Katalin

Koršunovas objektívje

2009.11.03. 16:12

Programkereső

Oskaras Koršunovasnak ezidáig négy rendezését láthattuk Magyarországon (Édes kölyök, Szanatórium a homokórához, Szentivánéji álom, Rómeó és Júlia). A Bárka Fesztiválon azzal a Hamlettel vendégszerepel társulata, amelyet a tavaly Európa Kulturális Fővárosaként regnáló norvég Stavanger színházi fesztiváljával hoztak létre, és amelyet az évtized legnagyobb hatású Shakespeare-interpretációjának tartanak.

- 1998-ben alakult meg Oskaras Koršunovas Színháza, ma azonban már hosszabb a nevük, kiegészült a Vilniusi Városi Színház meghatározással. A független színház betagozódott a struktúrába?

- Nem. Abszolút függetlenek vagyunk. Talán annyi változott, hogy már nem elsősorban szerzői színház vagyunk, mivel hívok más rendezőket is a társulathoz. Ők azonban ugyanazt az elvet vallják, amit én, ugyanazok az értékek mentén dolgozunk. De ha valakit fontosnak ítélek, még akkor is, ha másféle színházat képvisel, mint a miénk, mindenképp meghívom. 

- Több előadásukat, köztük a Hamletet is, koprodukcióban hozták létre. Önöket keresik meg vagy önök keresnek partnert?

- Egyszerű a történet. Sokat járunk külföldre. Vannak a fesztiválok, amelyeknek a koncepciója, a szellemisége tetszik nekünk, és szerencsés esetben mi is tetszünk a meghívóinknak. A beszélgetések közben felmerülő ötletekből gondolatok lesznek, a gondolatok pedig előadásokká fogalmazódnak. Avignon volt az első ilyen találkozóhely, az Európai Unióba való belépésünk pedig komoly lökést adott. Ennek a közös térnek ha egy pontján történik valami, az egy másikon visszhangra találhat.

Oskaras Korsunovas
Oskaras Korsunovas

- Ha már a közös teret említette, beszéljünk a közös hangról is. Amikor külföldön dolgozik, márpedig elég gyakran hívják, mennyiben más a munkamódszere ahhoz képest, ahogyan a több mint tíz éve együtt levő, együtt élő társulatával dolgozik?

- Külföldön mindig kevés az idő. Kevés, mert adott idő alatt kell létrehozni egy produkciót, nincs meg a próbák és az alkotás teljes szabadsága és függetlensége, mert nem ismerjük egymást a társulattal, akikkel dolgozunk, és még kevesebb, mert a próbák alatt tolmáccsal dolgozom. A munkamódszerem annyiban tér el talán, hogy intenzívebben metakommunikálok, hogy a nyelvi korlát ellenére is hatékonyak lehessünk. Nagyobb koncentrációt igényel részemről és a színész részérők is, az energiák így sűrűbbek. Nem játszom elő, hanem azt az energiát próbálom átadni, amit csak tőlem kaphat meg, hogy összeálljon benne is a kép a helyzetről, a figuráról.

- A Hamletre volt elég idejük?

- Sok éve már, hogy felmerült az ötlet, és elkezdtünk foglalkozni a darabbal. Azt viszont nem tudtuk kezdetben, hogy mekkora aktualitást nyer mostanra. Nem volt bemutatókényszerünk, így felelősség nélkül dolgozhattunk. Elkezdtük a munkát, abbahagytuk, elkezdtük, abbahagytuk... mert épp valami másra készültünk, vagy én rendeztem külföldön, eközben jelentős mértékben változott a koncepció, mert változunk mi is. Az utolsó etapot a Comédie Française-beli Makrancos hölgy után kezdtük, és hiába volt meg a bemutató, egyáltalán nem tartom kész előadásnak.

- Más Hamletek voltak önre hatással?

- Nem.

- Kezdetben maga akarta eljátszani a címszerepet, aztán letett erről a szándékáról. Mekkora mozgásteret tudott ezek után hagyni a próbákon a színésznek? Egyáltalán: mi volt a lemondó döntés oka, és bánja, hogy nem áll ma színpadon?

- Volt egy pont, amikor elegem lett a rendezésből, a rendezői szerepből. Maga Hamlet is rendező: ő rendezi meg azt a darabot, ami által létrehozza a valóságot. Nekem épp elég feladat az, ha a hamleti problémát a saját életemben megértem. Minden ember életében ott van a hamleti gépezet, ami a darabban nemcsak benne, hanem apjának szellemében, Claudisban, Poloniusban, Laertesben, Opheliában, Gertrudban is működik. A Hamlet mindegyikőjük lelkiismeretének drámája, mindannyian a Ki vagyok én? kérdésre keresik a választ. Amikor elkezdtünk a darabbal foglalkozni, egyáltalán nem erre volt kihegyezve az előadás, mert akkor nem volt kérdés, hogy kik is vagyunk. Mostanra viszont bizonytalanná vált körülöttünk a világ, és szükség van benne legalább egy fix pontra, az én-re. Ha Hamletet én játszom, nem tudtam volna elhagyni azt a szubjektivitást, ami elkerülhetetlen, és mivel nekem rendezőként a többi személyiség drámáját is látnom kell, fel kellett adnom az ötletet. A Hamlet nem monodráma, ezért kellett kiszállnom belőle. Nem kényszerből, hanem racionális döntésből. Az előadás pedig a társulattal közösen jött létre.

- Olvasgatva az önnel készült interjúkat, az derül ki számomra, hogy nincs túl jó véleménnyel saját generációjáról. (Oskaras Koršunovas 1969-ben született. - a szerk.) Éretlennek, önelégültnek és elégedettnek tartja, zavarja, hogy a poszt-szovjet korszakban is elfogadnak minden kompromisszumot, bedőlnek a hamis látszatoknak. Hangsúlyozza az önvizsgálat fontosságát is - ezért ennyire hangos ez az előadás? A fülükbe akarja ordítani, hogy ébredjenek fel, hogy nőjenek fel?

- A Hamlet a saját generációmnak szól, annak a kaméleongenerációnak, ami mindenáron igyekszik a környezetéhez idomulni, és azt érzem, hogy fel kell őket rázni ebből az egészségtelen állapotból. Nem értek azzal egyet, hogy Hamlet fiatal, életerővel, lázadással teli kamasz. Harmincéves, de életének alakulása miatt dilemmái inkább a mai középkorosztályt foglalkoztató kérdéseknek felelnek meg. Ma a pszichológusok valószínűleg a mid-life crisis szót használnák rá. Nem egy kamasz felnövéséről van szó, hanem egy érési folyamatról: arról, hogy az ember felismeri saját felelősségét, képes annak a súlyával együtt élni, képes magáért és a körülötte levő világért cselekedni. Hamlet apja halálán keresztül megéli a halandóság élményét, és megérti, hogy ő sem halhatatlan.

- A fiataloknak részben ismerős a világ, hiszen a szüleik vannak színpadon. Milyen reakciót vált ki belőlük az előadás?

- Nem tudom, nem nagyon ismerem azt a generációt. Nem is nekik szól az előadás.

- Azt vallja, a kortárs drámákat a klasszikusokon keresztül, a klasszikusokat pedig a kortársként olvasva lehet és kell megérteni. A Rómeó és Júliához a Lángarcon keresztül vezetett az útja. A Hamlet miből nőtt ki?

- Önmagából, az elmúlt tíz év útkereséséből és repertoárjából, abból, ami magánemberként velünk az utóbbi tíz évben történt.

- Akkor ez Shakespeare, Oskaras Koršunovas vagy Oskaras Koršunovas Színházának a Hamletje?

- Objektív shakespeare-i Hamlet nem létezik. Amennyit Hamletből, a hamleti Helsingőrből magunkban megtalálunk, pontosan annyi a Hamlet. Ha kérdéseket ébreszt bennünk, és ha ezekre válaszokat kapunk, akkor beindult a hamleti mechanizmus. Lehet tudományos könyveket írni arról, milyen lehetett vagy lehetne egy Shakespeare-hű Hamlet, de vannak, akik szerint a Shakespeare nevű fickó sem létezett.

Nézzen Koršunovas-rendezéseket!