Erzsébet

Humor, nem humor - VidorFeszt 2.

2009.08.31. 01:16

Programkereső

Ahogy a színészek megtalálják a saját szerepük arányait, súlyait, úgy az egész előadás is megnyugszik, kimossa a saját medrét. Ha van alkotói és nézői igény egy ilyesféle mederre...

Azért az a vígjátékosdi nem úgy van, hogy bejönnek és jókat mondanak. Vagy ami rosszabb: jónak gondolt dolgokat mondanak, jónak gondolt módon. Van itt néhány elengedhetetlen dolog. Például az érthetőségre (logikailag és beszédtechnikailag egyaránt), az ízlésre, a mértékre, az egyenletességre, az eleganciára (igen, igen, finom elegancia), a gördülékenységre, a ritmusérzékre és a jellemábrázolásra gondolok. Meg persze egy jó dramatugra és egy ügyeskezű, humorral rendelkező lebonyolítóra, azaz rendezőre. Azt hiszem, ha jó az alapanyag és jók a színészek, egy vígjáték, egy bohózat, egy komédia esetében a rendező inkább lebonyolító. Hogy például hol jöjjenek be, hogy ne ütközzenek össze, mikor melyik ajtó/ablak/szekrény nyíljon ki, ezekből ki és hogyan lépjen ki vagy be, mikor legyen zene, s milyen... Jó színészek jó szöveget bármikor fölolvasnak úgy, hogy arra jegyet veszek. De hogy ez színpadon is megéljen, az nem könnyű feladat. Mint ahogy az sem, hogy úgy lássék, mintha könnyű lett volna.

Itt van mindjárt A hős és a csokoládékatona, Shaw mester tollából (1894), a Katona József Színház repertoárjáról, Máté Gábor lebonyolításában. Nem volt könnyű feladat, ahogy ez az interjú tanúskodik erről. Viszont megérte. Másodszor is ugyanezt gondolom. (Szeretek újranézni. Egy előadás sosem a premierre lesz kész, szokták mondani. Érdekes látni, hogy mi rakódik egy-egy alakításra, mi kopik ki belőle az előadások során. Ez is olyan, mint a természetes szelekció: az erősebb megmarad, a gyengébb szép lassan eltűnik. Ahogy a színészek megtalálják a saját szerepük arányait, súlyait, úgy az egész előadás is megnyugszik, kimossa a saját medrét. Ha van alkotói és nézői igény egy ilyesféle mederre...)

Már senki nem kapkod, megvan a helye és az ideje annak, hogy mindenki odaérjen a színpad elején elhelyezett mikrofonokhoz, ha épp ott énekel. Nincsenek emiatt apró, kizökkentő, néhány tizedmásodperces zavart mozdulatok. Kocsis Gergely pikírt humora és bölcs egykedvűsége, nyugalma kiadja az ízét, jól rímel rá Jordán Adél tudatos hebrencssége, dölyfös, tetszeni akaró büszkesége. Nincs kétség, ők egy pár lesznek. Szurkolunk értük. Jordán Adél Rainája valószínűleg a mamájától (Bodnár Erika) örökölt többet, akitől mindenki jobban tart, mint a ház urától (Haumann Péter üldögélni vágyó katonatisztje). Szinte látjuk magunk előtt a húsz évvel későbbi hasonló leosztást: ha Raina Szergejhez megy feleségül (Nagy Ervin is magabiztosabb és bátrabban mozog a szélsőségek között, mint a bemutatón), nem kétség, ki viselné a nadrágot. Aztán, ahogy jó meséhez illik, mindenki megtalálja a maga párját. Nem mint zsák a foltját. Pálmai Anna és Bán János kettőse is kimértebb, letisztultabb. Jobban érzik, hogy mit akarnak, vagy éppenséggel nem akarnak egymástól. (Az jutott eszembe, hogy 1985-ben, A három nővérben, Bán János Tuzenbachként Irinát, azaz Szirtes Ágit, Pálmai Anna anyukáját fűzte. Anyák mennek, lányok jönnek, Bán János örök.)

Három felvonáson keresztül tűkön ülve várjuk az újabb szellemes mondatokat, szavakat, tekinteteket, gesztusokat. Érkeznek is, nem tolakodva, csak épp megcsiklandozva a szánk szélét. Végighullámzanak a nézőtéren. Nem várnak tőlünk bődületes röhögéseket, megelégszenek avval, ha kuncogunk. A poénoknak ezúttal jó az arányérzékük. Fönntartják a várakozást, hogy az adott pillanatban újra lecsapjanak. És látá a néző, hogy ez jó...

Az esti előadás késve kezd, fél 11-kor. A Szkéné és a Picaro közös produkciója, A tizennégy karátos autó. Rejtő Jenő nem véletlenül írta regény formában ezt a művet. A szétszabdalt, hol egészen rövid, hol egészen hosszú jelenetekből álló snittsorozatot egy narrátor köti össze. (Épp nem oly régen olvastam valahol, hogy színpadi műben a narrátor csak egyet jelenthet: valami baj van.) Persze, itt a narrátor (Tamási Zoltán, aki egyébként egy másik előadásban is fellép majd néhány napon belül) direkte van jelen, külön szerepet kap, talán a legjobbat. Hogy ez szándékos volt-e, vagy a narrátor-használat kényszerűségét duzzasztották föl szereppé, azt nem tudni. Mindenesetre önmagukban a jelenetek elég esetlegesek, a történet nehezen követhető. Arra persze már az elején rájövünk, hogy a Gorcsev nevű figura majd mindenhonnan jól megmenekül, némi csellel, pofátlansággal és szerencsével. Ez egy idő után már nem annyira érdekes. Viszont hamar elvesztem a fonalat a főszereplő autó tulajdoni viszonyait és holléteit illetően. A helyzetek ritkán adnak lehetőséget a poénra (ugyebár egy vidám fesztiválon vagyunk, ez a lényeg), önmagában nem találom viccesnek sem azt, hogy a szekrényben, ahol Vanek úr lakik, csak egy darab borotválkozótükör van, meg egy pár kolbász, fölakasztva, sem azt, hogy szegény narrátort néha megverik valaki helyett. És ha a legfőbb humorforrás az, hogy a narrátor időnként civilként szól a színészekhez, kilépnek az előadásból, mert azon általában nevetni szoktak ("Te figyelj, gyere már be mégegyszer!"), és elmagyarázza a nézőknek, hogy ő csak szívességből vállalta ezt, akkor ott tényleg baj van. Deák Tamás egyébiránt kellemes Gorcsev Iván, jó hozzá a fizimiskája.

A vasárnap esti előadás Miskolcról érkezik. Ken Ludwig: Botrány az Operában. A West Enden 1986-ban mutatták be (Lend me a Tenor), nálunk a miskolciak előtt mindössze két színház bízott a darab sikerében, 2001-ben a József Attila, 2007-ben pedig a zalaegerszegi Hevesi. Mondjuk, ez se véletlen... A darab maga egy rendes bohózat, egy gyengébben megírt Feydeau, de a maga nemében akár még jó is lehetne. (Állítólag 16 nyelvre fordították le, és millió helyen játsszák. Sőt, 1988-ban maga Sir A. L. Webber volt a producere Londonban!) Nomármost. Ehhez kellene az igazi patikamérleg. De nem az jön. Egy olyan mérleget kapunk, ami 50 kilóig meg se mozdul. Felhőtlen szórakozás ígéretét kaptuk, itt ma, ha törik, ha szakad, felhőtlenül szórakoztatva lesz. Csak valahogy jussunk el poéntól poénig! A sztori rémesen egyszerű: a világhírű tenor megérkezik egy kisebb amerikai városba, hogy Othellót énekeljen. Persze mindenki találkozni akar vele, főleg a hölgyek. A titkár menyasszonya, az operabarátok körének elnöke, és a kezdő operaénekesnő. Mindenki pártfogást szeretne. Előadás előtt azonban rosszul lesz, és az igazgató meg a titkár azt hiszi, meghalt. Hogy az előadást megmentsék, az eddig rejtett tehetségű titkár ugrik be helyette - mivel teljes testfestéssel dolgoznak, nyilván senki nem fogja észrevenni a különbséget. Az este zajos siker, mindenki a mester kegyeit keresi. Közben az igazi tenor magához tér, ő is fölveszi at Othello jelmezt, így két Othello szaladgál a szállodában, egyik nőtől a másikig. A végkifejlet boldog. (Egyébként van egy Botrány az Operában című film, 1935-ből, a cselekmény alig-alig különbözik.)

Az alapanyaggal nincs baj. Lehet ezt tisztesen csinálni, sőt. Viszont a színpadon csupa olyan ember sorakozik, akik valójában nem léteznek. Így nem beszél és nem viselkedik senki emberfia. A színészek szinte nem is egymáshoz beszélnek, hanem a közönséghez. A cél, hogy bármilyen áron, de legyen hahota. Vida Péter kilóg a sorból. Ő eljátssza a szerepét. Minden körülmények között.