Jácint

Túl a recepción

2010.04.27. 23:38

Programkereső

A Hotel Modern két év után ismét Budapesten vendégeskedik. A Rákmesék főszereplői, az apró garnélarákok, az emberek világát játsszák el.

Az 1997-ben alakult holland társulat magát színházi kollektívaként határozza meg, ami egész egyszerűen annyit jelent, náluk nincs igazgató, mindenki egyszerre rendező, szerző, színész, kivitelező. (Talán a zeneszerzés az egyetlen, ami Arthur Sauern és Ruud van der Plujim egyszemélyi feladata. Persze, ők is részt vesznek az ötletelésben, és nekik is kell ilyen-olyan kívánságokat teljesíteni.) Ennek megfelelően az előadás-készítés folyamatai is távol állnak a hagyományostól.

A Rákmesék például televíziós animációs vígjátéknak indult, ebből lett hat-hét hónapos próbafolyamat során az, amit a Trafóban április 29-én és 30-án játszanak. A színházi forma mellett leginkább az szólt, hogy az élő, nem egy egyszer felvett, újra és újra, ugyanúgy lejátszható produkció. A több mint ötven helyszínen háromszázegynéhány szereplőt felvonultató mese (ennyi garnéla - mindannyian remek színészek! - szerepel ugyanis az előadásban) az emberi társadalomról szól -társulat egyik tagja, Pauline Kalker kiemeli, hogy elsősorban a nyugati társadalomról -, arról, ahogyan élünk. Születésről, halálról, vallásosságról, ideológiákról. A rákok szórakozni mennek, sportolnak, vacsoráznak, szerelmesek lesznek, megbetegszenek, örülnek, kíváncsiskodnak, unatkoznak..., azaz csinálnak mindent, amit mi, emberek csinálunk.

Rákmesék - Hotel Modern
Rákmesék - Hotel Modern

Az előző Hotel Modern-előadásokhoz képest itt jóval több szöveg hangzik el, hiszen mi, emberek, rengeteget beszélünk, ezt pedig másképp nem lehet a színpadon megjeleníteni. "De több filozófiát ebben ne is keressünk" - mondja nevetve Pauline, és gyorsan hozzáteszi, hogy előadásaik nem filozófiai alapból nőnek ki, a próbafolyamat mindig gyakorlati ötletből, egy-egy konkrét helyzetből vagy karaktertől indul, utána pedig elkezdenek játszani, mint a gyerekek. Obligát a kérdés, hogy állatvédők nem léptek-e már fel ellenük. A válasz meglepő: egyáltalán nem. Pauline szerint épp az előadás kiváltotta együttérzés és empátia miatt nem, és említ nézőket, akik emiatt szoktak le a rákevésről. "Megenni a színészeket, megenni a barátokat, feláldozni az emberiséget" - magyarázza. (Na, jó, azért csak van némi filozófia!)

A Hotel Modern alapítói, Pauline és Arlene Hornweg hagyományos színházi főiskolán végeztek, a tárgyak manipulálását maguktól tanulták meg. Pauline - szintén nevetve - tiltakozik, hogy őt bábosnak nevezzék: "Nem ismerem sajnos annyira a mesterséget. Bár a tízegynéhány év alatt sokat fejlődtünk, hol vagyunk mi egy tanult bábostól? Színészek vagyunk, akik ezt-azt mozgatnak. Ha már tárgyakkal dolgozunk, és nem hagyományos előadásokat készítünk, valahogy izgalmassá kell tennünk azt, amire a néző jegyet vesz." Ennél azért persze többről van szó - és komolyra vált -, mert a tízegynéhány év alatt technikailag fejlődtek az előadások, a videó és a zene egyre szervesebb részükké vált. A személyes történetek, mint Pauline és Arlene szüleinek halála, Arlene gyermekének születése, pedig öntudatlanul kerülnek bele a produkciókba. A korral megszerzett élettapasztalatok talán kicsit keserűbbé tették őket, ők azonban nagy energiákkal küzdenek a pesszimizmus ellen. "Az élet a legnagyobb inspiráció. Nagy közhely, ugye?" - mentegetőzik Pauline. De merítenek a dadaistáktól, hatott rájuk Beckett, szeretik a képregényeket - a Camphez például a Maus jelentett kímeríthetetlen inspirációtárat -, Spike Jonze-t, a Coen fivéreket, Charlie Kauffmannt, és örülnek, ha végre meg tudnak szervezni egy olyan turnét, mint az idei, mert rácsodálkozhatnak a világ sokféleségének csodájára. ("Jaj, már megint egy közhely!" - mondja aggódó kacagással a telefon másik végén.) 2010-ben alig tucatnyi előadásuk van otthon Hollandiában, a többi az USA-ban, Svájcban, Spanyolországban, tavaly Kínában, Japánban jártak.

Most pedig Budapestre jönnek. Olvastam, hallottam a Rákmesékről, de a Campen ott voltam két éve. A koncentrációs tábor egy napját mutató előadástól nehéz volt szabadulni, amikor vége lett, nehezen lendültek tapsra a kezek. A néző kifejezné az elismerést, hiszen megérintette, amit látott, de hogyan tegye? "A taps nagyszerű kommunikációs eszköz a színész és a közönség között, ám a csöndnek is jelentése van. Ami viszont még jobb és hatékonyabb, az az, ha odajönnek hozzánk előadás után, megosztják velünk a gondolataikat, az érzéseiket, vagy csak megnézik a díszletet, a tárgyakat" - bátorít Pauline. Szóval tessék csak bátran belépni a Hotel Modernbe. Júliusban ugyanis rövid időre bezárják az ajtót, mert új előadásba kezdenek. Az miről fog szólni? Annyi az ötlet, hogy még nem tudni. Játszanak egy jót, aztán majd kiderül.