Tekla

A NAGY VIDORLÁS - A kezdet vége

2009.08.29. 11:39

Programkereső

Ahogy ott ültem, szivaroztam a teraszon, a mellettem ülő fiatal színész egyszercsak felkacagott. "Trigorin-pillanat volt", mondta rámnézve, "jó volt látni, hogy van ilyen az életben". - Forgách András blogja a VIDOR Fesztiválról

A végén kezdem. Hazafelé a főtérről, egy sötét parkban, egy fiatal párra lettem figyelmes. Nevettek. Sötét volt, de még így is láttam a nevetésüket, valahogy kinevettek a sötétből, kinevetett a foguk a sötétből, a szemük csillogott, ahogy egy irányba néztek. Követtem a pillantásukat. Egy csoport fiatalember, lehettek vagy öten, egy szőke lányt hoztak a karjukban, hosszúcombú, gyönyörű szőke lány volt, a haja karjaik között leomlott, a szeme be volt csukva, olyan volt, mintha egy kirakati babát hoznának, tagjai merevek voltak, úgy hozták, mint valami tréfát, ők is nevettek, kezükben a mozdulatlan testtel. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy ellopták egy kirakatból. De nem, amikor mellém értek láttam, hogy egy ájult lány az, nem lehetett több tizenhat évesnél. Szép volt, tökéletes volt. A fiúk letették a padra, otthagyták barátjuk karjában, aki úgy igazgatta térdén a szinte halott testet, mint egy takarót.

Ahogy eljöttek a fiatalok onnan, néhány foszlányt elkaptam a beszédükből: "ha nem bírja, mért iszik?"

Innen folytatjuk.

Ekkor már túl voltam a zenebohócokon, a bámulatos Dromra végződő nevű zenekaron - a nevük elejét valahogy nem tudom megjegyezni (úgy látszik, ma mindent a végéről jegyzek meg) -, eszembe jutott róluk a Csinnbumm cirkusz, amit hat évesen láttam először a Tabánban, és örökre megjegyeztem és megszerettem őket. "Bukfenc mindent tud - csak bukfencezni nem tud!" Ez egy olasz együttes volt - mindjárt megnézem a fesztivál műsorfüzetében, hogy mi az eleje a nevüknek, csak ezt még leírom - és olasz és cigány számokat adtak elő, keverve, mi több, olasz slágereket, a Huszonnégyezer csókot például, két jópofa alak elől, egy harmonikásnő, széken, egy bőgős, és egy szakszofonos, aki az egyik számban, talán a Tarantellában - mert egy Tarantellát is adtak - nem akarta abbahagyni a szakszofonozást: az volt a trükk, úgy tűnt, mintha a végtelenségig tudná folytatni, anélkül, hogy új levegőt venne. Ez is egy cirkuszt juttatott eszembe, Londonban láttam, kisgyerekkoromban, a szovjet nagycirkuszt, benne Popovot, aki azt játszotta, hogy csak akkor tud megállni, ha levegőt pumpálnak bele, és különben egy répával kellett bedugaszolni a száját: ha kivették a répát, kezdett összeomlani. Megnéztem: Acquaragia Drom a nevük. Jeles Andrásnak való figurák voltak, félig csavargók, félig művészek, ahogy gitárt, zakót váltottak, táncoltak, bolondoztak: a férfi valahogy a végére, ahogy ott a színpad közepén a csipőjét lendítette, tett egy bizonyos vad lökést az ölével, öklelt vele, hibátlan ritmusban. A tömeg felüvöltött. És aztán a tarantella, amiben még ketten előadtak egy suta párviadalt is - benne volt a táncukban nem csak a cigányság, hanem az egész olasz történelem is, Garibaldistul, Verdistül. Pláne, hogy elkaptam egy mondatot a büfében az igazgató úr szájából, miszerint a fellépőruhájukat elhagyták valahol, és autentikus kosztümjeiket a színház jelmeztárából biztosították. A tömeg nem akarta hazaengedni őket. Amikor a szőke lányt cipelő kuncogó fiúkat láttam a sötét parkban, még mindig szólt az utolsó, végeérhetetlen szám a messzeségben: Dózvördö déjz májfrrendd (magyarul: Those were the days my friend egyébként olaszul énekelték), amire még jól emlékszem negyven évvel ezelőttről. Hogy a végén kezdjem.

Gábor végre mesélt valamit a darabunk díszletéről a büfében - engem közben kitanítottak arra, hogy minden rendelés után ki kell töltenem egy cédulát, megfelelő számjegyekkel, dátummal és aláírással, mert most próbaképpen vacsoráztam valamit - Gábor lefirkálta egy kis papírra a színpadot, mert a beígért wifi a büfében nem akart működni (járnom kell a házban a laptoppal, hogy kitapasztaljam, hol tudok leülni netezni nesztelen), és így a képeket nem tudta megmutatni, fő, hogy tetszett, amit kitaláltak, igaz, akartam is, hogy tetsszen, és fő, hogy egy csomó meglepetést el sem árult, amin viszont nem lepődtem meg.

Tasival, aki hazai pályán fut, pár szót beszéltem Annuskájáról, ami nagyon tiszta és szép munka, a vége szerintem egy picit leesik - mondta, éppen Lorcát olvasott, mondtam, Lorcát a spanyolok tudnak talán játszani, meg valaki, aki teljesen mást csinál belőle. Láttam magamat, ahogy beszélek, Tasi finoman mosolygott, udvariasan, ahogyan egy fiatalember mosolyog az öregebb beszédén. Odalépett hozzánk egy színész, bemutatkozott, ő Pozsgai darabjának Móricza lesz, erre elmondtam teóriámat, bohókás Münchausenként, miszerint abban a darabban a színészek civil neve és a szerepük között komoly összefüggések vannak - amikor először elolvasták a darabot, még nem volt szereposztás, az olvasópróbán sakkozták ki, hogy ki ki.

A soha vissza nem térő (Pintér Béla - Pintér Béla és társulata)
A soha vissza nem térő (Pintér Béla - Pintér Béla és társulata)

Pintér Béla (és társulata) most sem okozott csalódást. A Soha vissza nem térő című darab és előadás, együtt és külön, számomra rengeteg gondolatot adott, ő ezt a műfajt már régen műveli, talán egyik legfontosabb vízjele, hogy bámulatos meta-szinteket épít bele egy előadásba, a comics-tól (azaz képregénytől), az Al kaidán és iraki háborún át, a menedzserképző tanfolyamok és atomerőművek kézikönyveinek megelevenedett szakszövegeiig (igen, eiig), a nemzettudat mélyrétegeiből előbányászott nemzetidegen hazafias és elnyomó dallamoktól a komoly klasszikus zeneművek fölidézéséig, és egyáltalán, az idézetszerűségig, hogy bármikor tudja saját magát és másokat is idézni, idézőjelbe tenni, amit csinál, miközben mégis brutális és közvetlen, a helyi olcsó kabarettlipoénoktól eljut a szubtilis late night show-k elit értelmiséget is megkuncogtató high profile vicceiig (már megint eiig, nem csoda, hogy olyan nehéz nyelv a magyar, de Pintérnek, aki úgy szeret félmeztelenkedni a színpadon, minden formájában a rendelkezésére áll - "high profile": mondjuk így: magas wattszámú, nagyon elegáns, előkelő, komoly) - most ez egy blog, tehát nem vagyok köteles sem az előadás tartalmát, sem a formáját elemezni - most csak azt mondom el -, de még értékelni sem vagyok köteles -, hogy milyen bravúrosan suhan el lehetetlen akadályok fölött Pintér Béla (és társulata) - akik közül most a két lányt fogom kiemelni, Roszik Hellát és Szamosi Zsófiát -, hogy milyen paradoxonokat hidal át, néha talán túl könnyeden, de mégiscsak áthidal. A lányokról beszélek, ők vannak a színlap elején amúgy is - Roszikot iszonyatosan megalázzák a színpadon, a bolond lányt, és sikerül mindvégig (különben kifejezetten shakespeare-i volt a szerelembe ugratási jelenet, méltó folytatása a Vízkereszt vagy amit akartokbelinek), sőt, ahogy haladunk előre, egyre ártatlanabbá válnia, ijesztően ártatlanná, míg végül bulgakovian (lásd Mester és Margarita) visszaszól a halálból, és elpusztítja a szerencsétlen magyar vállalkozó-triót -, Zsófi, akinek kék szemeibe bámulhattam előadás előtt a teraszon, fegyelmezett volt, szép és igaz (ismét vers: csak a szép az igaz, az igaz a szép, Keats), a burka is (éppen ezért), mármint az arab női viselet, nagyon előnyös volt neki, mert még azon is áthatolt valami ebből a fegyelemből, igazságból és szépségből (voltam olyan szemtelen, és a húgáról kérdeztem, akiről, jó testvérként beszámolt). Hella egyébként nézőt is hozott magával, egy kopaszra borotvált fejű, sovány, ijesztően érdekes lányt, akinek ruhája olyan volt, mintha most lépett volna ki a tusolóból, hóna alá csavart törülközővel.

A soha vissza nem térő (Roszik Hella - Pintér Béla és társulata)
A soha vissza nem térő (Roszik Hella - Pintér Béla és társulata)

Ahogy ott ültem, szivaroztam a teraszon, a mellettem ülő fiatal színész egyszercsak felkacagott. "Trigorin-pillanat volt", mondta rámnézve, "jó volt látni, hogy van ilyen az életben". Látta, hogy jegyzetelek a noteszomba. Még hozzáfűzte, hogy ő a "rossz", középső Máté-osztályban végzett. Fanyarul, bőszen mosolygott hozzá. Én pedig elsütöttem a poénomat, "az egy felhőformájú zongora" - gyöngébbeknek: a Sirályban Trigorin arról beszél, hogy a felhő zongoraformájú, és neki azt föltétlenül föl kell írnia.

Így jutok az irodába, odüsszeiám elejére, ahol hatalmas szendvicshalmok mellett - nagy csábítást éreztem, hogy vegyek belőle, senki sem bánta volna, maradt még vagy ötven szendvics, csak épp nem voltam éhes, a fogadásra se mentem el, fiatal színészek érkeztek a teraszra, ők beszámoltak róla, milyen jókat ettek ott, és hogy az a Drom utónevű zenekar játszott három számot -, ott ült a zsűri, Nánay mosolygott rám, és a kedves felesége, kifelé a teremből, majd, ahogy kijött, hitetlenkedve megkérdezte tőlem, majdhogynem köszönés helyett:

"Te dobolsz?"

Most már megyek vissza Schillert fordítani. Ha még eszembe jut valami, írok.