Hedvig

Hiányzó kép...

2010.03.01. 10:00

Programkereső

Akárhogy is, a játékos zseni, Weöres Sándor élveteg nyelvi humorral, kacagó verssorokkal megszólaló remekműve ezúttal is a néző gyönyörűségére kel életre.

"Abszolváld a makikat."

Az ország három részre szakadása idején, konkrétan Buda 1686-os visszafoglalásakor játszódó, frissen bemutatott előadás, amelyben magyar a magyarnak, pápista a kálomistának, benedictus a benedictusnak sokszor nagyobb ellensége, mint török a magyarnak vagy osztráknak, bízhatna többet is a nézőre. Pontosabban bízhatna abban, hogy Weöres Sándor drámája, A kétfejű fenevad, megőrizve a történelmi távolságtartást, a maga eredeti formájában is eladja magát. Máté Gábor, a Katona József Színház előadásának a rendezője, a korhű ruhák mellet itt-ott modernkori bőrkabátot, tányérsapkát húz a szereplőkre (jelmez: Füzér Anni), hogy már az első pillanatban rájöjjünk, az "ősi magyar virtus" átível történelmi korszakokon és évszázadokon, s ez a harmadik évezredi magyar hon az ország sokfelé szakadásának újabb kínos korszaka. Rájönnénk a konkrét utalások nélkül is. Megkockáztatom, úgy talán eggyel izgalmasabb lenne.

Így viszont marad az összekacsintgatás színpad és nézőtér között, lám, mi is tudjuk, amit ti tudtok és fordítva. A példázat legalább annyira mai, mint négyszáz évvel ezelőtti. Mert a félelmetes címerállat, a kétfejű fenevad maga a történelem, amely egyik fejével táplálja, másikkal fölfalja gyermekeit. A történet főhőse, a kálvinista Ambrus deák járja a háborúk dúlta országot - ahol senki nem az, akinek mondja magát és mindenki csak a saját boldogulására koncentrál - hogy lágy női karokból lágy női karokba futva esendő ravaszsággal csikarja ki azt, ami a történelemtől neki jár.

A tér, amely hősi futása keretéül szolgál a Katona színpadán egy lepattant kultúrház. (Díszlet: Cziegler Balázs.) A teret vállfákon lógó ruhatömeg struktúrálja, a tengersok gúnya hol leereszkedik, hol visszaszáll a zsinórpadlásra, hatásos díszletelemeként annak a történetnek, amelyben Weöres Sándor bebizonyítja, hogy ruha teszi az embert. Meg az az ügyeskedő hajlam, amely bármilyen magasztos elvet alárendelve a pillanatnyi személyes érdekeknek barátból ellenséget, ellenségből barátot kreál. Mindez azonban oly emberi módon nyilvánul meg, hogy akarjuk vagy sem, kénytelenek vagyunk közösséget vállalni ezzel az egész vircsafttal.

Kovács Lehel Ambrusának látens világmegváltó hajlamán és szerethető szexizmusán túl, Tenki Réka törékeny szépségű Evelinjének elszántságával, Pálmai Anna Leájának ártatlan talpraesettségével s a szépsége teljében pompázó Ónodi Eszter arisztokrata Susannájával, aki e vérgőzös időkben jobb módszert nem találván, erotikus úton igyekszik föltalálni magát.

Ki így, ki úgy, de elboldogul. Legyen magyar polgár vagy janicsár, lotaringiai vagy bármi más. Ez is a "magyar" virtus.

Fekete Ernő Ibrahim gúnyájában valójában egy családösszetartó 'sidó' családfő, aki úgy próbálja a török megrendelésre szállítandó "makikat abszolválni", hogy azzal megmenti a családját. (A menekülés Olaszországba, vagyis az ország elhagyása, mint életstratégia, 1972-ben, a dráma születésekor fontos hangsúlyt kaphatott, nyilvánvaló példaként arra, hogy Weöres színházi megrendelésre készült darabját mért csak tíz évvel később engedték bemutatni.) Fekete nagy erénye, hogy nem színészből, figurából reflektál a figurára - teheti, hisz szerepe is szerepet játszik - kicsit oldva az érzést, hogy a Katona József Színház katonásdit játszik. A maguk kifinomult, jól bevált módszereivel, felkészültségükre méltán büszke színészek igyekeznek a közönséget okosan szórakoztatni.

A nézőtérrel szemben a falon, a retro kultúrház apró színpada fölött téglalap alakú, világos folt. Egy hiányzó kép helye. Elgondolkodhatunk, vajon kit ábrázolt.  Azután azon is, hogy e korunkra rímelő zenés történelmi panoptikumban nem jelent-e többet a hiány, mint maga a kép. De akárhogy is, a játékos zseni, Weöres Sándor élveteg nyelvi humorral, kacagó verssorokkal megszólaló remekműve ezúttal is a néző gyönyörűségére kel életre.