Előd

Kleist: Homburg hercege

2009.05.14. 20:56

Programkereső

Ó, szegény, szegény Heinrich Wilhelm von Kleist... Szegény, mert írói zsenijéhez nem kapta meg Goethe "mythikus életerejét", és nem kapta meg azt a hőn áhított sikert sem, amely a "weimari exellenciás úrnak" már kijárt az életében is.

Ehelyett tizenöt évesen ott találja magát a porosz hadseregben, részt vesz a rajnai hadjáratban Franciaország ellen, gyors karriert fut be, húsz évesen  hadnagyi ranggal dicsekedhet, huszonkét évesen pedig már bele is csömörlik a tekintélyes családi hagyományként elért katonai sikerekbe. Gyors lefolyású életét a felvilágosodás felvilágosult híveként előbb a természettudományoknak kívánja szentelni, de jobbító erejükben csalódva azoktól elfordul. Menyasszonya családjának a kedvéért hivatalt vállal, a berlini porosz gazdasági minisztérium megbízásából 1800 nyarán titkos küldetésbe utazik, a háttérben valami gyanús ügy, vélhetően gazdasági kémkedés. Később szakít a hivatallal és mennyasszonyával, 1802 már egy szigeten találja Svájcban, írói magányban, de ott sem bírja sokáig. Drezda, Párizs, majd Potsdam, írás itt, kis siránkozás ott a jól megérdemelt írói elismerés után. Addig-addig, míg 1807-ben a franciák feltételezett kémkedés miatt letartóztatják. Szabadulása után ismét Drezdába utazik.

Heinrich von Kleist
Heinrich von Kleist

Na, akkor van egy kis fellélegzés.

Irodalmi érdeklődését nagy valószínűséggel az a református lelkész keltette fel, akinek az intézetében apja l788-as halála után, tizenegy éves korától nevelkedett. A belső út, amit bejárt nehezen írható le évszámokkal és városnevekkel. Az utókorra maradt dokumentumok szerint Kanttal hisztérikusabban szakított, mint a menyasszonyával. Időben mindenesetre messzebbre hangzott. Drezdában aktív életet él, folyóiratot ad ki, a romantika jegyében megismerkedik korának másik zsenijével, a festő Caspar David Friedrichhel, (akinek nagy csodálója lesz), a Penthesilea egy részletét pedig elküldi Goethének. Érzések zűrzavara („Verwirrung der Gefühle" ) - mondja ki az ítéletet a költőfejedelem, ami még tovább apasztja Kleist amúgy is szétfolyó életerejét. Ugyanakkor meg is erősíti a tétován csapongó, zilált lelkét - mely kezdettől tépázta írói elhivatottságát -, s arra sarkallja, hogy befejezze halhatatlan színpadi műveit a Penthesileától a Heilbronni Katicán át a Homburg hercegéig.

"Ah, nem is tudod, hogyan fest a legbensőm. De azért érdekel, ugye? - Ó, biztosan! És ha lehetne, szívesen közölnék is Veled mindent. De ez nem lehetséges, még akkor sem, ha nem lenne egyéb akadály, mint az, hogy a közléshez nincsen eszközünk. Az egyetlen birtokunk, a nyelv sem alkalmas rá, a lelket nem tudja lefesteni, csupán szétszaggatott töredékeket tud nekünk nyúltani. Így azután ha valaki előtt fel kell tárnom legbensőmet, mindig az iszonyathoz hasonló érzés fog el: nem azért, mert a bensőm fél a csupaszságtól, hanem mert az illetőnek nem tudok mindent megmutatni, nem tudom, és ezért tartanom kell tőle, hogy a töredékekből tévesen ítél meg. Mindazonáltal: a Te esetedben megkockáztatom e veszélyt, és amennyire csak tudom, töredékes gondolatokban közlöm Veled mindazt, ami az érdeklődésedre számíthat" - vetette papírra árulkodó sorait nővérének írt levelében. (Heinrich von Kleist: Levelek - Jelenkor Kiadó)

Homburg hercege kézirat
Homburg hercege kézirat

A Homburg hercege ("Prinz Friedrich von Homburg") egy szerencsétlen sorsú tollforgató szerecsétlen sorsú, utolsó gyermeke. Az árván maradt művet csak az utókor karolja fel, a szöveget 1821-ben, Kleist halála után tíz évvel adják ki, s ebben az évben láthatja először közönség a bécsi Burgthaterben. Akkor még megbukik. Bécs büszke népe értetlenül figyeli a "furcsa, álmodozó, tépett lelkű" herceget, aki a branderburgi választófejedelem lovasságának parancsnokaként a porosz-svéd háború egyik csatájában a parancsot megtagadva manőverezik, és segíti ezzel győzelemre az övéit. A porosz katonai fegyelem, persze, lecsap a győztesre. Kleist drámája azok közé a mélyen átélhető művek közé tartozik, melyek az izzó történet mögött megmutatják a lélek titokzatos, szenvedélyesen örvénylő útjait. Emelkedettesége a tragikumában van, életereje egy hamar kihúnyó csillag fényében rejlik. A halálfélelem iszonyata és a halál önkéntes elfogadása közti végtelen pillanatot nagyítja ki Kleist, s úgy tűnik - akár a harcmezőn - ezen a terepen is otthon van.

Jó, jó, de mit mondhat ma ez a romantikusnál modernül szikárabb történet, "az önpusztító felelősségtudat tragédiája" (miként Hegedűs Géza aposztrofálta)? Prinz Friedrich magányossá kárhoztatott alakjába Franciaországban maga Gerard Philip lehelt életet, a közelmúlt legendás magyarországi előadásai között ott van Zsámbéki Gáboré - a kaposvári hőskorszakban a herceget a tragikus sorsú Kiss István játszotta -, és a vígszínházi Marton László rendezés - melyben az ifjú Hegedűs D. Géza. Hargitai Iván még a Székely Gábor vezette Új Színházban vitte színpadra, legújabban pedig Dömötör András az Örkény Színházban. És tényleg. Mennyi mindenről beszélhet ma a színház Homburggal... A tekintélyelvű társadalmi berendezkedésről, a látszatról és a lényeg kimondhatatlanságáról, az öntörvényű személyiség szubjektív elfogadásáról és objektív kitagadásáról, árnyaltan sokszínű képet festhet arról, hogy a boldogság miért elválaszthatatlan bizonyos nyűgöktől.

Az ifjú Kleist alig harmincnégy évesen megtalálja az ő szomorú madárkáját, Henriette Vogelt, és megtervezik közös halálukat. Egy Berlin közeli tó mellett előbb lelövi a súlyosbeteg lányt, majd végez magával. S ha Kleist lelkének látványára vagyunk kíváncsiak, Caspar David Friedrich A magányos fa című művén jó eséllyel megtekinthetjük azt.