Emma

Gilisztaevés szerelemből

2010.05.07. 15:26

Programkereső

Hevér Gábor a Sárga liliom című „Mohácsi-népszínműben" mint megvadult duhaj, szerelmes, magyar úr lövöldözött, lángot szórt a szeme, szitkokat a szája és közben mégis megnyerő volt. És gyors. Mint most is. Megnyerő és gyors. Még be se fejeztem a kérdést, már válasza végéhez érkezett. Éppen ezért beszélgetésünknek csak sűrített, kivonatolt változatát tudjuk közreadni.

Mi a színész munkája?

- A szerződésemben az áll, hogy a rám bízott feladatot a legmagasabb művészi fokon hajtsam végre... Szóval, jogok és kötelességek, amiket meg lehet fogalmazni egzakt módon... Amikor imádott családtagjaimnak megpróbálom elmondani, hogy hogy is van a színészet... Elkezdek beszélni arról, hogy reggel tízre bemegyünk... de ne azt mondd! Azt mondd, hogy vannak ott nagy színészek is? - én '96-ban végeztem a főiskolát, amikor kérdezték az unokatestvéreim, hogy kik tanítanak, mondtam, hogy Máté Gábor, Bezerédi Zoltán, Benedek Miklós, Valló Péter, azért húzták kicsit a szájukat, mondjak valaki mást, olyat, akit lehetett látni a tévében. Hát igen, mikor arra került a sor, hogy végül is mi a színész munkája, mivel foglalkozom, azt iszonyatosan unalmasnak találták, mert valami egészen mást képzeltek el.

- És mit képzeltek el?

- Valami izgalmasat. Valami baromi izgalmasat. Valami olyan dolgot, hogy mi biztos mindig csókolózunk. Meg sztorikat, hogy itt mindig zajlik az élet, és történik: leszakad valami, vagy lecsúszik a nadrág, valami érdekes biztos mindig adódik... Én mondom, hogy tíz mondatot próbálunk két órán keresztül, ők mondják, óh, az biztosan baromi unalmas dolog lehet. Én mondom, hogy képzeljétek el, két hónap múlva is még mindig ugyanazt a tíz mondatot próbáljuk, ez ám az érdekes! Hűha, mondják! Síelni voltál? Mondom nem, nekünk télen nincs szabadság, én nem akkor veszem ki, amikor akarom. Erre rácsodálkoznak: Ja, nem?

- Hozzákötnek egyfajta szabadságot.

- Igen, hogy bohémek vagyunk, és minden este megy a buli. Ne tagadjuk, fiatal korunkban volt is így.

- Emlékszel arra, mikor határoztad el, hogy színész szeretnél lenni?

- Szerintem gyerekkorában rengeteg gyerek színész szeretne lenni... a fiúk színészek, tűzoltók, kukások, én is az akartam lenni, jó lett volna... Aztán amikor kezdtem felnőni, akkor pék akartam lenni, de semmit nem tettem érte.

- Hogy hajnalban kelljen kelni?

- Nem, ez egy ideális pék-kép volt kamasz koromban. Nem a munka érdekelt, hanem a pékség maga, az illata. Az nem volt benne a pakliban, hogy hajnalban fogok kelni.

János vitéz II - Hevér Gábor (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)
János vitéz II - Hevér Gábor (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)

- A családban nem volt senki, aki lökdösött volna a színészet felé?

- Nem tudok senkiről.

- Léteznek őstehetségek...

- Kösz. Valamiért, azt hiszem, túl okoskodó akartam lenni tizenegy éves koromban, de a mondatot mégis én fogalmaztam meg magamnak, mikor kérdezték, mi akarsz lenni, mondtam, színész, és kérdezték, de miért akarsz színész lenni? azt válaszoltam: mert akkor az utcaseprőtől a miniszterig minden lehetek. Persze száz százalékig senkise lehet se miniszter, se kukás ember, mert mindig magadból építkezel - engem legeslegjobban a színész, az ember érdekel egy előadásban - hiszen honnan az úristenből szednék elő gesztusokat, azokat csak magamból tudom. Esetleg "loptam" valahonnan az évek során... Ráadásul engem nagyon érdekel a szakmámnak ez a félig-meddig lélekturkáló része.

- Ha lopsz, honnan lopod? Az életből lopod, vagy a színészetből?

- Azt a fajta klasszikusat én nem csinálom soha, amit úgy hívnak, hogy figura-les, hogy kimegyek és meglesem azt a figurát, akit majd játszom. Hála Istennek, a rendezőknél nem kell már figurázgatni, nem is szeretek ilyen dolgokat csinálni. Ha megnézel nagy színészeket, akiket szerettünk, ha belegondolsz, Latinovits Zoltán mindig Latinovits Zoltán volt. Saját magából hozott olyan erős karaktereket, akiket mindig szerethettél. Én azért szeretem azt a színészt, valahogy azt szeretem benne, ahogy ő dühös, ahogy ő van. Máté Gábor azt mondta, hogy főiskolás ne járjon walkman-nel.

- Mert akkor kizárod a világot?

- Amikor érdekes helyzeteket látsz, bármilyen pici apró dolgot, rögtön oda kell figyelni... nem direkt raktározom el, csak elraktározódik... nekem, azt hiszem, nagyon jó memóriám van. Az élmények nem tudatosan, de belém épülnek.

- És adott helyzetben előhívod?

- Azt mondják az okosok, hogy minden dolog megvan az agyunkban, valahol hátul, vissza tudod hívni a gyerekkori emlékeidet, mert minden egy "winchesterben" elraktározódik. Csak nem tudsz róla, hogy létezik, de ha működésbe kell, hogy lépjen, valahonnan előhozod. Amikor szerepelsz egy darabban, érdekes módon ezek a fajta energiák, amiket beszedtél, jönnek ki belőled, és nagyon jól tudnak működtetni egy szerepet.

- Összegyűjtesz egy csomó tapasztalatot akár tudatosan, akár tudattalanul, és valahova ezek esszenciája épül be...

- Ezek szerepjátékok, ugye? Úgy is hívják ezeket a dolgokat nálunk, hogy szerepek. Tehát, ha mondjuk, tételezzük fel, ha most visszagondolok saját magamra, hogy mikor voltam - Wurm titkár szerepére utalok - megalázkodó, talpnyaló szemétláda? Előveszem a magam életét, ezt a negyven évet, meg tudom mondani, hogy soha. Na, de valahonnan ezt kell tudni, akkor mi a megoldás? A megoldás lehet az, hogy az ember látott egy csomó filmet, látott egy csomó színházi előadást, embereket, és sztereotípiákat alkalmazhatna...

- Az az első lépés, hogy megkeresed, neked volt-e ilyen élethelyzeted.

- De nem keresem meg.

Ármány és szerelem - Hevér Gábor, Kulka János (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)
Ármány és szerelem - Hevér Gábor, Kulka János (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)

- Oké, nem volt, ott tartunk, hogy nem volt ilyen, és akkor végigfut a fejeden, hogy vagy sztereotípiákhoz nyúlsz, vagy?

- Az nem működik, hogy sztereotípiákhoz nyúlok, az úgy nem megy. Nem ezt szoktuk meg, vagy én nem ezt szoktam meg, nem ezt akarom csinálni. Elkezdődik egy próbafolyamat, és a próbafolyamat alatt szerencsés helyzetben az embernek vannak partnerei... Máshonnan mondom... Én nagyon sokáig csináltam improvizációs színházat. Három nap alatt egy egész estés produkciót mutattunk be.

- Ez volt a Bolygó Kultusz Motel?

- Igen, először Miskolcon, majd a Merlinben, és irgalmatlan sikere volt. Kamondival, Vallóval, Ascherral, Mohácsival, Halász Péterrel csináltuk régen. El tudod képzelni, mikor Mohácsinak három nap alatt kell színházat csinálnia. Mi már, akik ezt csináltuk és játszottuk, birtokában voltunk dolgoknak, és azt is tudtuk, hogy áll össze ennek a rapid próbafolyamatnak és előadásnak a szerkezete. Megjött Mohácsi, és ráfeszült, mint minden rendező, hogy hogy lehet három nap alatt színházat csinálni. Mondom, ne izgulj! És Mohácsi azt mondta, hogy írjunk fel érdekes élethelyzeteket, amelyek velünk megtörténtek, és adjuk oda a többieknek, akik nem tudják, hogy abban az élethelyzetben igazából mi történt, mi volt. Én például azt írtam fel, hogy gilisztaevés szerelemből. Ez az volt igazából, hogy óvodás koromban ott ült mellettem Zsuzsika, és nagyon szerelmes voltam, és nem hitte el, én azt mondtam, ha nem hiszed el, akkor megeszem ezt a gilisztát. És úgy ettem meg, ez volt benne a szépség, hogy egy falevélbe csomagolva ettem meg a gilisztát. Zsuzsika ettől nem szeretett belém, sőt jobban megundorodott tőlem, és nem lett románc... Na, de leírtam ezt a történetet, és odaadtam Kardos Robinak és Kovács Vandának, és ők egy egészen komoly jelenetet rittyentettek belőle. Az arról szólt, hogy Kardos Robi udvarolt a Vandának, életében először elhívja a család őt vacsorázni, és feltálalnak egy nagy ibrik gilisztát. A lány szülei arról beszélnek Robinak, hogy az ő népüknél ez a szokás. Robi meg vakargatta a fejét, hogy az ő népe meg mást eszik. Szóval, sok-sok ilyen jelenet volt.., de egyáltalán nem állt össze egy egésszé. Mohácsi mindig azt ismételte, hogy kell lennie egy hősnek ebben az előadásban. De mi legyen a hősünkkel? És az egyik kollégánk felállt, és azt mondta, hogy nekem van egy marha jó ötletem. Micsoda? Menjen el a szlovák síparadicsomba. És nem viccelek, a színészkolléga a próbák során újra és újra huszonötször felállt és ezt elmondta huszonötször. És amikor már tényleg az volt, hogy de mi a túró legyen a hősünkkel, akkor megint jött a kolléga, hogy nekem van egy marha jó ötletem, persze, mondtuk, menjen el a szlovák síparadicsomba. Hát persze, hogy természetesen, az előadás fő mozgatórugója a szlovák síparadicsomba való elmenés volt, erre lett felfűzve az egész este: a hősünk életén keresztül mentünk a születésétől a haláláig, fantasztikus volt, AB bébiként született, és mire meghalt, az újév első halottja lett, mert nagypapa korában a szájában robbant a pezsgősdugó. Az egész élete arra futott ki, hogy egyszer szeretne eljutni a szlovák síparadicsomba. Összeállt a kép, és csináltunk egy olyan előadást, hogy ihaj. Szép ezeknek az estéknek az emléke. Ott tanultam meg, hogy ugyan fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani, de tudom az egész előadást, tudom a szituációkat és így tudom, hogy miről kell beszélni. Az improvizáció első alapja, sőt tulajdonképpen az egyetlen alapja, hogy hagyd beszélni a másikat. Voltam már olyan improvizációs színházban, ahol jött egy emberke - aki egyébként egy aranyos színészkolléga -, és folyamatosan tolultak fel az ötletei, "csapott bele" mindenkibe, mert nagyon vicces, humoros akart lenni... és így aztán egy nagy katyvasz lett az egészből. Lukáts Andor egyszer megcsinálta velem azt - a Katona József Színházban egy ilyen január elsejei bulin, ahol a színház színészei egymásnak, egymás előtt pamfleteket adtak elő, kezdő voltam, még főiskolás, zöldfülű -, hogy felkonferált és váratlanul berángatott a színpadra: Hevér Gábor bemutatja, a nagy magyar színészek hogyan hajolnak meg. De ez nem volt ez a műsorszám, ez egyáltalán nem volt megbeszélve. Andor belökött, és azt mondta, hogy tessék. Akkor nem volt őszinte a mosolyom, és mondtam, hogy Andor, hát ezt most miért? Figyelj, mondta, minden mozdulatról, amit csinálsz, jusson eszedbe valami következő, és így menj tovább. De ezt úgy képzeld el, hogy abban a pillanatban, mikor az ujját emeli fel az ember, már vakarja az orrát, és közben keresztbe teszi a lábát, hogy nézzétek meg a cipőfűzőmet, hogy ez ki van engedve, és így tovább... erről szinte négy és fél órán át lehet beszélni. Vinnyogtak a röhögéstől, rólam ömlött a víz. Végül Andor azt mondta, na látod, így kell ezt csinálni!

- Bedobnak a színpadra és nincs más megoldás?

- Azért mondom, hogy amikor elkezdődik a próbafolyamat, akkor vannak partnereid... és hogyha hallgatsz és figyelsz rájuk, nem pedig tolakszol és nyomod a történetet, akkor sokat tudsz kapni, sok helyzetet tudsz teremteni. Nyilvánvalóan a gondolat is megszületik és lesz egy képed arról a figuráról, amit építesz. És a rendezőnek nagyon jó kontrollnak kell lenni, természetesen.

- Én úgy látom, hogy a színészeten belül ez a fajta tettrekészség, ez a sűríteni tudás, ez az improvizációs készség nem mindenkinek sajátja.

- Persze, de ez nem baj. Mert van, aki egészen másképp csinálja. Van, aki mindent leír. Nekem például nem kell leírnom, nekem jó memóriám van.

- Mindig is az volt, vagy a színészetnek köszönheted?

- Nem tudom, de én sportot csinálok abból, hogy nincs példányom. Nem nézek bele a szövegbe. Ha bele kellene nézni a szövegbe, akkor már baj lenne. Kicsit nagyképűen mondom, hogy én nem tanulok. Nyilván van olyan, amikor A makrancos hölgyben van egy hosszú monológod, akkor azért rá kell készülni, nem szúrok ki a kollégával, bevágom a szöveget szó szerint, de én mindig arra figyelek, hogy mindig tudjam, miről beszélek. Mondjuk A tizenkét dühös embert, ha le kéne ülni, kis hibákkal el tudnám mondani az egészet. Nem csak az enyémet, az egészet.

Tizenkét dühös ember - Hevér Gábor (Nemzeti Színház - fotó: nemzetiszinhaz.hu)
Tizenkét dühös ember - Hevér Gábor (Nemzeti Színház - fotó: nemzetiszinhaz.hu)

- De erre mi tanított meg? Az improvizáció?

- Nem. Az improvizáció az, hogy figyelj a kollégákra. Az improvizáció az, hogy játssz együtt a kollégával... Ha van egy előadás, amiben megdicsérnek, hogy jó vagyok, akkor azt szoktam mondani, hogy ez pont olyan, mint a próbafolyamat, mert a koncentráción múlik. Hétkor indul egy vonat. Ha arra felszálltál - tehát koncentráltan elindulsz -, az elvisz a végállomásra; ha elérted a hétórás vonatot, az el kell, hogy vigyen a végállomásra. Koncentráció. Ez kell a próbafolyamatban is... Hogy mi is a színészet? Például a színészet a reprodukció magas művészete is. Mert ma is sírni kell. Szerintem a Rómeó és Júliában a Lőrinc barát utolsó monológját, azt kétszer tudtam megcsinálni úgy, amiről maga a rendező is, Alföldi azt mondta, hogy hú, ez az!, a többi tizennyolc alkalommal ügyesen, vagy kevésbé ügyesen hazudtam.

- És ez min múlik?

- Nem tudom elmondani. A diszpozíción... lehet, hogy kevesebbet kellett volna akkor az öltözőben üldögélni, nem tudom. Lőrinc barát legutolsó monológjában tulajdonképpen semmi más nem történik, csak tényeket sorol fel. Sorsokat. Hihetetlen teher zúdul ennek a barátnak a nyakába. Igen, ott történetesen az van, hogy sírni kell, mert minden az én hibám. Az én hibám. És sújtson le rám a törvény teljes szigora. Azt gondoltam, hogy a jó ízlés határain belül ki kell, hogy csorduljon az igazi könnyem. Beszél, beszél, közben folyik a könnye. Ez technikailag megoldható, de érzelmileg nagyon magas hőfokon kell, hogy legyél, ha ott vagy, akkor tulajdonképpen jön a könny... Na most, ez az érzelmi hőfok, ez nincs meg mindig. Vagy ez az érzelmi helyzet, reprodukció nem volt meg mindig. A néző ugyanazt kapja meg, ott állsz kint, mondod a monológot, mindenki rád figyel, és belül meg azt gondolod: miért nem megy? Miért nem jön?

- Onnan indultál el, hogy amikor a sikeres szerepben te jó vagy és felszálltál hét órakor a vonatra, akkor...

- Akkor, meg lehet érkezni. Ez azért van, mert azt akartam mondani, hogy ezt megelőzi a jó próbafolyamat.

- Tehát a helyzet igazsága visz téged...

- Az biztos, hogy ez a Kamondiékkal eltöltött két év a Bolygó Kultusz Motelben, ebben a próbametódusban, az biztos, hogy pallérozott. És megtanított bennünket arra, hogy irgalmatlanul kell figyelni.

- Tehát jelen kell lenni?

- Érted? Másfél-két órás előadások születtek, tehát irgalmatlanul ott kellett lenni azon a próbafolyamaton. Ott vagy, és közben már azt is tudod, hogy hogyan szortírozzál. Igen, ezt most megjegyeztem, ebből a jelenetből ez a lényeg, mehetünk tovább, ennyi; közben pedig majd valamit beszélünk, de az a lényeg, hogy tudom a helyzetet, tudom, hogy miről van szó. Óhatatlanul lesznek gyengébb és jobb improvizációs részek, vagy éppen nagyon jók, mert éppen úgy sült el...

- A szerepeidről a próba közben már tudod, hogy ez nagyon érdekel, vagy pedig...

- Biztos, hogy van így, de a szerepek között nem teszek különbséget, mert az nem jó nekem. Elmondok egy példát. Megbolondultam attól, hogy be kellett ugranom a Spindler Béla helyett A Mester és Margaritába. Spincinek volt egy öt perces szerepe. Öt perc. Nem tudom, hány mondat, azt gondolom, hogy sitty-sutty megtanultam a szöveget, bejöttem, lejátszottam, azt hiszem, tízszer, de halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok a jelenetben. Kint mondták, hogy higgyem el, jó ez. Én közben megbolondultam! Megértettem, hogy ha én nem vagyok benne a megfejtésben, hanem csak azt mondják, hogy gyere ide, menj oda, nekem biztos más gondolataim születnek...

- Nem veled készült, nem lehetett tiéd a szerep?

- Teljesítettem az instrukciót és majdnem megzavarodtam ezalatt az öt perc alatt, és nem szerettem. Meglehetősen nem szerettem. És ezt nem engedem meg magamnak egyetlen egy szereppel sem, hogy én legalább ne legyek benne a dologban. Nekem benne kell lennem.

Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból - Hevér Gábor, Söptei Andrea (Nemzeti Színház - fotó: Dudás Ernő)
Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból - Hevér Gábor, Söptei Andrea (Nemzeti Színház - fotó: Dudás Ernő)

- Igen, mert, ha óhatatlanul véleményezed, akkor kívül is kerülsz a dolgon.

- Gondold el, ugye butaság lenne önmagunk ellenségének lenni. Gondold el, hogy minden este úgy kéne kimennem a színpadra, hogy most ez kicsoda? Nekem úgy kell összepakolnom a képet a szerepről, hogy én pontosan tudjam, hogy ez ki... inkább így mondom: értelmi szinten nem lehet lyuk benne... Emocionális szinten nehéz, mert számít a napi diszpozíció, és ez itt kapcsolódik össze azzal, amit mondtam, ha a próbafolyamat alatt jól van felépítve a szerep minden szempontból, akkor az emocionális történet is megjön ezzel a vonattal. És nem úgy, ahogy a Lőrinc barátnál, ahol szerintem az történt, hogy egyszer elsült jól, kétszer elsült jól, aztán nem sült el sokáig sehogy se, aztán egyszer megint elsült jól, gondoltam, akkor nincs baj, aztán megint nem sült el sehogy se. Az is egy képesség, hogy ügyesen kell hazudni ilyenkor. Szóval, ne várja el senki tőlem vagy tőlünk, hogy az adott partnernőnkbe tényleg halálosan szerelmesek legyünk. Ügyesen kell azt hazudni... a hazugság szó egy nagyon csúnya szónak hangzik, de hát lehet... Az előadás az mindig nagyon érdekes helyzet, mert azzal a plusz energiával, plusz érdekességgel jár, hogy néznek bennünket. A próbán is néznek, mert soha nem úgy próbálsz, hogy nincs ott senki. Bennünket mindig néznek, és mindig az van, hogy meg kell felelni valakinek, még akkor is, ha ez a megfelelés nem olyan érvényű, nem olyan "erőszakos"... Mert mindig néznek. Amikor előadás van, akkor kicsit stresszesebb a történet, hogy most meg tudtad-e ugrani azt a magasságot, amit magadnak előirányoztál. És hogyha megvolt, és most milyen jól mondtam, mondod magadban, akkor utána jönnek a kollégák és mondják, hogy olyan halk volt, hogy nem lehetett hallani! És mind a kettő igaz, hogy én annyira jól mondtam, és közben hallhatatlan. Mert rajtad kívül ezt a többi hatszáz ember nem nagyon hallotta.

- Ha az előadásban váratlan elemek bukkannak fel, akkor? Emelkedik az adrenalinszint?

- Hát az a legjobb helyzet, a váratlan elem. Annál tisztábban játszani, mint, hogy azonnal reagálsz a szemben veled levő ember ott születő pillanatára...

- Ugye azért meg lehet unni a reprodukció magas művészetét?

- Elsősorban a színészet, ha már itt tartunk, nem arról szól, hogy mi élvezzük. Hát azért az nem arról szól.

- Tényleg?

-  Azért az óriási becsapás lenne, de mindenki azt szeretné. Baromi jó lenne, ha az lenne, hogy: Úristen, Úristen, megint játszom! Ez nem minden nap van így. Dacára annak, hogy nagyon fontos, hogy ez játék. Mindig ezt kérdezzük egymástól, mi, színészek, hogy játszol ma? Játszol? De azért a játék sokszor kiveszik a dologból, amiért mi magunk is felelősek vagyunk. Elmondok egy aranyos történetet. Egyszer, amikor gyerekkorunkban fociztunk, az volt a leosztás, hogy három kettő, tehát szükség volt még valakire, és egy gyerek ott állt a fű szélén, és mondtuk neki, hogy gyere már focizni! És nem akart, azt mondta, hogy ő nem szeret focizni. Akkor állj be a kapuba! És minden labda, ami a kapura ment, az gól volt. Mert ő nem szeretett játszani. És elrontotta mindenkinek a játékát, azét is, aki a gólt lőtte. Ami nagyon fontos a szakmánkban, az az alázat. Egymás iránt, magunk iránt, a színház iránt. És most nem a lézengő ritterekről beszélek, én is voltam szabadúszó, az teljesen más helyzet. Arról beszélek, amikor valaki társulatban dolgozik. Annak igenis alázattal kell bírnia a kollégái, maga, és a munka iránt is. Ez nagyon fontos szerintem.

- Tudjuk, egyedül nem megy...

- A színészember a legbátrabb és a leggyávább ember is, a legbátrabb azért, mert minden körülmények között felmegy a színpadra és eljátssza, amit kell, és a leggyávább, mert minden körülmények között felmegy a színpadra. Érted? Apám meghalt két évvel ezelőtt, Tartuffe volt aznap este. Egy próbáról mentem el innen úgy, hogy szegény apám még ott feküdt bent a szobában, és én ott hagytam, visszajöttem, hogy végig nyomjam a játékot, ahogy kell. És nem azt mondtam a Tartuffe-ben az első megszólalásommal, hogy Úristen, emberek, meghalt az édesapám, hanem, mintha mi sem történt volna, azt, hogy "...imént hallottam az újságot, mondhatom nagyszerű, Mariann, szívből gratulálok!" Még csak föl sem merül a színészben, hogy lemondja az előadást. Föl se merül, de ez ugyanúgy van akkor is, ha egész nap a körforgalomban ültél, a kettőt ne hasonlítsuk össze, de mondjuk százkilencven a vérnyomásod és szétdurran a fejed és minden bajod van, és a világ legnyugodtabb emberét kell játszanod a színpadon. Valami miatt hét óra előtt öt perccel az ember vesz egy levegőt, képletesen kell persze érteni, és azt mondja, hogy ma ez van. Érdekes, hogy ebben nincs semmiféle misztikum, ez olyan, hogy ez valahogy így működik. Valami olyan dologgá vált, hogy nem is kell kérdezni.

Tartuffe - Hevér Gábor (Nemzeti Színház - fotó: nemzetiszinhaz.hu)
Tartuffe - Hevér Gábor (Nemzeti Színház - fotó: nemzetiszinhaz.hu)

- Hogy így vagy "trenírozva".

- A versenylovak is tudják, hogy szombaton kettőkor van a verseny. Pedig hát olyan nagyon nem olvasnak újságot.

- Amit eddig elmondtál, abból az derült ki, hogy a színészet nagyon függ a másik embertől. A partnertől, a rendezőtől.

- Sok mindentől függ, igen. A munka, azt gondolom, hogy az bizonyos szempontból rajtam áll. És én azt szeretem. Meg azt, hogy sok minden lehetek.

- Tudom, pék is meg miniszter. Mindenkitől megkérdezem, hogy mi a színház feladata ma? Mi a színház ma?

- Csak így bele a képembe?

- Hát persze, úgy a jó!

- Húha! Na, figyelj: a Színművészeti Főiskola előtt a Tanárképzőre jártam, aztán közben felvettek a Főiskolára. Szóval, a Tanárképzőn volt egy irodalomtanárunk, Odorics Ferenc, aki hónapokon át tartott szemináriumot Mi az irodalom? címmel. Rengeteg művet, verset végigelemeztünk, elolvastunk. Ő mindig föltette a kérdést, akkor is, ha időmértékes, rímes verset, akkor is, ha rímtelen szabadverset, akkor is, ha haikut, akkor is, ha csasztuskát olvastunk, hogy ez vers? Ez irodalom? Egyszer csak elérkeztünk Tandori Dezső A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című verséhez, ami így szól: Hc3.

- Mondd el még egyszer!

- Leírva is így néz ki, mondva is így hangzik. Hc3. Feltette nekünk sokadszorra a kérdést Odorics, hogy: ez vers szerintetek? A teremben valaki levert valamit, mire Odorics megszólalt: mi van? Leesett a sakktábla? Ekkor le is esett nekem, hogy ez a vers egy sakklépés, egy nyitólépés a sakkban: a huszár, azaz a ló C3-ra lép. Az egyetlen olyan sakkfigura, ami át tud lépni a gyalogokon. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz... Nagyszerű, nem? Tehát, kérdezem: Mi az irodalom? Minden, amit annak tartunk. Ez volt a szeminárium konklúziója. Minden lehet vers, amit annak tartunk... És itt visszautalok a kérdésedre, hogy mi a színház dolga? Szerintem az a színház dolga, amit annak tartunk. A színház dolga, hogy szórakoztasson, és a színház dolga, hogy ne csak szórakoztasson. A színház dolga, hogy csúnyán beszéljenek, és a színház dolga, hogy ne beszéljenek csúnyán. A színház dolga, hogy elgondolkodtasson, és a színház dolga, hogy egyszerűen kikapcsoljon. A színház dolga, hogy az érzelmeidre hasson, és a színház dolga, hogy ne csak az érzelmeidre hasson. Lehet, hogy megnézel egy darabot, és azt mondod, hú, de jó előadást láttam, és odafordul a másik néző hozzád, és azt mondja, hogy soha ilyen rosszat nem látott! Ez a jó ebben az egészben, hogy mindannyian mások vagyunk, mások az igényeink. Jó, hogy ennyi féle színház van, mert azt nézem, amihez kedvem van. Lehet, hogy délután elnyalok egy fagyit és jól esik utána megnézni egy operettet. Azt tapasztalom, hogy a színház újra az érzékenységünkre, az érzelmeinkre akar hatni, elő akarja hívni a nagy érzelmeket; erre jó példa a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból is... Azt gondolom tehát, hogy a színház feladata az, amit annak érzünk.

- Tényleg, Gábor, neked van szerepvágyad? Ilyet se szoktam kérdezni...

- Szerepvágyam nem nagyon van. Nem igaz, van, de csak egy... Még főiskolás voltam, 26 éves, amikor eljátszottam Szomory Dezső Szabóky Zsigmond Rafael szerepét. Akkor azt hittem, hogy nyilván mindent tudok már a nőkről, magabiztos voltam. Rafael 52 éves. Van még mit tanulnom. Ezt a szerepet szeretném még egyszer eljátszani! Arra gondoltam, az lenne a legjobb, ha egyszer egy esti sörözés alkalmával a mellettem ülő elmesélné, hogy éppen most szeretné megrendezni ezt a színdarabot, és én erre azt mondanám, hogy tök jó, mert én meg most szeretném eljátszani. Innánk még néhány pohárral, majd két héten belül elkezdenénk a próbákat. Addig van még tizenkét évem.

(Az interjút Vörös Róbert készítette.)