Lukács

Bolygók és angyalok együtt a rendszerben

2009.01.05. 00:00

Programkereső

Egy lány ül a színpadon. Szonya. Egyszerű, csöndes, türelmes, és végtelenül tiszta. Nincs senki mellett, senki ellen, csak ebben a tisztaságban hisz. Egy lány ül az öltözőben. Fodor Annamária. Kevés alkalommal látok ilyesmit: amint a szerepről kezdünk beszélgetni, hasonló dolgok jelennek meg az arcán, mint előadás közben. Érzeteket próbál szavakba önteni, visszafogottan, amolyan Szonya-módon. INTERJÚ

Szonya szerepében (fotó: Kassay Róbert)

Fidelio Súgó: Bábszínész osztályban végeztél, hogyan kerültél mégis az Új Színházba?

Fodor Annamária: Az egyik negyedéves vizsgánkat látta Rudolf Péter, és idehívott. A diplomaosztó után fél évig többfelé dolgoztam, itt januárban kaptam az első szerepet Szép Ernő Vőlegény című darabjában.

FS: Szándékosan bábosztályba jelentkeztél, vagy az volt a lényeg, hogy bekerülj az egyetemre?

FA: Izgalmasnak tűnt, hogy ott több dolgot is lehet csinálni. És egyáltalán nem bántam meg, nagyon jó osztályunk volt. Sokfélét tanultunk: bábot, színészetet, bábkészítést... Imádok például jelmezt tervezni, itt, a stúdiósoknak is terveztem már. És festeni is nagyon szeretek. Érdekes, a mi osztályunkból senki sem kizárólag a bábbal foglalkozik. Rendeznek, játszanak, terveznek.

FS: Azóta hogy állsz a bábokkal?

FA: A Nemzeti Színház Holdbeli csónakos című előadásában voltunk gyakorlaton, és ez meg is maradt. Jó, mert összehoz minket.

FS: A legújabb bemutatód a Bűn és bűnhődés alapján készült Szonya című előadás címszerepe. Ez az első ekkora volumenű főszereped. Ez terhet rak rád, vagy inkább fölszabadít?

FA: Egyáltalán nem teher, sőt! Annyit tanultam! Magamról is, meg a türelemről, az egonélküliségről, a nyugalomról, az egyszerűségről, annak a szépségéről. Még sosem volt olyan szerepem, aki nem bolond vagy nem "gumiarccal" játszik… A legnehezebb az volt, hogy míg a többiek szerepük szerint sírhattak, tombolhattak, rugdoshattak, üvölthettek, addig nekem mindezt le kellett fordítanom egy egészen másik nyelvre. Rengeteg energiámba került, hogy lehiggadjon a lelkem. Az ölelések, az üvöltözések, a sírás mind-mind bennem maradtak, mert máshogy kellett robbannia az egésznek. A végétől nagyon féltem: hogyan tud még erősebb lenni az, hogy ez a lány mindenek fölött áll, úgy, hogy közben nem az látszik, hogy sír vagy boldog, hanem csak egyszerűen vár...

FS: Jól gondolom, hogy nálatok végül Szonya nem megy el Raszkolnyikovval Szibériába, hanem otthon marad és várja?

FA: Fizikailag nem, de szerintem együtt vannak, mint a bolygók a rendszerben.

FS: A regényt egyébként újraolvastad?

FA: Igen. Persze, még a gimnáziumban olvastam, de most újra elővettem. Eddig nem gondolkodtam róla ennyire kereken. Én is vágytam azokra az érzésekre, amiket ott olvastam, vágytam arra a világra, amilyen színeket és képeket láttam magamban. Türkizt, szürkét, sárosat, amiben van egy angyal, valami fura lény. De most már nem is igazán tudom, hogy a regény milyen, csak azt tudom, hogy ez milyen. Olvasás közben is olyasmit érezhettem, mint amilyen az előadás lett.

FS: Felmerült benned közben, hogy ez esetleg nem fog menni, nem fog úgy megszületni, ahogy szeretnéd?

FA: Néha nem tudtam, elég-e, így akarta-e látni a rendező, Szabó Máté, ilyennek képzelte-e. De az, hogy nem fog menni, eszembe se jutott. Pedig közben egy hétre kaptam egy fekvőgipszet is... Amikor begipszeltek, az rémes érzés volt, nagyon sírtam! De emiatt nem álltunk meg, addig a többiek próbáltak, én pedig megtanultam a szöveget.

FS: Furcsa volt látni, hogy a tapsrendnél mindenki azonnal mosolyogva jött ki.

FA: Annyira fönt kell tartanom egyfajta boldogságot, levegősséget, hogy a végén is ezt érzem, nem pedig a szomorúságot. Nem pusztulhatok bele, hiszen nekem kell fölemelnem az egészet, mert ezt a tulajdonságot, képességet Szonya magában hordozza. Nem tudok szomorúbb lenni a végén. Viszont még mindig a hatása alatt vagyok, pedig épphogy három nap telt el a bemutató óta. Krisztián Raszkolnyikovként, Lia Katyerinaként az őrület különböző szintjeit járják be a színpadon, szerepem szerint nekem kell megtartanom a higgadtságot, a ki simultságot egy selymes lelkű angyal, egy naiv, együgyű, egyszerű, de nem buta lány képében... Az elején valahogy leszoktam a színek hordásáról, az ékszerekről. Barnában meg feketében kezdtem járni, magam sem tudom, miért. Mindenki a saját őrületében élt, de mégis együtt voltunk. Annyi külső hatás ért minket, amit nem volt szabad beengednünk, hogy nagyon kapaszkodtunk egymásba. Máté türelme sokat segített. És jó érzés, kicsit hihetetlen is, hogy nekem szánta ezt a szerepet. De a legjobb az volt, hogy végig egyfelé gondolkodtunk. És ebből megszületett valami nagyon szép dolog.