Bence

Gyalogösvény vagy négysávos országút

2010.03.20. 10:00

Programkereső

László Zsoltot faggattuk a színész munkájáról. És ahogy a színházi próbákon is, előttünk, szinte velünk együtt fogalmazta meg - tépelődve, vívódva, saját magát is megmosolyogva - gondolatait és véleményét a színházról.

Én nem emlékszem a repülés boldogságára. Pillanatok esetleg vannak... - László Zsolt

- Mit gondolsz a színészetről, amennyiben a színészetről lehet beszélni egyáltalán?

- Én erről nehezen beszélek, mert csomó minden bennem sem tisztázott a színész dolgát illetően. Nincs bennem "katekizmus", hogy ezt így-úgy-amúgy, hogy az ember, ha elkezd egy szerepet, akkor elindul nulláról és elér tízig, vagy A pontból elindul és B pontba megy... számomra ez nem ennyire racionális, és nem ennyire tanítható, vagy tanulható folyamat; másrészt én a színház mögöttesének bemutatását, a nyílt napokat, a kulisszajárásokat is gyűlölöm, hülyeségnek tartom.

- Hogy a néző ne lásson bele a "titokba"?

- Ha lenne titok. De sok esetben olyan titok van, amiről még én se tudok. Én magam sem tudom, hogy mi a titok, ha van egyáltalán. A csoda megtörténik, ha megtörténik. Amikor először behoztam a gyerekeimet a Holdbeli csónakosra, hezitáltam, hogy előadás után bemenjek-e velük "hátulra", megmutassam-e nekik a bábokat, kell-e azt nekik látni? Vagy megmaradjon nekik ez csodaként.

- Mi szükségeltetik ahhoz, hogy egy előadás létrejöjjön? Az alkotás körülményeit, és az alkotás mibenlétét kellene a nézőknek elmondani, ami bizonyos fajta titkokat nem érint. Hogyan lehet például felkészülni egy szerepre?

- A legelején csak próbálom elolvasni a darabot, mintha nem tudnám, hogy én mit játszom belőle, és a darabról próbálok kialakítani egyfajta véleményt. Ez rendszerint nem megy, de megpróbálom magam függetleníteni ettől. A következő állomás, mikor az ember a szereppel kezd el foglalkozni. Akkor alapvetően azokat a mondatokat próbálom megfogni, hogy mi a szándéka a szereplőnek egy-egy jeleneten belül, mi a többiekhez való viszonya.

- Van olyan, amikor azt mondod, hogy ezt biztos, hogy nekem nem kéne eljátszani?

- Igen, velem ilyen rendre, sokszor elő szokott fordulni, és akkor pontosan tudom, hogy helyettem kinek kellene játszani... Nem titok, hogy legutóbb a Jeremiás kapcsán volt ez, hogy azt érzem, hogy ezt végképp nem kéne.

- És azt el lehet mondani, hogy mitől gondolod azt, hogy ezt nem?

- Mindig más. Például azért, mert úgy gondolom, hogy ez mennyire nem én vagyok. Aztán persze vannak olyan esetek, hogy utólag úgy érzem, hogy pont olyan dolgokat aktivált bennem vagy hozott a felszínre egy-egy szerep, amiről úgy gondoltam, hogy ez bennem nincs meg. De van olyan, amikor azt érzem, hogy fogalmam sincs, hogy ez az alak ki: akit most olvasok, azt eszik-e vagy isszák...

- Fordítsuk meg! Volt olyan szerep, amire azt mondtad, hogy igen, ez én vagyok?

- Ilyen nem volt. Egy-egy jelenetnél esetleg... A parknál tudtam, hogy a darab első fele nekem nem fog menni, a végén, mikor Oberon lemegy közembernek, azt pontosan tudtam, hogy az jóval közelebb fog állni az agyamhoz, a lelkemhez, a szívemhez....Érdekes, mert Bodrogi, amikor megnézte A parkot, azt mondta, hogy szerinte az elejét, a nyitóképet a lehető leghagyományosabb stílusban kellene játszani. Próbáltam végiggondolni, amit Gyuszi mond - mert szerintem nagyon jókat szokott gondolni -, de szerintem azért nem működne, mert ahhoz kéne egy Básti Lajos, egy Bessenyei, mert abban a pillanatban, hogy ha ezt mi a Marival csinálnánk, az valamifajta vélemény lenne...

A park - László Zsolt, Nagy Mari (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)
A park - László Zsolt, Nagy Mari (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)

- Igen, de Alföldi Robi nem akarta "tudni", hogy milyen színháztörténet van beletuszkolva a műbe. Azt mondta, hogy ezzel ne foglalkozzunk, mert úgysem jutunk előbbre vele. Azt gondolta, hogy a Zsoci (László Zsolt) is és a Mari (Nagy Mari) is valamilyen erőnek, jelentésnek az emblematikus birtokosa, aminek meg kell tudni jelenni az előadásban. És a néző meg is érez rajtad és Marin keresztül valami fajta közlést, amit nem a mondat mond el, hanem a mondatok mögötti jelenlétetek.

- Én nem tudtam arról, hogy Botho Strauss ezt a darabot Bruno Ganznak és Jutta Lampe-nek írta, (a Schaubühne vezető színészházaspárja). Nyilván a Schaubühne-i előadásban ők ketten - a két emblematikus színész - ott álltak a maguk valójában, a maguk múltjával és a nézőnek jelentett valamit, hogy éppen ezt a két embert látja. Ha Ruttkai és Latinovits játssza ezt a két szerepet, az magáért beszél, mert ők olyan idoljai voltak a korszaknak... De közben meg, teszem azt, ha két táncos játssza, vagy két olyan színész-kultúrájú ember, akik valamilyen módon közel vannak a tánchoz, akár a tartásukból vagy egy-két mozdulatból megjelenhetett volna egy másfajta minőség. Akkor érződne, hogy ez a pár (Oberon és Titánia) valami más kultúrából érkezett... Újra és újra az a problémám a mi színházi életünkkel, hogy túlságosan is az operett köpenyéből bújtunk elő, és ami mély gyökeret vert nálunk, az a realista színjátszás. Ami hát - kicsit körbenézve Európában - nem túl haladó. Egész egyszerűen nincsenek utak, nincsenek másfajtaságok.

- Azt gondolod, hogy egy absztraktabb színházban merészebben, bátrabban "mozognál"?

- Most már biztos nem. Korábban voltak próbálkozásaim, még a Radnóti Színházban. Megismerkedtem Virág Csabival - aki táncos volt annak idején Szkipénél (Nagy József), meg Goda Gábornál, szkénés ember volt -, és vele próbáltunk csinálni valami mozgásszínházi dolgot, de most már kiöregedtem belőle. Annak idején azt hittem, hogy a kőszínház és az alternatív, kísérletezgetőbb színháznak lehet esetleg átjárhatósága. Rögtön kiderült, hogy hiába foglalkozom én ezzel, visszavinni a Radnótira nem tudom. Mert ott a kutyát sem érdekli. Rendezőközpontú színházi élet van Magyarországon. Ha épp azt az adott rendezőt érdekli, akkor igen, ha meg nem, akkor nincs helye másfajta technikának vagy gondolkodásnak. Alapvetően egy rendező indít be egy gondolkodást, egy színészt, nem tudom, micsodát. Egy profi és egy amatőr színház szándékai alapvetésében térnek el egymástól. Az "amatőrség" hangulatát a mai napig keresem. Egy-egy előadásban meg is találom, fogalmam sincs, hogy mitől. Nyilván ez egy sokkal összetettebb vagy véletlenszerűbb dolog... de én azt szoktam mondani, hogy amiért a magyar színházat igazán mélyen utálom, az az, hogy a színészekből soha nem lehetne kórust csinálni. És ez baj. Mert itt valahogy túlságosan az individuumról szól a színház, pedig nem kéne... Az ember színészként akkor tud igazán jól teljesíteni, hogy ha belátja, és büszke arra, hogy egy csavarja, fogaskereke, vagy dugattyúja egy estének. Nem csak én vagyok, hanem azok is, akik bent rohadnak a zsinórban. Azokkal együtt. Valahogy ezzel a tudattal együtt élve, létezve kéne esténként szócsőnek lenni.

- Igen, de, aki középen "hangoskodik", az is elmondja, hogy ő mennyire és sok szeretettel és mindenkit, aki körülötte dolgozik..., akkor mi a különbség?

- Látod, ezért nem szeretem az interjúkat, mert az ember annyi hülyeségről tud pofázni. A magyar focista is azt mondja, hogy ezer százalékkal teljesít, aztán mégse... Amikor a mozgásszínház felé közelítettem, abban bíztam, hogy a gesztusok kevésbé hazudnak - jó esetben -, mint mikor az ember locsog.

A Mester és Margarita - László Zsolt
A Mester és Margarita - László Zsolt

- Tehát - visszatérve - ott állsz, hogy elolvastad a szöveget másodszor, elkezded nézni, hogy a mondatok milyen kapcsolatot teremtenek a szereplők között.

- És akkor valahogy megpróbálom feltérképezni, hogy milyen személyiségjegyei vannak a figurának. Bátor, erős, határozott, vagy gyenge?

- Ezt magadban ki is mondod?

- Hát igen, megpróbálom, aztán csomó helyen az ember nem tud erre válaszolni. Van, amikor az író nem is pontosan tudja, és akkor innentől kezdődik az összmunka, mikor az ember a rendezővel megpróbálja megbeszélni. Hogy ő mit lát ebből. Lehet, hogy tökéletesen mást lát, és akkor átterel egy másik vágányra, olyan is előfordul.

- Elkezdődik egy próba. Mi történik az első próbákon veled? Hogyan veszel részt benne?

- Velem nagyon sokáig nem jó próbálni, mert gyakorlatilag információkat gyűjtök emberileg is, meg színészileg is. Igazából addig nem is nagyon tudok csinálni semmit. Én ezért nem is nagyon szeretek improvizálni, mert amíg a kellő információknak nem vagyok a birtokában - hogy el tudjak indulni egyfajta gondolat vagy megoldás felé -, addig passzív vagyok.

- Ezt a folyamatot a rendező tudja lassítani, gyorsítani?

- Persze. Amikor egy határozott rendezővel dolgozol, egy olyan rendezővel, aki nagyon pontosan tudja, hogy egy adott pillanatban mit akar, akkor ez nagyon rövid idő alatt realizálódik. Ez olyan, mint a gyereknevelés. Én vettem már részt olyan produkcióban, amikor azt csinálhattam, amit akartam, meghaltam benne. Leblokkolt, gátolt. Igazából az ember akkor érzi szabadnak magát, amikor föl van vázolva egy gyalogösvény, vagy egy négysávos országút, de az ember pontosan tudhatja a határait. Azon belül szabadnak érzi magát.

- Azalatt, hogy a színházrendező felkészült, mit értünk?

- Amikor egy rendező olyan darabot kap, vagy tud választani, amivel nagyon akar mondani valamit, egészen másként kezdi el a munkát. Ez jelentős helyzeti energiát ad... Én soha életemben nem rendeznék, mondom ezt most már húsz éve, és most is tartom ehhez magam, mert a rendezés annyira komplex dolog. Eleve nem árt, ha a rendezőben megvan az absztrakció képessége. Mert máskülönben megette a fene. Olyannal is dolgoztam már, akiből ez totálisan hiányzott. Ami számomra nagyon furcsa volt, mert akkor eleve hogyan gondolja, hogy ő bármit is tud arról a még nem létezőről gondolni, ami majd velünk együtt lesz. És akkor kezdődik el a gyötrelmes próbafolyamat, amikor a rendező arra vár, hogy majd mi csinálunk valamit. Számomra mindenképp kiindulópont lenne, hogy a rendező képzeljen az egészről valamit.

Oresztész - László Zsolt (Nemzeti Színház - fotó: Nagy Edina)
Oresztész - László Zsolt (Nemzeti Színház - fotó: Nagy Edina)

- Éltél már át ideális próbaidőszakot?

- Igen.

- És azt utóbb meg tudod fogalmazni, hogy mitől volt jó?

- Azt mondanám, hogy olyan szerencsehalmaz kísérte a próbaidőszakot, olyan bolygóegyüttállás, ahol jók voltak a partnerek, jó volt a rendező, a darab. Tudok persze ellenpéldát is mondani: nekünk, frissen végzetteknek kerestek valami darabot, és kiderült, hogy az égvilágon semmi közünk sincs a műhöz. Adtak egy olyan ajándékot, amit utána szenes lapáttal toltak le az arcunkon... Kell, hogy legyen az adott műhöz valami zsigeri kapaszkodóm. Hogy a téma megérintsen, gondoljak róla valamit. Érdekeljen. Ha nem, akkor a rendező keltse fel az érdeklődésemet. Neki kell az agyunkba beletáplálni a byte-okat, hogy gyerünk, gyerünk! És akkor nyilván ezért volt ideális, amiről én beszélek; jó emberek, jó helyen, jó anyagon dolgoztunk, jó körülmények között. Ott több olyan helyzeti energia kezdett működni az indulásnál, hogy szerintem azt az előadást a mai napig is játszhatnánk. Ez volt a Schiller: Haramiák.

- Akkor kezdődött az az időszak, amikor te voltál a magyar színházi életben a hős, aki akkor annyi főszerepet játszottál, mint más egy egész életműben?

- Akkor szabadúszó voltam, financiális kényszer is volt, hogy minél többet dolgozzak, de tény, hogy az egy olyan időszak volt.

- Ennyi, ekkora méretű hősszerepre hogy a fenében lehetett felkészülni?

- Játszottam nagyokat a Budapesti Kamaraszínházban, az Újban, meg a Radnótiban is. Diploma óta arra vagyok "determinálva", hogy ekkora masszákat oldjak meg. Persze több-kevesebb sikerrel. Az volt a szerencsém, hogy mikor kikerültem a főiskoláról, a Radnóti olyan volt, mintha vidéken lettem volna. Azt hiszem, Kerekes Évának volt olyan hónapja, hogy harmincnyolc előadást játszott... Rengeteget játszottunk, rengeteget próbáltunk, folyamatosan melóztunk... Én nem tudom megfogalmazni, hogy mi az ideális. Nagyon furcsa volt: amikor idejöttem a Nemzetibe, sok-sok kamaraszínházi "lukakban" játszás után, akkor azt mondtam, most milyen jó lesz, hogy kellő levegő lesz a fejem fölött. Aztán, ahogy visszamentem idén a Tivoliba, öt év után játszani A vágy villamosát, felszabadító érzés volt, hogy olyan közegben játszhatok, ahol pontosan tudom, hogy az én személyiségem meddig terjed. Hogy kézzel foghatóak azok az erővonalak, amit én tudok sugározni, amiről itt a Nemzeti nagyszínpadán szinte fogalmam sincs. Ez már akkora tér, amit színészi entitásként nehezen tudok megragadni. Az Isten tudja, honnan vegyem azt a földöntúli sugárzást, amit produkálnom kéne, mert egyszerűen nem tudom, hogy meddig terjedek.

- Folytassuk onnan, megvolt a bemutató, játszod az előadást. Benned a szerep hogy fejlődik tovább?

- Amikor aznap játszom, akkor egész nap bennem van, foglalkoztat. Apró feladatokat adok magamnak. A nagy egészre nem biztos, hogy tudnék válaszolni, hogy mi is ez a szerep, de egy adott jeleneten belül feladatokat adok magamnak, és arra figyelek.

- Ezek kísérletek? Aznap este valamit kipróbálsz?

- Ezek abszolút nem látható dolgok, esetleg a partner látja, ha látja. Ezek nagyon kis miniatűr dolgok, csak arra vonatkoznak, hogy épp az aznapi izgalmat fölkeltsem, vagy fönntartsam magamban.

- Engem még mindig érdekel a próba. Mi van akkor, ha konfliktus helyzet van a rendezővel, ha te másképp értelmezed a szerepet, mint ő, hogy lehet ezt végigharcolni?

- Szerintem ilyenkor - bár ez személyiségfüggő - meg kell próbálni az embernek megnyugodni abban, amit a rendező akar. Ha elkezd ellene menni, az előadás bánja. Én azért vagyok "nem túl jó", mert én túlságosan tekintélytisztelő vagyok, én igenis tisztelem a rendező pozícióját. Jó, sokszor nem, de alapvetően igen. Ha kérnek valamit, még ha nem is értek vele egyet, megpróbálom megcsinálni. Igazából akkor tud valami jól sikerülni, amikor az ember önmaga talál rá valamire. Nálam ez így működik. Például az Úri murival most volt az első felhőtlen előadásom, amikor a rendező nem tudott eljönni. Azt éreztem, hogy kiszabadulunk a kontroll alól, és megint lehetek - én.

Úri muri
Úri muri

- Kiszabadultál a kontroll alól?

- Gyakorlatilag folyamatosan egzecíroztatnak, de a végén mégis mi állunk ott a színpadon... Fogalmam sincs, hogy a sok negatívum mi által lesz pozitív produktummá. Az ember élete - a színész életéről beszélek - az esetek 99%-ában arról szól, hogy te mit nem tudsz. Folyamatosan azt bizonyítják, hogy te ezt nem jól gondolod, gyakorlatilag valahogy a hajadnál fogva próbálod magad kirángatni a mocsárból... én már a főiskolán is úgy voltam, hogy ezt úgy ott kéne hagyni a fenébe, mint annak a rendje. Igen, sokszor tényleg nagyon nehéz talpra állni. Sokszor kifejezetten nehéz. A Bűn és bűnhődés borzalmas nyolc hét volt, kínlódásokkal teljes. Gyakorlatilag elpusztultunk a próbán. Bertók Lali úgy fogalmazta meg, hogy egy maratoni futónak érzi magát. Hogy csak azért is végig kell csinálni. Ez az elkeseredettség és düh váltott ki olyan hangulatot vagy tehetséghalmazt, amitől kiszartuk a kristályt, a gyöngyöt magunkból. Ezeken a bugyrokon át kellett menni, ezeket meg kellett tapasztalni ahhoz, hogy aztán egy zsigeri valóságot tudjunk sugározni magunkból.

- Ezek a gyötrelmek a próbaidőszakra jellemzőek, de az előadások inkább repülések?

- Nem, van egy-két kivétel, de az sem úgy repülés, hogy az első perctől az utolsóig. Én nem emlékszem a repülés boldogságára. Pillanatok esetleg vannak, létrejöhetnek, de én zömében inkább a felelősséget érzem, teherként és felelősségként élem meg, hogy ennyi embernek tudok-e, kell-e, és akarok-e mondani valamit, vagy hogy ők engem néznek, az nekik miért jó, egyáltalán mit néznek rajtam? Mi az, ami rajtam látható, nézhető? És ez, ahogy öregszem, egyre inkább így van.

- Inkább a bizonytalanság fokozódik, ahelyett, hogy egyre nagyobb biztonságban éreznéd magad?

- Előadás közben van úgy, hogy belém hasít a bizonytalanság. Olyankor ezerrel kapaszkodom a játszó személyekbe, én partnerfüggő vagyok... A zsenialitást mindig az dönti el számomra, hogy az adott hibát valaki hogyan korrigálja. Mit kezd vele. Iszonyú gyötrelmes például az Oidipusz második felvonása, amit vakon téblábolok végig a színpadon. Az egy őrületes koncentráció. Még soha az életben nem tudtam "rendesen" elmondani a szövegeimet, mert közben egy pillanat alatt olyan flash-ek jönnek, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Tehát az emberben megy a film, viszont nincs mihez kötni. Az ember alapvetően vizuális észlelő.

- Az mit jelent, hogy megy bent a film? Csukott szemmel játszod a vakot és közben egy filmet látsz?

- Lehunyod a szemed, és mindig látsz valamit. Az a film, amit én a próbák alatt bepróbáltam. De előfordul, hogy váratlanul "bejön" egy tengerpart és elvesztem magam; és akkor mihez nyúlsz hozzá? Borzalmas. Máskor csak ránézek a Stohlra, hogy hú, itt vagyok, de itt? Egyedül állok a színpadon.

- Van olyan színész számodra, aki az "ideális"? Akitől tanultál, vagy most is tanulsz?

- Szerintem a színészet nem megtanulható... igen, vannak példaképeim, olyanok, akik nem tudnak hazudni. Például ilyen Kovács Zsolt. Én őt évekig nézném, és úgy érzem, hogy nem unnám meg. Benne olyan esszencia van, olyan érdeklődést kelt bennem, ha nézem őt... Ilyen emberrel még nem találkoztam. Vannak, akik, ha megszólalnak, nem tudnak hazudni. Bodrogi is ilyen. Ez nem tanulható. Bizonyos dolgok megtanulhatók: szöveg fent, poén lent... Lehet, hogy nincs is igazam, mert például vannak az úgynevezett "technikás színészek". Akik tudnak technikákat. Én is biztosan birtokában vagyok ennek, annak, amannak, de nem tudok róla. Nem tudom, hogy mit tanultam a főiskolán... Nem tudom, azóta is mit tanulok... Nyilván ez így egy tanulási folyamat, ugyanakkor.

Oidipusz - László Zsolt, Szalay Marianna
Oidipusz - László Zsolt, Szalay Marianna

- Egy idő után az ember valamiről ki meri mondani, hogy ezt már tudom, ezt még nem? Kényszerítetted magad arra, hogy egyszer csak leülj, és azt mondd, hogy ezt tudom, ezt nem tudom?

- De mit? Tudok-e szépen beszélni? Vagy hangosan kiabálni? Fogalmam sincs. Amint egy kis biztosítékod lehetne, hogy te ezt vagy azt tudod, arról rendre bebizonyítódik, hogy az hazugság, álságos modor, és ráadásul minden új olvasópróba egy új elindulás. Az a furcsa, hogy tényleg csak a bemutató környékén lesz annyi a fejedben - színészként kellő tudásod az egészről -, amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy na, most kezdjünk hozzá! Utolérted a rendezőt, de akkor már nincs idő semmire! Onnantól kezdve, hogy bejön a közönség, indul egy új folyamat. Beülnek a nézők, a színésznek le kell küzdenie az összes szorongását, gátlását; meg kell szoknia, hogy hatszázan nézik. És jön öt-hat előadás, ami megint gyakorlatilag homály, és a hatodik előadástól kezdődik egy természetes közeg, hogy a színész feloldódik, és a néző végre azt nézi, amit mi próbáltunk. Fura, ha van egy jó felvonás, akkor biztos, hogy egy laposabb felvonás következik. Aztán, a következő alkalommal nagy valószínűséggel ez fordítva lesz. De ugyanígy van az előadásokkal is, hogy a jó előadást rendre egy gyenge követi. Lassan jöttem rá, hogy ez a kényelemből fakad. Mert, ha egy jó előadáson megszületik valami, akkor a következőt az előző lustasága viszi a mocsárba, mert megnyugszunk, hogy hiszen ez már megszületett, ez már megvolt... A következő előadás biztos, hogy jobb lesz, mert a színész sokkal figyelőbb és érzékenyebb állapotban lesz. Ez így van. Ebben nem tudok megnyugodni, hiszen az ötven százaléka mindenképpen rosszabb előadás. Kudarcos egy szakma...

- Akkor mi az öröm ebben? A siker? A taps? A rajongók?

- Jó érzés, persze, jó érzés, mikor hallom, hogy a nézők a tapsban összeforrnak, hogy nekünk szól. A tapsban az a jó, hogy tényleg kihallod belőle hol a boldogságot, hol az örömöt, hol a közönyt. A taps azért mégiscsak értünk van. Remélem, hogy nem fognak olyan technikát kitalálni, ami ezt helyettesíthetné. Függetlenül attól, hogy viszonylag passzív részvétel nézőnek lenni, mégis van valami közösségi élő élménye ennek az egésznek. Alapvetően örömöt legfeljebb az okoz, hogy őket átszellemültnek vagy boldognak látom, de én ezt azért nem nagyon veszem magamra... hogy ez nekem szólna...

- A személyes sikerélmény mi számodra?

- Amikor egy jelenet jól sikerül a partnerrel. Azt az ember pontosan érzi... amikor egy pillanatra elfelejtem azt, hogy én ki is vagyok valójában. Vagy... egy jelenet kapcsán úgy érzem, hogy meg tudtam fogalmazni valamit. A színészet, ha valamiért, azért jó, mert az ember kipróbálhatja azt, amit csak például köztörvényes bűnözőként tehetne meg az életben. Rengeteg puttonyt le tud rakni a színész a külvilág feszültségeiből. De én nem szeretem tapsoltatni magamat. Az nem okoz örömet...

- De van olyan színész, aki reggeltől estig szerepel.

- Van. Én nem ilyen vagyok. Én ezért is érzem azt, hogy civilek között színész, színészek között totál civil vagyok. Valahogy magamnak se tudok számot adni erről, nyilván ez annak a következménye, hogy tudatosan nem készültem erre a pályára. Nekem ma már egyre nagyobbak a kételyeim: hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy középen álljak, hogy nincs elég gondolatom a világról, hogy én egy egész estés legyek...

- De mitől? Mert közben rengeteg pozitív visszaigazolást kapsz.

- Nem tudom. Úgy nyesi az embert ez a szakma, reggelente egyre többször érzem magam fásultnak, kilúgozottnak, kiürültnek...

- Az én fejemben te úgy élsz, úgy vagy, mint az egyik legnagyobb színész, akinek most kéne még ezt meg azt eljátszania. A néző is így gondolja... Vágysz valamilyen szerepet játszani? Ha nem a hőst, akkor mi mást?

- Ma már szívesen állnék oldalt, vicceskedve... Nagy teher végig főszerepeket "tolni". És nagy hazugság lenne önmagad felé, ha elhinnéd, hogy te erre képes vagy. A nagy szerepek, akár a Hamlet, akár az Oidipusz, úgy vannak megírva, mint írói esszenciák. Szakhmáry Zoltán dettó. Egy írónak a teljessége a hős. Ilyen ember nincs. A színész lehetetlen helyzetben van, hiszen Oidipusz nem lehet egyszerre bölcs és naiv, miközben még...

Tartuffe - László Zsolt, Stohl András (Nemzeti Színház - fotó: Sándor Katalin)
Tartuffe - László Zsolt, Stohl András (Nemzeti Színház - fotó: Sándor Katalin)

- Tehát földközelibb akarnál most lenni? Jó gonoszt játszani? Az tényleg nagyon jó...

- Ezek a figurák szerintem az írókat is jobban érdeklik. Alföldi osztott rám először ilyet. A Tartuffe-öt nagyon szeretem. De irgalmatlan szorongás. Közben, ha már bemegyek, ott már nagyon jó, nagyon melósan jó. De oda bemenni, hú, az... Már volt előttem egy felvonás, rólam beszéltek, nem keveset, és akkor bemenni, és megjelenni... Én pont nem abban a primadonnás felfogásban fogom fel, hogy végre bemegyek, hogy eljött az én időm... Lehet, hogy én ilyen szorongó alkat vagyok. Ott benn azért már nincs kifutási kényszerem.

- Mi a színház dolga most?

- Mindenképpen valahogy reflektálni az adott korra, ezt most egy jó hagymázas mondat, de... Azt tudom, hogy én nézőként mennyire szeretek beülni színházba. Nagyon ritkán teszem meg, de hála istennek emlékszem még, amikor gimnazistaként elkezdtem színházba járni, hogy az milyen jó kis izgalom volt. Ugyanez van, mikor valami élőre ül be az ember. Az megismételhetetlen. Gondolom, ezt mások is így érzik, és ezért van a színháznak kultusza, ha van. Biztos, hogy kell, hogy valami megoldási kísérletet próbáljon sugározni az emberek számára... Számomra például őrületes felismerés volt Mike Leigh angol rendező. Amikor megnéztem az első filmjét, nem is tudom, mi volt, akkor értettem meg azt, hogy egy helyen élünk, hogy az egész bolygó egy, tök mindegy, máshol is pont azokkal az ökör problémákkal küszködnek, mint én. Minden vagy semmi... Titkok és hazugságok... Akkor ez egy majdnem könnyfakasztó felismerés volt, hogy az ember csak a saját burkában vagy a tyúkszaros életében van jelen. Szerintem a színház ennek a feloldásában jelentős segítséget adhat. Hogy az ember ne érezze azt, hogy egyedül van.

Az interjút Vörös Róbert készítette.