesen a bábeli toronyra is utal, vagyis az ember akkor jut el Istenhez, ha Isten létrát készít számára. Egyes feltevések szerint a szimbólumnak egyiptomi forrásai is vannak, amely szerint Ré és Hórusz létrát állít föl, hogy a halottak fölmehessenek az égbe 

- Ennek megfelelően íróként és genetikusként mint gondol, mennyit változott az ember száz év alatt?

- Hogy az emberek mennyit változtak, egy nagyon fontos és nagyon nehéz kérdés. Azt gondolom, hogy nincs ma senki, aki adekvát választ tudna adni a kérdésre. Ha mégis megpróbáljuk, két eset lehetséges. Az ember ma pontosan ugyanolyan mint ahogy azt már több ezer éve leírtak az Odüsszeiában vagy az Iliászban, vagy amilyennek éppen Dante ábrázolta az Isteni színjátékban fél évezreddel ezelőtt. Az ösztönök állandóak, a bűnök ugyanazok, a motivációk egybeesnek. Igazunk lenne tehát, ha azt válaszolnánk, hogy az emberi természet nem változott. Az én életem az emberiség fejlődésének éppen olyan időszakára esett, amikor nagyon rövid idő alatt mentek végbe alapvető változások.

Egy nagyon komoly civilizációs határélményt kell megélnünk,

amit legfőképpen a fiatalokon látok. Legutóbb is kaptam egy fényképet a kétéves unokámról, aki éppen a számítógép előtt ül. A fiatalok már mindenhez másként viszonyulnak, a számítógép a lételemük, amire én egy kicsit rossz szemmel nézek, mert úgy vélem, hogy kialakulóban van egy másik természeti erő, aminek az ereje éppen abban van, hogy az eddig ismert természeti jelenségeket és törvényszerűségeket szárnyalja felül. Az evolúciós folyamat eddig arról szólt, hogy a belső természeti törvények voltak meghatározóak, gondolok itt arra, hogy a macska különbözik a kutyától, de rövid időn belül a gépek veszik majd át a hatalmat. Már fenn lehet tartani egy ember légzését mesterségesen, de mi lesz, ha az emberi szívet próbáljuk majd meg helyettesíteni. A másik válasz tehát az, hogy igenis változott, és kialakulóban van egy új létezési forma, aminek még nem ismerjük a részelteit.

- Akkor ugyanez igaz a kultúrára is? Van egy állandó és egy folyton változó része?

- Nos, a világ legmulatságosabb intézménye a kulturális minisztérium és maga a kulturális miniszterEgyértelműen úgy gondolom, hogy a

kultúra a politika felett áll,

az pedig, hogy irányítani akarjuk, önmagában abszurd. A jelenség, amit kultúrának nevezünk mindig meg fogja találni a saját útját attól függetlenül, hogy a politika hogyan áll ehhez hozzá. A kultúrának az a mindenkori feladata, hogy görbetükröt mutasson a hatalomnak. Ha valahol korlátozzák, más utakat fog találni. Ez tökéletesen jellemző az én generációmra, amit a hallgatás nemzedékének tudok nevezni.

- Mi ért ez alatt? Úgy érzem, ez megint kapcsolatban van a félelemmel?

- Egy nemzedék, amely nem akar beszélni. Nem akar, mert nem mer. Ez ugyanúgy a félelemről szól, és megint nem csak ránk, oroszokra vonatkozik. Van egy velem egykorú német ismerősöm, aki egyszer elmesélte nekem, hogy a szülei egy szót sem szóltak a múltról. Az én szüleimre is ez volt a jellemző, édesapám súlyos beteg volt, és a halála előtt arra kértem, meséljen nekem. Azt mondtam szeretném tudni, hogy milyen volt a gyermekkora, milyen volt akkor Kijev. Először elzárkózott, majd nagy nehezen írt nekem egy listát. Rövid feljegyzéseket: ez és ez a neven, itt és itt születtem, itt és itt tanultam... olyan volt mint egy személytelen önéletrajz, amit ma egy álláspályázatra adunk be. Azt hiszem,

annyira megszokta, hogy mindent el kell felejtenie, hogy már arra sem volt képes emlékezni, amit tudott,

benne volt a tudástól való félelem, a félelem az emlékektől. Ma már értem, hogy ez a viselkedés valójában a túlélést segítette, hiszen a súlyos emlékezet a mindennapokat nehezítette. A filozófus, esztéta, Theodor Adorno egyszer azt a kijelentést tette, hogy a holokauszt után nem lehet többé verset írni. Ez pontosan az emlékezet mechanizmusáról szól, de ha tényleg így teszünk, feledésbe merül az emberiség egyik legnagyobb tragédiája.

Emlékezni pedig kell, méghozzá azért, hogy bizonyos dolgok ne történjenek meg újra.

Ezért éreztem úgy, hogy ennek a regénynek is el kell készülnie. Természetes, hogy van emlékezetpolitika, vagy inkább irányított emlékezet. Itt az egyik kapaszkodó megint a félelem, a másik pedig a tömegkommunikáció. Nem kell sokat magyarázni, hogy ha valamit nagyon sokszor hallunk, vagy állandóan sulykolják belénk, azt előbb utóbb elhisszük, és a magunkévá tesszük. Ez egy nagyon komoly kihívás a mai ember számára, hogy mi az, amit kritika nélkül elfogad. Az ellenállás persze sosem könnyű, nagyon sokan nem is tudják megtenni, és az is igaz, hogy

kényelmesebb valamit elfogadni, mint kimondani a saját véleményünket.

- Ön az a típus, aki íróként és magánemberként is kiáll az igazáért. Nagy szerepet vállal többek között az ukrán irodalom népszerűsítésében.

- Fontos a párbeszéd és elengedhetetlen, hogy legyen arra igényünk, hogy az ukrán művek megjelenjenek oroszul. Az utóbbi években sikeresen adtunk ki ukrán elbeszéléseket orosz nyelven, olyan szerzőktől, akik még nem voltak lefordítva. Egy másik érdekes kezdeményezés, amiben szerepet vállaltam, hogy a közös orosz–ukrán történelem eseményeit foglaljuk egy-egy kötetbe úgy, hogy az egyes eseményekről ukrán és orosz szakértők is írnak. Az eredmény érdekes lett, hiszen azt állapíthattuk meg, hogy a történészeink sokszor estek abba a hibába, hogy a tényektől elrugaszkodva, inkább a nemzeti mítoszok mentén világítottak meg egy-egy eseményt. És bár ezek a szövegek nem bírnak történelmi hitelességgel, de egy párbeszédet mindenképpen elindítottak.

- Mit szól azokhoz az újonnan felbukkant nyelvi jelenségekhez, amik az oroszban jellegzetesen politikai eseményeket követnek le. Használja őket?

- „A Krím a miénk – krimnas” - erre gondol. Nos ez egy nagyon mulatságos, a nyelvünk szempontjából pedig kiemelten fontos dolog. Marina Visnyeveckaja jegyzi azt a kötetet, ami nagyjából másfél éve jelent meg, és ami az orosz nyelv 2014-es állapotát hivatott bemutatni. Ez volt az az év, amikor Oroszországhoz csatolták a Krím-félszigetet. Gyönyörűen látszik a kötetből, hogy hogyan reagál a nyelv a politikai változásokra, a politikai döntésekre, attól függetlenül, hogy ezeknek mi a mögöttes tartalma.

A Крымнаш [krimnas] kifejezés a Крым наш "A Krím a miénk", mondatból keletkezett, és szinte minden a konfliktushoz kapcsolható feljegyzésben, képanyagban megjelenik. Az instagrammon hashtagként is funkcionál.

Ez egy olyan válogatás, amit gyakorlatilag évente össze kellene állítani a nyelv állapotáról, mert a nyelv folyamatosan változik, nem tudunk neki parancsolni, inkább az jelöli ki a mi utunkat. Annak a leképeződése, hogy az egyén hogyan reagál az őt körülvevő világra és benne önmagára.

- Folytatható még Jákob története?

- Ha igen, akkor nem én leszek, aki ezt megteszi. Jákob története befejezettnek tekinthető abban a pillanatban, amikor megszületik az ükunokája, akit szintén Jákobnak hívnak.

A legérdekesebb az, hogy ez a fiatalember létezik.

Nem az én unokámról van szó, de egy barátnőm gyermekének a születéstörténetét használtam fel a könyvhöz. A fiút Jákobnak hívják, így él bennem a remény, hogy a történet egyszer majd folytatható. Van egy új Jákob, aki megírhat egy újabb könyvet, miközben bejár egy újabb utat azon a Jákob lajtorjájának nevezett szimbolikus létrán, amin mi mindannyian le-fel mozgunk életünk során.

- Úgy nyilatkozott, hogy ez az utolsó nagyregénye, már csak kisebb írások várnak Önre. Mi változik majd, ha végleg abbahagyja az írást?

- Olvasni fogok. A nagyapám hagyatékában egy egész hosszú könyvlistát is találtam, amit végig szeretnék olvasni. Amikor írok, kényszerből olvasok, a munkám részeként tekintek rá és nem figyelek minden részletre, csak azokra, amiket meg szeretnék jobban ismerni. Ha majd végleg leteszem a tollat, akkor olvasni kezdek, az olvasás élményéért.