Jolán

"Édith Piaffal és gulyásleves-illattal próbáltak meggyőzni"

Interjú Schmied Andi művésszel

2017.10.31. 09:25 Módosítva: 2017-11-01 10:31:43

Programkereső

Hogyan élnek az igazi milliárdosok New Yorkban, jó pár emelettel a valóság felett? Ezt próbálta kideríteni Schmied Andi, amikor milliomosbőrbe bújva beépült közéjük. Fotózott már kiürült japán luxusvárost, és alkotott képzeletbeli felnőtt-játszóteret is - ezekről, valamint arról is mesélt az interjúban, hogyan válogat lakást egy milliárdos, és hogyan dolgoznak a legfelső kategóriában ügyködő lakásügynökök.

- Városépítésznek tanultál - művészként pedig mintha épp annak vívmányait kérdőjeleznéd meg munkáidban.

– Hamar rájöttem, hogy ez a hivatás nem nekem való - úgy gondolom, épp elég épített környezetünk van már. Én nem tudnék önkormányzatok, vagy hasonló szervek megbízásából hónapokig egy asztalnál ülve dolgozni. Nem értek egyet a ma uralkodó trendekkel sem: egyre magasabbra, egyre többet, egyre drágábban építkezni. Az egészből hiányzik az emberi oldal, erre próbálok a projektjeimmel is rámutatni. A Jing Jin City című munkám például egy kínai luxusvárosról szól, amit a kormány a semmi közepén építtetett fel és most szinte teljesen üresen áll, szinte csak a területet fenntartók tevékenykednek benne. Szeretném bemutatni, miért hibás egy hasonló elképzelés, mik a buktatói, hogyan érdemes máshogy csinálni.

- A  Noguchi Town  című projektedben az elhibázott dolgokat, abszurd tárgyakat és viselkedésmódokat veszed górcső alá.

– A Noguchi Town-hoz egy lépcsősor adta az ötletet, ami sehova nem vezetett: felfele három lépcső, majd lefele három, bármiféle funkció nélkül. Elkezdett érdekelni, milyen jelentése van egy ilyen értelmetlen dolognak. Egy kisgyerek például játékosan fel- majd lesétál rajta, de egy felnőtt egyszerűen elmegy mellette. Sapporoban töltöttem három hónapot, ahol van egy különleges park -Moerenuma Park- , amit egy Isamu Noguchi nevű szobrász tervezett. Noguchi rengeteget beszélt a játék fontosságáról, és arról, hogy ez nem csak a gyerekek sajátsága kellene, hogy legyen.

A park tele van felnőtteknek való színes játszótér-elemekkel - a Noguchi Town-ban ezt az ötletet vittem tovább, és elképzeltem, mi történne ha az egész város így működne. Egy hatalmas játszóteret kapnánk.

- Több ilyen kreatív térre lenne szükség, akár itthon is?

– Persze, mindenhol. Ha bemész egy helységbe, aminek ajtajára az van írva, hogy tanterem, akkor pontosan tudod hogyan kell ott viselkedni. De ha egy olyan helyiségbe mész be, ami nem tudod, micsoda és hogyan kell ott viselkedni, sokkal zavartabb vagy először, de inkább önmagad fogod adni. Így van ez a terekkel is. A funkcionális közterek mellett, amelyeknek az a célja hogy A-ból B-be eljuss, szükség lenne több funkcionalitást nélkülöző, játékos területre, ahol az ember nem feltétlen tudja, mi az előírt viselkedési forma. Ez nagyon érdekes dolgokat hozna elő belőlünk.

- A Noguchi Town egyik videójában például valaki az erdő szélén lehullott leveleket terelget balra-jobbra egy lombfúvóval. Próbáltad megfejteni az ilyen abszurdnak tűnő dolgok értelmét?

– Szeretek olyan helyekre menni, ami nemcsak ismeretlen számomra, de nem is tudom, hogyan kell ott viselkedni, és el tudok veszni. Japán pont ezért volt érdekes számomra, ott még a kiírásokat, az utcanév táblákat sem tudom elolvasni. Ez nem azt jelenti, hogy az ott tapasztaltaknak nincs értelme, egyszerűen számomra, külső szemlélő számára abszurdnak tűntek. De valahol mindennek megvan a maga sajátos oka vagy célja. Az a munkás valószínűleg csak kicsit rendezettebbé akarta tenni annak az erdőrésznek a látványát. Számunkra, európai és magyar emberek számára ez egy fura érdekesség - de ott ez egy teljesen helyénvaló cselekedet volt.

- Ázsia egy teljesen más kultúrkör, európaiként sokszor felfoghatatlan szokásokkal és hagyományokkal. Az Egyesült Államok viszont nem ilyen, ott gondolom kevésbé tudtál mit sem sejtve elveszni.

– Amerika sokban hasonlít Európához, de valamennyire ott is más kódok működnek. Ami számomra New Yorkban vonzó volt, az az extremitás: mindenből a végleteket találja ott a ember. Elképesztő felhőkarcolók, a legextravagánsabb öltözködések, legegészségesebb paleo vegán éttermek és evőversenyek 7 kilós húsdarabokkal.

Minden eltúlzott formában van jelen, épp ezért tökéletes terep a megfigyelésre.

- Manhattan egy halálosan szabályozott, rácsos szerkezetű terület számozott utcákkal, te pedig épp az abszurditást, a kreativitást szereted. Nem találtad unalmasnak?

– Nem, mert háztömbönként változik a látkép. Hihetetlenül változatosan töltötték ki ezt az agyonszabályzott szerkezetet, ami még most is évről évre változik. Kerületenként, de néhol háztömbönként eltérő például, hogy milyen magasra építhetnek, ami egy különleges ritmust ad a városnak. Másrészt akkora az egész, hogy már csak a léptéke miatt is izgalmas.

- Hogyan jött az ötlet, hogy a Private Views nevű munkáddal bemutasd ennek a világnak a legfelső rétegét?

– Három hónapos rezidenciaprogramon voltam New Yorkban, és mint minden oda látogató turista, én is felmentem az Empire State Building tetejére. Gyönyörű a kilátás, de a Central Park onnan pont nem látszik, viszont más, hasonlóan magas épületekről tökéletes látvány nyílik a parkra. De csak három felhőkarcoló van Manhattanben, ahova bárki felmehet: a Rockefeller Center, az Empire State Building és a One World Trade Center. Elkezdtem feltérképezni, melyek azok a felhőkarcolók, amelyek hasonlóan impozánsak, és még nyújtanak valami plusz érdekességet: politikai szempontból, mint például a Trump Tower, vagy épp építészeti szempontból, mint a 432 Park Avenue, ami az Egyesült Államok legmagasabb lakóépülete. Összeírtam egy 35 épületből álló listát; belefértek még olyanok, mint az egyedi küllemű Frank Gehry Tower, a 15 Central Park West, ahol egész Amerikában a legmagasabb a lakások négyzetméter-ára, vagy épp a Time Warner Center, aminek az az érdekessége, hogy egyedüliként nem érdekli őket, honnan jön vásárlóik pénze.

- A többi felhőkarcolóban ezek szerint nem vehetnék lakást csak úgy, egy bőröndnyi készpénzzel odaállítva?

– Nem, ez volt az első, és mindmáig utolsó épület, ahol ezt megtehetnéd. Nem érdekli őket, honnan van a pénzed, sőt, az se hogy ki vagy. Árulkodó, hogy 16 ottani lakástulajdonos jelenleg is börtönben ül. Ha tehát van elég pénze, bárki beköltözhet oda. Viszont a három említett kilátó kivételével se ebbe, se a többi felhőkarcolóba nem mehet be az ember az utcáról, mert az épületekben magánlakások vannak.

Elkezdtem gondolkodni, hogyan juthatnék be mégis. Az tűnt az egyetlen járható útnak, ha azt tettetem, hogy én is lakást akarok venni vagy bérelni. Szép lassan elkezdtem megalkotni egy figurát, egy magyar milliárdosnőt, aki megteheti, hogy ilyen helyen lakjon.

- Megnézted a Pletykafészek összes évadát? Vagy hogyan kezdted el kialakítani ezt a karaktert?

– Például utána olvastam, hogyan keresnek a milliomosok lakást, milyen szempontok szerint választanak. Ilyenekre kell gondolni, mint hogy szeretik a nagy, fehér falfelületeket, ahova kiakaszthatják a dollármilliókat érő festményeiket. Vagy hogy már az első viziten a belsőépítészükről meg lakberendezőjükről beszélnek, akik majd átalakítják számukra a nappalit. És persze ott voltak a nyilvánvaló külsőségek: ruhákat kellett vennem, smink, manikűr és társai, hogy hihető legyen az álca.

- A Leopold Bloom-díj beharangozójában az állt, hogy ösztöndíjad jelentős részét dizájner cuccokra költötted, hogy a lakásügynökök komolyan vegyenek.

– Nem volt szükség feltétlenül dizájner cuccokra. Érdekes, hogy amikor egy ilyen kontextusba bekerülsz, és azt gondolják, milliomos vagy, gyakorlatilag minden ruha luxusruhává válik. Több ügynök volt, aki rám nézett, és elámult, hogy wáow, ki a dizájnerem? Nem volt ilyenem, de a körítés mindent luxuscikké tett.

Egy egyszerű, H&M-es nyakláncra is megkaptam azt, hogy wáow!

- Mit kellett még átalakítanod magadon?

– Kezdetnek természetesen a nevemet. Szerencsére második keresztnevem is van, amit használhattam, így Gabriella Schmiedként mutatkoztam be. A Google-ben így rám keresve nem találtak meg, viszont ha ellenőrizték az útlevelemet, úgy stimmelt a név. Erre azért volt szükség, mert bármiféle lakásmutogatás előtt csekkolják az embert, csak úgy bárki nem mehet fel megnézni egy kiadó manhattani panorámás lakást, ebben a legmagasabb árkategóriában.

Soha nem azt kérdezték meg, én mit csinálok, hanem hogy ki a férjem.

Épp ezért kellett egy jó férjet is választanom magamnak, hogy átessek a szűrőn.

- Gondolom, nem házasodtál be hirtelen egy jó nevű milliárdos családba.

– Nem, viszont egy létező embert kellett választanom, mert tényleg utána mentek a dolgoknak. Egy budapesti barátom lett a szerencsés ál-férj. Azért ő, mert van egy antikvárius üzlete egy profi honlappal, rajta olyan jól csengő adatokkal, mint hogy például a MoMA-val is kereskedett már. Egy laikus számára tehát nem egyértelmű, mekkora biznisz van egy ilyen üzletben és pont erre volt szükség: hogy elhiggyék, hogy ilyen háttérrel akár luxusingatlant is kereshetünk New York-ban. Tényleg utánanéztek a férjemnek is, előfordult, hogy egy vele készült 5 éves interjúból idéztek például.

Hogy még hihetőbb legyen a történet, volt egy képzeletbeli kislányom is, aki a telefonom háttérképernyőjén jelent meg - neki szerencsére azért nem mentek utána, csak a nevét kérdezték meg.

A nővérem kislánya volt az.

- Volt, amikor rezgett a léc és majdnem lebuktál?

– Miután kialakítottam a megfelelő hátteret, próbáltam a lehető legkevesebbet hazudni, hogy nehogy belezavarodjak abba, amit magamról mondtam. Így aztán valódi veszély nem volt, hogy lebukhatok.

Az volt a benyomásom, hogy ezen a ponton bármi hangozhat annyira furcsán vagy sznobul, hogy az beleférjen.

Például egy nagy, analóg fényképezőgépet dugtam a Prada retikülömbe, és azzal fotóztam le a kilátásokat, az elmondásom szerint a férjem számára. Több ügynök is megütközött ezen, és elképedve kérdezték: filmes gépet használok? Azzal magyaráztam, hogy ezt a fényképezőt még a nagypapámtól kaptam, aki azt mondta, hogy az élet minden gyönyörű pillanatát örökítsem meg - ezekben a szituációkban pedig ez is elfogadható volt.

- Te voltál a különc milliomosnő?

– A legtöbb milliomos valamennyire különc lehet. Emlékszem, az első lakásnézésnél még nagyon izgultam, aztán egyre jobban belejöttem a szerepbe. Kezdetben mindig taxival érkeztem mindenhova. 100 méterrel a cél előtt pattantam be, odáig pedig nyilván a kis brooklyni szuterénemből metróztam el. Viszont elhitték a figurámat, olyannyira, hogy hiába telt el majdnem egy év, még mindig sok e-mailt kapok az ügynököktől. Az egyikük nemrég Budapesten vakációzott, és elhívott vacsorázni. Nem értettem, miért, hiszen azt mondtam neki, hogy már kibéreltünk egy másik manhattani lakást. De kíváncsi voltam mit akar, ezért a "férjemmel" elvittük egy belvárosi étterembe. Szép lassan terelgette a beszélgetést afelé, hogy szerinte pénzkidobás lakást bérelni, vennünk kellene egyet és neki természetesen megvannak ehhez a megfelelő ajánlatai, a legjobbak a piacon.

- Találkoztál más különös emberrel is ebből a világból?

– Az egyik lakás amit megnéztem egy Jocelyn Wildenstein nevű celebé volt. Mindenki Macskanőként ismeri, mivel úgy operáltatta át az arcát, hogy minél inkább hasonlítson akkori férje kedvenc oroszlánjára (tudniillik az övék a világ legnagyobb privát szafarija Kenyában). Mindig őt említik a bulvárlapok, ha elbaltázott plasztikai sebészetről esik szó.

- Nem szippantott magába a projekt egy idő után? Volt olyan például, hogy a valóságban is elkezdtél azon gondolkodni, milyen lehet egy ilyen helyen élni, vagy hogy melyik lakást választanád, ha megtehetnéd?

– Nagyon sokszor vesztem el a szerepben, ilyenkor élveztem a legjobban a dolgot. Nyilván mindig megmaradtam külső szemlélőnek, de ezek az ügynökök nagyon rámenősek és meggyőzőek tudnak lenni. Egészen abszurd helyzetek is kialakultak: volt aki megkérdezte tőlem, szeretem-e Édith Piaf-ot? Mondtam, hogy persze, mire leültetett egy kanapéra a besötétített szobában, és megkért, hogy csukjam be a szemem.

Betett egy Piaf-dalt, a redőny szép lassan felemelkedett, mire mondta, hogy most újra nyissa ki a szemem - ott hevert a lábam előtt egész Manhattan, a Central Parkkal a 83. emeletről - mire az ügynök búgó hangon azt suttogta, hogy képzeljem el, hogy ezt minden nap megtehetem.

Szóval rendes, kidolgozott koreográfiája volt a meggyőzésnek. Más arra biztatott, képzeljem el, hogy gulyásleves illat van a lakásban, vagy hogy épp a férjemmel fürdök a luxus fürdőszobában. Egy másik alkalommal a Trump World Towerben néztünk meg egy lakást, ahol a tulajdonosnő is ott volt. Mikor az ügynök egy pillanatra eltűnt, a nő bizalmasan odajött hozzám és a fülembe súgta, mennyire jó a magunkfajtáknak, hogy Trump nyert. Pár nappal a választások után, abban szituációban nem tehettem mást, csak bólogattam.

- Hogy látod, hol a nagyobb a távolság: a magyarok és az amerikaiak, vagy inkább a normál emberek és a milliárdosok között?

– A normál emberek és a milliárdosok között. Ha az ember egy ilyen extremitásokban tobzódó városban él mint New York, ráadásul a 90. emeleten, az ad egyfajta eltúlzott érzést. Ha turistaként felmész az Empire tetejére, és a lenti embereket csak hangyaként látod mozogni, még az is felemelő. Most képzeld el, hogy ez nem csak egyszeri alkalom, hanem teljesen mindennapos. Szóval érthető, hogy rejtetten vagy kevésbé palástoltan, de ezek az emberek úgy érzik, hogy a világ felett állnak. Nem részei a mindennapok forgatagának, csak megfigyelik azt. A fizikai lenézés egy idő után szemléletté alakul.

- Mik a terveid ezzel a projekteddel?

– Sok videót készítettem az ingatlanvizitek alatt, amiken a beszélgetéseket, az ügynökök meggyőző szövegeit örökítettem meg. Például akadt, aki azzal köszönt el, hogy este lefekvés előtt ne felejtsem elmondani a férjemnek, hogy itt akarok lakni. Emellett végigfotóztam a kilátásokat is. Szeretnék kiadni egy könyvet, amiben ezek a képek szerepelnének, az ügynökök szövegével és a kitalált karakterem, Gabriella Schmied leírásával együtt. Emellett gondolkodok egy hosszabb videó munkán is, de az még nem teljesen tiszta hogyan lesz felépítve.