Erzsébet

Merjünk félni!

2008.02.25. 00:00

Programkereső

Miért kell egyre gyakrabban szembesülnünk ragyogó színésztehetségeink pályáját derékba törő tragédiákkal? Mi mondatja velük ki az "igent", amikor holtfáradtan autóba ülnek, vagy még egy feladatot bezsúfolnak teli naptárjukba, holott pontosan tudják: saját idegrendszerük, a szakma szabályai, de mindenekelőtt szeretteik éppen egy hangos és egyértelmű "nem" kimondását követelik. Mi ez? A predesztináció hitének nemtörődömsége vagy a "velem ez nem történhet meg" vak gőgje?

Kováts Adél (foto: Csankó Zoltán)

Még annak sem mindegy, aki tudja, mi vár rá. A Filmszemlén dermedt csendben pereg Szakácsi Sándor utolsó Cella-előadásának felvétele. A halálos beteg színész a lét és nemlét határán billegve válik eggyé a halálraítélt Villon szerepével: zsigerig ható művészetterápia és egyben az elképzelhető legtragikusabb jutalomjáték.

A másik színész, akinek szervezetében ott volt a "leggyengébb láncszem" (talán egy ér, ami egyszer csak megpattant vagy elzáródott). Ő nem félt, kegyelmi állapotban volt: nem tudta, mikor történik meg az eleve elrendelt katasztrófa. Mégis gyanítjuk: ha tudta volna, aligha élhetett volna másképp, mert úgy nem lehetett volna az, aki volt.

De vajon képes-e az ember a halál előtti pillanatban, a volán mögött, az autó hatalmas csattanására felriadva felfogni, hogy ez volt-e számára megírva, vagy csak nem mert eléggé félni ahhoz, hogy valakiknek vagy éppen önmagának nemet mondjon, mielőtt elindul a végzetes útra? És vajon hányszor merhet nemet mondani ma egy magyar színész, ha a pályán akar maradni?

Mondhatnánk: ha ez a szakma csak így működik, inkább mi hagyjuk el a pályát, mielőtt autónk (szervezetünk, családunk, életünk) teszi ezt velünk. Igen, mondhatnánk akár ezt is, ha nem a játék jelentené számunkra az éltető oxigént. Ez volt a sorsuk? Lehettek volna Hamletek, Ványák, Willy Lomanek… mert férfi ak vezetik a veszteséglistát. Tehetségesek, bátrak, törékenyek… pótolhatatlanok. Partner nélkül maradt Opheliák, Jelenák és Lindák siratják őket. Miért? El kell fogadnunk elviselhetetlen veszteségüket. Vagy hiszünk abban, hogy sorsunkat minden pillanattal újraírhatjuk…

Kováts Adél
színművész, Radnóti Színház
(A Fidelio Súgó 2008. márciusi számának Prelűdje)