Nándor

Balkáni illúzióvesztések

2009.04.14. 18:15

Programkereső

A hős és a csokoládékatona. Ez a furcsa című, kevésbé ismert Shaw-darab a Katona József Színház legújabb bemutatója, parádés szereposztásban. Balkáni vígjáték, balkáni zenével. Jónak ígérkezik. A rendező, Máté Gábor osztotta meg velem elképzeléseit és kételyeit a bemutató előtt két héttel.
Máté Gábor
Máté Gábor

Fidelio Est: Nem egy agyonjátszott darab, pedig több mint száz éve íródott... Hogyan talált rá?

Máté Gábor: A színház tavaly ősszel elhunyt dramaturgjának, Fodor Gézának ez volt az egyik kedves darabja. Én nem ismertem, ő ajánlotta, amikor szerepeket kerestünk néhány színésznek. Megtetszett, és elkezdtünk gondolkodni a zenés változatán.

FE: Csak megtetszett, vagy azonnal bele is szeretett?

MG: A beleszeretés nagyon ritka. Sokszor csak megérzem a lehetőségeket, az értékeit, a játszhatóságát, hogy jól kiosztható - ezek nagyon fontos szempontok. Shaw pedig olyan szerző, akivel általában szívesen foglalkoznék, aztán mindig megrettenek. Velem ez közel húsz éve így van. Mindig elolvasok egy adag Shaw-darabot, hogy csak kéne már csinálni belőle valamit... Sokszor éreztem, hogy kell vele foglalkozni, de valahogy mindig meghátráltam, vagy nagyon porosnak tűnt, vagy nem volt elég ambícióm... Ez meg beletalált. Kiderült, hogy van is egy operettváltozata, ami nagyon jó muzsika, Oscar Strauss írta, de úgy gondoltuk, nem lenne szerencsés, ha a Katona színészei operettet énekelnének, mert úgy tűnhet, gúnyolódunk a műfajon. Aztán kiderült az is, hogy az operett librettója jóval gyengébb, mint az eredeti mű. Akkor határoztuk el, hogy balkáni zenét íratunk hozzá. Monori Andrással már dolgoztam, ismertem őt. A verseket Várady Szabolcs írta, úgyhogy tulajdonképpen egy új színdarab született.

FE: Az egyhetes netnaplója idején még csak a próbafolyamat elején jártak. Az írásaiból kétkedést és bizonytalanságot olvastam. Azóta megnyugodott valamelyest?

MG: A kételyek nem csökkennek, hanem nőnek a vége felé... Aztán eljön a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy úgy kell lennie, ahogy van. De még mindig vannak megoldatlanságok. Úgy képzeltem például, hogy a zenekar állandóan változtatja majd a helyét, de ezt nem lehet megcsinálni. Ráadásul a zenészek sem mindig érnek rá, így már kettő helyett is van beugró. Nálam meg valahogy nem mindegy: nem csak az számít, hogy a hangszer és a zene ugyanaz. Én úgy tervezek egy előadást, hogy az utolsó szögnek is olyannak kell lenni, amilyennek látni szeretném. Rengeteg dolgom lesz még most az utolsó két hétben, hogy a végső formáját elnyerje az előadás. Van, amit többedszerre találok ki máshogy, mert tudom, hogy úgy nem lehet, ahogy eredetileg szerettem volna. Emögött persze anyagi természetű dolgok állnak. Például nem tarthatom itt a zenekart az egész próbafolyamat alatt, mert nagyon drága lenne. Nehéz ez egy olyan színházban, amelyik ehhez nem szokott hozzá. Ez egy másik műfaj.

FE: De A talizmán is ilyesmi volt!

MG: Ott sokkal egyszerűbb volt a helyzet, mert egyrészt maga a zeneszerző ült a zongora mögött, másrészt csak két zenészt kellett egyeztetni. Most meg ötöt. A balkáni zenéhez kell ennyi, különben nem szólal meg.

FE: Mennyire lesz realista a játékmód? A karakterekbe beleférne egy elemelt, szinte bábszerű stílus is.

MG: Nem gondolom, hogy teljesen reálisan kell játszani, nem lesz mindig olyan érzésünk, hogy négy fal között vagyunk. Viszont szeretném, ha hús-vér emberek mozognának a színpadon, mert maga a történet nagyon átélhető és emberi. Semmiképp sem szeretném, hogy kitalációnak vagy paródiának tűnjön. Ezzel együtt azonban mégsem lesz teljesen realista, főleg a látványvilágot illetően. Látunk majd egy kis bolgár hálószobát, ami terveim szerint mozogni fog, úgy, mintha egy kis ékszerdobozt látnánk egy elég nagy üres térben.

FE: Azon túl, hogy jól játszható, jól kiosztható, mi fogta meg ennyire ebben a darabban? Miért érzi, hogy ennyi, szinte megoldhatatlannak látszó probléma ellenére mégiscsak van vele dolga, ráadásul éppen most?

MG: Egyrészt érdekel a története. A történet a bolgár-szerb határon játszódik, ahol háború dúl, és úgy gondoltam, hogy ennek ma egészen más jelentése van Magyarországon, mint régen lehetett. Ez ma nem egy mesebeli közeg, hanem egy igazi, számunkra is közeli dolog. Másrészt pedig egy olyan illúzióvesztésről szól, ami minden ember sajátja. Mindenki átmegy azokon a tapasztalásokon, amiken a főbb szereplők. Elképzelték valamilyennek az életüket, valamiben nagyon hittek, de az élet átírta az egészet, és kiderült, hogy nincs minden úgy, ahogy megálmodták. Fontos darabról van szó. És közben egy jó vígjáték, nemes anyag. Jó vele dolgozni.