Orsolya

Szívvel és ésszel dönteni

2009.05.17. 00:05

Programkereső

Janisch Attila filmrendező válogatta az idei POSzT versenyprogramját. Találkozásunk első pillanatától ömlik belőle a szó, ami nem is csoda, hiszen egy évig senkivel nem beszélhetett az élményeiről. Az elképesztő mondatfolyam közepén mellékesen elhinti, hogy nem szeret emberek sorsáról dönteni. Azt hiszem, most kell bekapcsolnom a magnót.

 

Janisch Attila
Janisch Attila

Fidelio Est: Akkor miért vállaltad? 

Janisch Attila: Kamaszkoromban a színház nagyon közel volt hozzám. A gimnáziumból kikerülve másfél évet töltöttem Ruszt József mellett Kecskeméten, őt a mai napig mesteremnek tartom. De mint kifejezési forma mindig a film érdekelt igazán, így elsodródtam a színháztól, és átlagos néző lettem, évi tíz-tizenkét előadással. Viszont filmrendezőként a legfontosabb anyagom mégiscsak a színész. Ez volt a legcsábítóbb. Készülök egy filmre, és lehetőségem nyílt az egész magyar színésztársadalmat végignéznem. Persze tartottam attól, hogy megfelelő vagyok-e erre a feladatra, és féltem, hogy a végén vissza tudom-e adni az élményeimet a kiválasztott előadásokon keresztül. Sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha csak négy előadást kellett volna választani, mert egy-egy csúcspontot könnyű volt meghatározni, ám a nagy számú és igen erős "báziselőadások" között nagyon nehezen döntöttem. Egy negyvenes listán belül tologattam az előadásokat, még volt néhány, amelyeknek nagyon ott lenne a helye a programban. 

FE: Tizennyolc előadást választottál ki, ez az eddigi rekord. Nem kaptak azonnal a szívükhöz? 

JA: De, de ahhoz képest, hogy hússzal érkeztem, ez már egy engedmény volt. 

FE: Hogy válogattál? 

JA: Pontoztam, 1-10-ig. Nagyon fontos szempont volt a színészi jelenlét és a társulati összjáték, valamint a rendezői munka: elképzelés, forma, eredetiség, tartalom. Szívből és észből néztem: mi és mennyire hat a szívre és az intellektusra. Amikor elvállaltam, eldöntöttem, hogy semmilyen, akár magam által meghatározott csapásvonalon nem fogok haladni, nem fogok sorvezetőt keresni ahhoz, hogy hogyan nézzem az előadásokat. Inkább azt terveztem, hogy megnézek mindent, ami belefér, és abból próbálom megmutatni egy év magyar színházi életének a keresztmetszetét. A POSzT-ot nem tartom zárt szakmai találkozónak. Így számomra az előadások teljes spektrumából választható lett bármi, ami érvényesen tudott megszólalni és persze megütött egy - a látott előadások által kialakított - szakmai mércét. A színházi formával kísérletező előadások nagyon kíváncsivá tettek, de helye lett a válogatásomban néhány nagyon igényes „public choice" előadásnak is. És nem érzem, hogy kompromisszumot kötöttem volna bármelyik esetben, a tizennyolc előadásban nagyjából minden benne van. Egyetlen vonulat maradt ki: az olyan típusú kamaraelőadás, mint a Rítus a Radnótiból. Bergmantól az egyik kedvenc filmem; nagyon pontos és érzékeny rendezés Lukáts Andoré. Ilyen volt még az Ibusár Miskolcon Ács Jánostól, a Piszkavas Székesfehérvárott, és a Tengeren a Bárkában... Ez az irány sajnos nem képviselteti magát, valahogy a formailag izgalmasabb és a tematikailag szélsőségesebb előadások felé lendült a dolog. És persze hiányzik az összeállításból Bozsik Yvette Lány, kertben című előadása, de a leginkább Mundruczó Kornél A jég rendezése, amelyet bár idén a Nemzetiben felújítottak, de a szabályokra hivatkozva nem tették lehetővé, hogy meghívhassam.

 

Janisch Attila
Janisch Attila

 

FE: Gyakorlatilag minden estédet színházban töltötted. Az eddigi havi egy színház után meglehetősen nagy ugrás volt a 198 előadás. Nem telítődtél a végére? Minden egyes előadásra tiszta lappal tudtál beülni? 

JA: Ezért írtam. Reggel nyolctól délig ültem az íróasztal mellett, és kiírtam magamból, amit az éppen látott előadásról gondoltam, éreztem. Próbáltam letenni ezt az érzelmi terhet. Nem lehetett kiadnom semmit, csak a feleségemmel oszthattam meg a gondolataimat. Ha nagyon elrontott előadást láttam, nem bosszankodtam, csak egyre rosszabbul éreztem magam. Az bosszantott igazán, amikor azt éreztem, hogy valami majdnem jó lett, és csak egy kicsit több alaposság, nagyobb odafigyelés hiányzott. 

FE: Itt van előtted négy szakdolgozatnyi jegyzet. Ezt mind magadnak írtad, hogy fölidézd az előadásokat? 

JA: 700 ezer karakternyi, 250 oldalnyi szöveg. Ebből 130 ezer karakternyi megjelenik a Színház című lap júniusi mellékletében. A fura az, hogy végül nem is volt szükség a jegyzeteimre. Ami nagyon hatott rám, az nagyon élesen megmaradt bennem. Nem is annyira a részletek, mint az élmény komplexitása. Ezeknél az előadásoknál egyáltalán nem kellett beleolvasnom az emlékeztetőimbe. A legvégén pedig a szívemre hagyatkoztam.