Olivér

A NAGY VIDORLÁS - Csellengés

2009.08.31. 12:11

Programkereső

A büfé is valamilyen köztes állapotban leledzik, két előadás megy párhuzamosan, színészek vagy készülnek bemenni, vagy kijöttek épp, csak páran lézengenek, erre, mint akit puskából lőttek ki, nagy lendülettel kimegyek a térre, mert azt mondták, hogy a Trio Rosenberget muszáj meghallgatnom... - Forgách András blogja a VIDOR Fesztiválról

Rosszkor indulok el, egy Schiller-mondat közepén, egyszercsak felpattanok, mert kiderül, hogy Kiss Erzsi (zene) a városban van.

Innentől fogva aztán nincs menekülés, vagy én figyelek, vagy engem figyelnek. De inkább az előbbi.

A fesztiválokban a tömegek, a tömegben való sodródás, a tömegbe való elmerülés, a tömeg érzékelése, a tömeg összeverődése, a tömegnek való kiszolgáltatottság, a tömegszerű viselkedés szinte előírás - ahol kevesen vannak, az nem fesztivál. Bevallom, kissé félek ettől fesztiváloknak ettől az arcától - amitől egy fesztiváligazgató arca boldogan földerül, hogy tömeg, tömeg hátán - és délután némi nyugalmat láttam felcsillani az igazgató úr arcán, ahogy eloldozta biciklijét a színészbejáró melletti parkolóban, és hetykén átbringázott valahová, hogy lépést tartson az ezerfejűvel. Én az élményt keresem, a tömeget kerülöm.

Elég különös kombináció ez egy olyan helyszínen, ahol minden sarkon történik valami, mert ha nem, a színház kiküldi desszantosait, akik - mint az Árkád melletti színpadnál is, az a langaléta fiatal bohóc, narancsvörös göndör parókában - az álarcuk mögött szemtelenkednek az emberekkel, belebámulnak az arcukba, vagy táncolnak, mint a bolondok, maguknak, mondjuk így: a régi dionysosi vad ünnepek maradványaként arra próbálják rávenni a közönséget, hogy legyen ugyanolyan szabad mint ők, de nem, ez nem igaz, fordítva van: eljátsszák a tömegnek, hogy az szabad, elvégzik helyette ezeket a szabadság-gyakorlatokat, aztán továbbállnak - és mindenki elégedett.

Egy lány ült az Árkád falánál, a Kiss Erzsi koncerten, a bohóc nekidőlt a hátának. A lány visszadőlt. A bohóc még jobban nekidőlt. Egymásnak dörzsölték a hátukat. A lány egy pillanatra megváltozott, az egész teste másmilyen lett, puhább, különösebb - a bohóc dolgozott ezen a háton, és mindez teljesen mellékesen történt, a dolgok peremén, a lányban, ezt jól láttam onnan, ahol álltam, elindult valami, valami kémiai folyamat, ami ilyenkor elkerülhetetlen, hogy mi lesz utána? piciny buborék jött föl a víz felszínére, a bohóc továbbra is fészkelődött, a lány nem ment odébb - magánya most olyan kézzelfogható lett, hogy amikor a bohóc, a dolgok szükségszerű folyományaként, otthagyta az áruház mellett ülni, akkor a lány már nem is nagyon tudott odafigyelni a zenére, hirtelen olyan egyedül lett, mint egy megsebzett madár, magába kapaszkodott ezentúl, és azt hiszem, az élet nagy kérdésein töprengett, vagy legalábbis kilépett önmagából, hogy helyet adjon ezeknek a kérdéseknek.

Vidor Fesztivál, bohóc
Vidor Fesztivál, bohóc

Mégis varázsos volt a pillanat, amikor késve, vagy legalábbis az utolsó utáni pillanatban értem a színház elé, amikor már mindenki bement - bár mintha innen nem lehetne elkésni, a fesztivál az folyamatosan megy előre, mint a repülőtéri mozgójárda, viszi az embert, aki elkésett, ilyenkor az is idejében jön - bent, az üvegablakok mögött most újra feltűnt az igazgató úr alakja, neki, mint egy rendes kocsmárosnak, nyitásnál-zárásnál jelen kell lennie - a minap még egy olvasópróbát is tartott egy határon túli társulat számára, két rendezvény, egy sajtótájékoztató és ki tudja, még mi minden között.

És igen, ma nem fehér, hanem feketeingesek trombitáltak az erkélyen, az ember minden ilyen fontos részletet igyekszik megjegyezni, és hirtelen, a színház előtt, ahol majdnem teljesen egyedül álltam, csönd lett, az a bizonyos klasszikus csönd, ugyanaz a csönd talán, mint annak az Árkád mellett üldögélő lánynak a tekintetében, mikor a bohóc otthagyta - a festett arcú színészek még ott ácsorogtak a lépcsőn, a két mozdulatlanságra ítélt lány ott állt fehér dobozán, továbbra is ugyanolyan mozdulatlanul, de már érezhető volt az a bizonyos csönd, amit Julien Sorel - elnézést, Stendhal, Vörös és fekete - érzett a csatatéren: a legnagyobb napoleoni csatát valahol távol, egy mezőn, egy erdőszélen élte meg, a távolból még elhatolt hozzá a lövöldözés zaja (így voltam a minapi tüzijátékkal is, igazándiból akkor jutott eszembe ez a hasonlat, csak eltettem mára), a világtörténelem egyik legfontosabb eseményénél úgy volt jelen, hogy nem látott belőle semmit - nos, ez a csönd, a színház előtt, amikor a két fehérarcú színész közül az egyik, egy még mindig érkező, tehát alaposan elkéső párnak a siettetés gesztusát mutatta lágyan, sőt, zseniálisan -

- most már nem volt tétje a dolognak, most már lehetett zseniális a fiatalember: nem volt külön kirakva a finom kézmozdulat, nem akarta jobban sürgetni a későn érkezőket, mint maguk is siettették magukat, csak tette a dolgát, olyan volt, mint amikor a a természetbúvár különleges teleobjektívvel megfigyelhet egy ritka madárfajtát, vagy egy éjszakai állatot, a tehetség kibontakozása a vákuumban, az ilyesfajta csönd jót tesz a tehetségnek, mikor az ember valahogy az emberiség háta mögé kerül: még néhány tánclépés föl a lépcsőn, pár lépés vissza, a harsonák egy pillanatra még felzendülnek az emlékezetben, aztán megjelenik egy viszonylag telt alakú hölgy, aki, szintén ellenállhatatlan finomsággal érinti meg a jobboldalon szobrozó lány kezét - nem szól hozzá, hanem csak megérinti, a lány erre leszáll a fehér dobozról, és ruháját felfogva lassan elindul a színház belső udvara felé álmatag léptekkel - aztán átmegy a másikhoz, az ő kezét is megérinti, az, mintha nem lett volna fölkészülve erre, egy pillanatig még zsibbadtan áll a fehér doboz tetején.

Az előbb még fényképezték, ő elmosolyodott, holott talán nem szabadna egy arcizmának sem megrándulnia, de utána mintha csak annál mélyebb révületbe zuhant volna - kifaggatnám őket, mik suhannak át a fejecskéiken, miféle gondolatok, amíg ott állnak, talán a halál előtt játszódik le így az ember előtt az egész élete, és hogy van-e olyan pillanat, ami kiesik, teljesen, totálisan kiesik -, szóval néz egy pillanatig, a dundi hölgy, aki a szobor kezét megérintő mozdulatot tette, pár szót mégis szól hozzá, mint egy kórházi ápolónő, igen, olyan ez a gesztus, mint amikor megkérik a beteget, keljen föl, mert kicserélik alatta az ágyneműt - most a második is elindul az első lány nyomában, lassan lép, egy szobor mégsem rohanhat, és akkor az ápolónő könnyedén fölkapja a két fehér dobozt, és megy utánuk, ő is teljesen egyedül van, tökéletesen magányos, ebben a csendben, az előadások előtti csöndben, amikor egy térdarab, egy térszegmens bizonyos kultúripari funkciója végetér.

Most már a fehérre festett arcu fiúk is behúzták a színház főbejáratának foncsorozott üvegű ajtaját, bent kialudtak a fények, kezdődik egy brutális komédia, amit később a büféből, az ipari tévé kameráján próbálok nem túl nagy figyelemmel követni, leveskanalazás közben, palóclevest eszem. A büfé is valamilyen köztes állapotban leledzik, két előadás megy párhuzamosan, színészek vagy készülnek bemenni, vagy kijöttek épp, csak páran lézengenek, erre, mint akit puskából lőttek ki, nagy lendülettel kimegyek a térre, mert azt mondták, hogy a Trio Rosenberget muszáj meghallgatnom, és már sejtem, mikor a vad bolgár melódiákat hallgatom a filmvetítő alsó fémkeretén üldögélve, egy békéscsabai együttes, a Pravo az előzenekar, és tanulmányozom az égen szálló színes luftballonokat, hol egy kék, hol egy sárga szabadul el, és hirtelen elhalad előttem Grecsó Krisztián, aki megismer a sötétben, mondja, ezek a barátai, és aztán a két zenekar között nézem a készülődést a színpadon - az ilyen köztes tevékenységek szakértője vagyok - és mögöttem egy fiatal fiú azt magyarázza barátnőjének a Trio Rosenberg egyik, pontosabban jobboldali gitárosáról, hogy ő az öcs, hiszen ezek mindhárman testvérek, és kezdetben nem is ő volt a szólógitáros, de titokban minden számot jobban megtanult mint a bátyja, és amikor végül bejön a három ember, és az öccsnek nevezett fickó, aki idősebbnek tűnt a feltételezett bátynál, egyszerű angolságával felkonferálta a műsort, nem mondta, hogy testvérek, csak az együttes nevének indokául hozta föl, hogy mivel mindhármukat, véletlenül ugyanúgy hivják, és a műszak még az első zeneszám közben vissza-visszajött a színpadra, hogy igazítson a beállításokon, és a szólógitáros még adott néhány félhangos instrukciót, hát hogy beszéljen angolul egy hollandiában élő francia! mondta az előző fiú a barátnőjének, és a Rosenberg-fiúk zenélni kezdtek, valóban professzionálisan, ki tudja, lehet, hogy a rokonaim, hiszen nagyanyámat Rosenberg Margitnak hívták, és ebben a pillanatban elindulok, de nem, nem a Czukor-show felé, amire jegyem is van, és amelyikben számomra kedves emberek szerepelnek, nem, a szív fellázad, hirtelen betelt a délután élményeivel, nem kívánja az emberek közelségét, inkább arra vágyik, hogy egyedül lehessen, tehát elhatározom, hogy majd kifaggatom családtagjaimat, akiknek mind van jegyük a késő-esti előadásra, és abból dolgozom. De nem így történt, várt Schiller Frigyes, és az ő könyörtelen, kegyetlen, érzéki és bonyolult retorikai trükkökkel teli hatásvadász világa. Az az érdekes, hogy nem lehet lefordítani rendesen, ha az ember nem rendezi meg a fejében. De ezt majd máskor.

Akkor jöjjön a szivar.