Menyhért, Mirjam

Márai nyomán - 4. nap a Szigeten

2008.08.17. 00:00

Programkereső

Hűvös lett. Estére meg hideg, de nagyon. A táskámat ma megnézték, pulóvert és fényképezőt találtak benne. Ma nem teszem ki a lábam a "művészeti negyedből", csak a piros helyszíneket látogatom. A sziget térképén legalábbis így van színezve a kultúrsarok. - KÉPES BESZÁMOLÓ A SZIGET FESZTIVÁLRÓL

Gyerekprogram az első: Kukorelly Endre olvas fel Samunadrág című gyerekvers-kötetéből, Farkasházi Réka pedig énekel a kötetből készült lemezéről (zene: Fekete Gyula). Kicsit beszélgetnek is, Réka kérdez, Bandi válaszol. De inkább a verseké és a daloké a főszerep. Azt hiszem, nem ártott volna egy moderátor, vagy valaki, aki kézben tartja a dolgokat, mert így nagyon ad-hocra sikeredett a délután, egy kicsit szervezetlennek tűnt. A versek nagyon aranyosak, Bandi múzsája egyik barátjának a 6 és háromnegyed éves kislánya volt. A könyv nyolc nap alatt készült el, az író saját bevallása szerint "rákattant" erre a stílusra, és nehéz volt "lejönni" róla. Az írás mint drog. Csak tudnám, miért kellett minden vers előtt elmondani, hogy ebben is hülye rímek lesznek, és milyen jó fejek vagyunk, hogy még mindig hallgatjuk ezt a sok baromságot! Szerintem egy felnőtt sokkal jobban bírja az igényes gyerekirodalmat, mint maguk a gyerekek. Mint ahogy karácsonykor is leginkább apa szórakozik a legóval és a kisvasúttal.

 

Kukorelly Endre
 

Rengeteg kisfiú jár az oviba, aranyosak, nem játszanak
velem, mind szerelmes belém, van,
amelyik nem belém.
Hanem mit tudom én, kibe.
Honnan tudjam?
Üvöltenek, mint a vadállat, mint a fába szorult fészek,
nincs eszük, sokszor nem is tudom,
melyikbe legyek szerelmes.
Melyikbe nem.
Melyik melyik.

 

Kukorelly Endre és Farkasházi Réka
 

A nap folyamán Márai Sándort követtem, aki azt írta, minden nap legyen az életünkben fél óra remekmű, ne teljen el egy nap komolyzene, irodalom és képzőművészet nélkül. Hát, a képző most hiányzott, viszont volt helyette színház.

Először a Capriccio Kamarazenekar magyar-estjét hallgatom. Csermák, Bartók, Weiner. Fantasztikusan szólnak, a közönség imádja. Bejön egy srác – láthatóan már nem szomjas –, csárdásra hajazó mozdulatokat tesz, próbál egy kicsit rendet bontani. Aztán ő is leül, és csendben figyel. Megtelik a sátor, a zenekar óriási ovációt kap. (Külön örülök Weiner Divertimentójának; 13 éves koromban a Rókatánc volt az utolsó hegedűvizsgám. Még emlékszem az ujjrendre. Jobb alkaromat hegedűnek használva játszom velük. Jó érzés.) A koncert után minden nap kapunk valami "bonus track"-et, ez most Händel Passacagliája hegedűn és brácsán. És hát be kell valljam, ilyet én még nem láttam. A hegedűs srácot már tegnapelőtt is kiszúrtam magamnak a zenekarban, mert végigröhögte az egészet. Amolyan csínytevősen. Aki játszott már zenekarban, tudja, hogy nem telik el koncert némi belső poén nélkül, pláne a Szigeten. Most viszont azt kellett lássam, hogy ő így játszik. Nevetve. Katartikus volt nézni, mennyire élvezi. Ilyen szemtelenül Händelt játszani…! Odavágta és kész. Hiba nélkül (majdnem). Jazzisták szokták így. Csak semmi komolykodás, semmi művészet! (Persze nem feledkezem meg a brácsásról sem, kiválóan muzsikált. Csak kevésbé volt attraktív.)

 

Így könnyű!
 
 

Viccelsz velem?
 

A Nagy Utcaszínház idén Olaszországból érkezett. A nevük Kitonb. A társulat "Harangjáték, az időutazás" című előadása a föld és az ég között játszódik. Ebben az újszerű darabban három különböző állványon 80 méteres magasságban a látványos mozgó szerkezetek, a hidraulikus darukkal mozgatott gigantikus repülő díszletek és a táncos akrobaták koreografált mozgása egy 3 dimenziós előadást eredményez, amely 360 fokos szögben körbeveszi a nézőt. Hihetetlen látvány, fényjáték, köteleken mászó artisták... Csak ámultam. Ha itt valaki hibázik, az végzetes. A Nagy Utcaszínházat minden évben egyszer látni kell: ilyen valóban nem létezik Magyarországon.

 

Nagy Utcaszínház
 
 

Nyolcvan méter magasan
 
 

Lekötelezetten
 

Még a vége előtt el kell jöjjek, futok a Színház- és Táncsátorba. A Baltazár Színház Kőválasz című előadása az esti program. Rengeteget hallottam és olvastam már róluk, de valahogy még sosem sikeredett megnézni őket. Hiba volt. Az előadás zseniális. A Baltazár Színház tagjai mellett közreműködik Kecskés Karina, Varga Klári, Müller Péter Sziámi és Lukács Ábel. Zongorán Darvas Ferenc kíséri saját dalait. Mozaikokból áll össze a történet, lassan rájövünk, hogy egy család három generációjának az életéből látunk darabkákat a II. világháborútól napjainkig. Jelenetek, bohóctréfának is beillő kettősök, táncbetétek, songok váltják egymást. Megkapó Erdős Balázs és Vörös Ferenc jelenete a háláról és a hálapénzről. Nem kell pénz, csak két szó: "hálás vagyok". Különösen erős volt Keresztes Anna és Kudari Réka párbeszéde az óvodás gyerekekről. Tényleg baj, ha egy gyereknek saját egyénisége van? Ma már az oviban is hasonulni, beépülni kell?

 

Müller Péter Sziámi, Varga Klári, Lukács Ábel, Kecskés Karina
 
 

Erdős Balázs és Keresztes Anna
 
 

Vörös Ferenc és Kudari Réka
 

Itt valóban megtörténnek a dolgok. A színészek nem kifelé játszanak, nem az a cél, hogy nekünk tessenek, nem vetik alá magukat a külső kontroll kényszerének. A fontos az, hogy elmondhassák, mit gondolnak az életről, a párkapcsolatokról, a kiválasztottságról, az értékekről. És ettől lesz egészen őszinte. Jól szervülnek a társulatba a vendégszínészek, különösképp Kecskés Karina. Talán neki sikerült a legjobban eldobni a kőszínházi görcsöket.

 

Kecskés Karina
 

Az előadás végén boldogok a színészek. Hálásak, hogy néztük őket. Hálásak vagyunk, hogy nézhettük őket. Oda-vissza játék.

(A szerző fotói.)