Friderika

Boldog születésnapot, Salzburgi Ünnepi Játékok!

2010.08.22. 00:51

Programkereső

1920. augusztus 22-én játszották először Hugo von Hoffmanstahl Akárki című darabját a salzburgi dóm előtt. Az elmúlt kilencven évre tekintünk vissza.

A Salzburgi Ünnepi Játékok történetének - kis túlzással - könyvtárnyi irodalma van, és nem csupán könyvek lapjai őrizték meg Herbert von Karajan, Gerard Mortier vagy Jürgen Flimm emlékeit, hanem a rádió-, televízió- , film-, CD- és DVD-felvételeknek köszönhetően hallhatjuk-láthatjuk, mi történt az osztrák városban az elmúlt kilencven év nyarain. Épp ezért botorság lenne a teljességre törekednünk, de a születésnapon idézzük fel a legfontosabb vagy legérdekesebb momentumokat.

A gyökerek

A barokk korában az európai uralkodók külsőségeikben XIV. Lajos versailles-i pompáját igyekeztek követni. Az egyes udvari események így amellett, hogy kikapcsolódást jelentettek, a reprezentáció alkalmaként, az erő, a hatalom, a gazdagság kinyilvánításaként szolgáltak, de a rendezőnek arra is kellett ügyelni, hogy tisztában legyen az ünnepelt és családjának történetével, mert ezekre a momentumokra gyakran tettek utalást az ünnepségeken.

A barokk ünnepek egyik legfontosabbika a lovas felvonulás és lovasbemutató volt, salzburgi helyszínei pedig a téli és nyári lovasiskola, és ennek fontosságát jelzi a Karajanplatzon a díszes lóitató is. A társasági eseményeken, bálokon gyakran adtak elő egy-egy allegorikus vagy pásztorjátékot, ezeket jó idő esetén a szabadban játszották. A hellbrunni kastély kőszínháza a hegy oldalában a német nyelvterület legrégibb szabadtéri főúri kerti színháza, emellett a Mirabell-kastély szigorú formákra nyírt sövényei közt kaphatunk arról benyomást, hogyan éltek-játszottak eleink. A kastélyszínházi mulatságok közé tartozott az opera, a műfaj az Alpoktól északra először Salzburgban mutatkozott be 1614-ben Monteverdi Orfeójával.

A Salzburgi Ünnepi Játékokról csak a náci ideológia térhódítása maradt el az Akárki, Hugo von Hofmannstahl darabja, amelyet Max Reinhardt rendezett a dóm előtti térre. Ennél jóval korábbra nyúlik vissza a moralitás története. Legkorábbi adataink a darab előadásáról a 16. századra datálhatók, 1628-ból, a dóm felszentelésének alkalmából ránk maradt az Ecclesia Salburgiensis című latin nyelvű dráma, amelynek főszerepét maga a Lodron érsek játszotta, és öt évvel későbbről származik Thomas Weiss az egyetem számára írt moralitása.

1842-ben felállították Mozart szobrát - leleplezésére Franz Xaver Wolfgang Mozart komponált kórusművet apja műveinek zenei motívumaiból -, a századik születésnapot fesztivállal ünnepelték, szülőházában emlékszobát, 1880-ban múzeumot rendeztek be, és megnyitották A varázsfuvola-házat (amit a Kapuzinerbergről a Mirabell-kastély kertjébe költöztettek, ma pedig a Mozarteum udvarán látható). A Mozart Alapítvány 1877-ben megtartotta első fesztiválját, ezen lépett fel először a fővároson kívül a Bécsi Filharmonikusok zenekara, így amikor 1922-ben a zenei programokkal bővítették ki a Salzburgi Ünnepi Hetek programját, logikus lépésnek tűnt a város szülöttjének életművére koncentrálni, előadónak pedig a Salzburgba akkor már otthonosan járó együttest hívni.

Az alapítók

Bár 1917-ben Bécsben megalakult a Salzburg Festspielhaus-Gemeinde (Salzburgi Fesztiválszínház Társaság) Friedrich Gehmacher és Heinrich Damisch vezetésével, hogy a zenei fesztivál épületet kapjon, ám eközben másoknak is beindult a fantáziája.

A salzburgi születésű drámaíró, Hugo von Hofmannstahl és a Salzburgban egy évig színészként működő színházcsináló Max Reinhardt 1903-ban Bécsben találkoztak, hogy Hofmannstahl Elektrájának berlini színreviteléről tárgyaljanak. (A darab annyira megtetszett Richard Straussnak, hogy operalibrettót íratott belőle.) A közös munka alatt merült fel először az ötlet, hogy Salzburgban fesztivált rendezzenek. 1917-ben Reinhardt megvásárolta a városban a Leopoldskron nevű kastélyt, és életművének azt tekintve igyekezett eredeti barokk formájába visszaállíttatni, egy évvel később pedig megírta memorandumát a hellbrunni fesztiválszínházról, amit az udvari színháznak el is küldött. Az események felgyorsultak, mert gyorsan ki is nevezték a háromtagú igazgatótanácsot, tagjai Reinhardt mellett Richard Strauss és a bécsi operát vezető Franz Schalk lettek, 1919-ben csatlakozott hozzájuk Hofmannstahl, valamint az építész-díszlettervező Alfred Roller. Reinhardt, aki egy nagyvárostól távoli eseményről, "dráma Bayreuthjáról" álmodott, programjában a zene, a misztériumjátékok, a Punch és Judy típusú komédiák jellemezték volna a fesztivált, Hofmannstahl manifesztumában ideológiai alapokat adott. Eszerint a fesztiválon zenés és drámai előadásokat láthatnak a nézők, mindkettőt azonos fontosságban és azonos magas színvonalon, kortárs és klasszikus műveket egyaránt, és azért Salzburgban, mert a város Európa szívében, Svájc és a szláv népek, Észak-Németország és a lombard Itália közöttt félúton, a hősi és az idilli, a város és a vidék, az ősi és az új, a barokk hercegi és a kedves, örök paraszti közt található, Európa közepének legszebb táján; máshol nem is születhetett volna Mozart, akinek művei az idők fölött és alatt állnak.

A fesztiválnyitó darab Hofmannstahl Akárkije volt 1920. augusztus 22-én a dóm előtt. Eredetileg Max Mell Halleini karácsonyi történetét akarták előadni, a szerző azonban nem készült el időre, így választotta azt a darabot, ami 1911-es berlini premierjén visszafogott sikert ért el, Salzburgot viszont meghódította. (Reinhardt rendezőpéldánya alapján évtizedekig dolgoztak a direktorok, az első jelentős módosításra, új megközelítésre csak 2002-ben került sor.) Az 1925-ös Salzburgi nagy világszínházzal - ezt az Egyetemi templomban játszották szintén Reinhardt rendezésében - Hofmannstahl az Akárki szellemiségét, a századvég-századelő, majd a világháború okozta kiábrándulást fogalmazta meg a misztériumjáték nyelvén. Reinhardt, aki a legteátrálisabbnak a katolikus egyház szertartásait tartotta, csinált kabarét berlini füstös szállodai bárban és rendezett cirkuszban, a nem hagyományos színházi terek keresését, mint láttuk, Salzburgban sem adta fel. Ezt az ambícióját elégítette ki a Felsenreitschule, a Mönchsberg szikláiba vájt egykori nyári lovasiskola, ahol 1933-ban a Faustot vitte színre a színpadra egy egész várost építve.

1922. augusztus 11-én, a Nemzetközi Kamarazenei Előadások első sorozatának zárónapján a salzburgi Café Bazarban 24 zeneszerző gyűlt össze - köztük Bartók Béla, Paul Hindemith, Arthur Honegger, Kodály Zoltán, Darius Milhaud, Egon Wellesz, Ethel Smyth és Anton Webern, táviratilag csatlakozott hozzájuk Alban Berg, Maurice Ravel, Otto Respighi, Arnold Schönberg és Igor Stravinsky -, hogy megalapítsák az Internationale Gesellschaft füt Neue Musik (Új Zene Nemzetközi Társasága) egyesületet. Az elnöki tisztet Richard Strauss töltötte be. A kezdeti virágzó korszaknak a nácik hatalomátvétele vetett véget, ám a háború után a modern klasszikusok komoly súlyt kaptak a programban. (Igaz, az akkori kortársak - Henze, Stockhausen vagy Boulez - iránt meglehetős szkepticizmussal viseltettek a szervezők.)

A Salzburgi Ünnepi Játékok hamar megtalálta a maga közép- és felsőbb osztályokbeli közönségét, akik helyi népviseletet magukra öltve - csakúgy, mint eleik - a művészeti mellett társadalmi eseménynek is tekintették a fesztivált.

A háború

A nácik hatalomra kerülése hatással volt Salzburgban is. 1933-tól Hitler különadót vetett ki azokra a németekre, akik a fesztivált látogatták, így a bajor közönség nagy része elmaradt. 1938. március 22-én vonultak be a csapatok a városba, Max Reinhardt, Bruno Walter vagy Arturo Toscanini, az előző években húzóneveknek számító alkotókat száműzték a programból. (Egy évvel korábban Reinhardt emigrált az USA-ba, Leopoldskront a nácik akvirálták.) Strauss a Hofmannstahl-librettók ellenére maradhatott.

A nemzetiszocialisták a "német művészet" alkotásainak akarták szentelni a fesztivált, az elmaradó külföldi vendégeket szervezett német turistákkal, Kraft durch Fruede mozgalom által többnyire alacsony keresetű munkásokkal és katonákkal pótolták. A hatalom propagandaeszközként kezelte a Salzburgi Ünnepi Játékokat, 1939-ben még a Führer is ellátogatott néhány rendezvényre. 1943-ban a minisztérium megtiltotta a fesztivál és az ünnepi játékok kifejezések használatát, az új név Salzburgi Színházi és Zenei Nyár lett. 1944. július 20-án merényletet követtek el Hitler ellen, deklarálták a totális háborút, Goebbels minden fesztivált betiltott a Harmadik Birodalomban. A városban addig egy koncertre került sor, a hír Strauss operájának, a Danae szerelmének jelmezes főpróbája közben ért Salzburgba. Megszakították.

A háború után

Salzburg az amerikai megszállási zónában tartozott, és alig három hónapja tartott a béke, a menekültekkel és katonákkal teli városban fesztivált rendeztek. 1946-ban ismét játszották az Akárkit, felléptek a Bécsi Filharmonikusok és a Staatsoper művészei. Mozart repertoárra került, és ritkán játszott műveit is bemutatták, 1949-től pedig helyet kaptak a programban a Mozart-matinék. 1952-ben új rendezésben vitték színre Hofmannstahl darabját. A háború utáni első húsz évet számos opera-ősbemutató vagy első osztrák premier jellemezte. Az ötvenes évek gazdasági fellendülését élvezték Salzburg mellett Aix-en-Provance, Edinburgh, Bayreuth, Glyndebourne fesztiváljai, ezért az osztrákoknak új stratégiát kellett kitalálni. A megoldást a kortárs alkotásokra tett hangsúlyban és a klasszikusok legkiválóbb, kortárs szemléletet nem nélkülöző előadásaiban látták.

1957-ben lett művészeti igazgató a salzburgi születésű Herbert von Karajan, akinek ellentmondásos személyisége és múltja megosztotta a közönséget és a sajtót. 1948-ban dirigált először szülővárosában, vezetőként névjegyét a Fidelio és a Falstaff rendező-karmestereként tette le. A Berlini Filharmonikusok élén... Ragaszkodott ahhoz, hogy az operákat eredeti nyelvükön adják elő, új játszóhelyet nyitott, a Grosses Festspielhaust (Nagy Fesztiválszínház) A rózsalovaggal, a népszerű 19. századi operarepertoárt világsztárok előadásában láthatta a közönség. Giuseppe Taddei, Franco Corelli, Jon Vickers, Mirella Freni, Agnes Baltsa, Plácido Domingo, José Carreras, Anna Tomowa-Sintow, Lorin Maazel, Riccardo Muti - csak néhány név az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek debütánsai közül. A nyolcvanas években ismét hangsúly került a kortárs zenére - mások mellett Helmut Eder, Arvo Pärt, Cesar Bresgen művei által -, és több zeneszerző "fejezett be" klasszikust salzburgi megrendelésre (pl. Hans Werner Henze Monteverdi Ulissesét). Filmek, könyvek, előadás-felvételek vitték Salzburg hírét azoknak is, akik nem tudták megengedni maguknak az utazást és a jegyárakat. Karajan 1989-ben halt meg a Salzburg melletti Anifban. Az Álarcosbál vezénylését Solti György vette át, a dómban pedig Muti dirigálta Herbert von Karajan emlékére Mozart Requiemjét.

Kortársak

Közel tíz évig volt intendáns Gerard Mortier, aki tágította a repertoárt, a fiatalabb közönségrétegeket is igyekezett elérni, minden évben mottót kapott a fesztivál, ismét komoly hangsúlyt fektetett a drámára, szponzorokat állított a rendezvény mellé, és koprodukciókban is gondolkodott. Erre az érára, 1992-re datálódik Nikolas Harnoncourt első salzburgi fellépése.

Az őt követő Peter Ruzickának köszönhetően előadták Mozart operái központi szerepet játszottak a programban, Richard Straussra ismét fény esett, bemutatták a náci hatalomátvétel után emigrációba kényszerült osztrák zeneszerzők - Zemlinsky, Schreker, Korngold - műveit, a klasszikus repertoár kortárs megközelítésére, és nem a historizáló színházra fektetett hangsúlyt, továbbá új opera-ősbemutatókat tartottak. Négyéves regnálása alatt nőttek a jegybevételek, és Anna Netrebko karrierje üstökösként kezdett szárnyalni, (Don Giovanni, 2002), és megtalálták színpadi álompárját Rolando Villazón személyében (Traviata, 2005). Természetesen a régi nevek, mint René Pape, Thomas Hampson, Michael Schade vagy Diana Damrau továbbra is visszajártak-visszajárnak Salzburgba. 2002-ben igazán invenciózus Akárki állt a dóm előtt Christian Stückl rendezésében - aki az oberammergaui passiójáték-rendezésével hívta fel Jürgen Flimm színházi művészeti igazgató figyelmét -, 2006-ban megnyílt a Haus für Mozart, az intimebb, Mozart-operákra és kamarakoncertekre tervezett terem, és a 22 Mozart-operát is előadták a zeneszerző 250. születésnapján.

2006 októberében lett Jürgen Flimm a fesztivál művészeti igazgatója, aki tovább erősítette az operák színházi megközelítését, ismét Thomas Berhard-ősbemutatót tartottak, 2007-től Pünkösdi Fesztivált rendeznek (Riccardo Muti igazgatásával); a programot A ráció sötét oldala, A szerelem olyan erős, mint a halál, illetve A hatalmak játéka mottók szellemében állította össze, 2010-re az Ahol ember és isten összetalálkozik, tragédia történik vezérgondolatot választotta az idén leköszönő Flimm. 2011-ben Markus Hinterhäuser látja el a művészeti vezetést, 2012-től lép Alexander Pereira hivatalba.

Botrányok

Egy igazi fesztivál történetéhez hozzátartoznak a botrányok is.

Thomas Bernhard A tudatlan és az őrült című darabjának 1972-es ősbemutatóján a szerzői és a rendezői szándékkal ellentétben az ügyelő megtagadta, hogy a nézőtéren a kijáratokat jelző fényeket leoltsa, így az utolsó két perc nem teljes sötétségben játszódott. Peymann feldühödött, felment a színpadra, ezt az ügyelő és egy kellékes nem nézte jó szemmel, szóváltásba keveredtek, aminek verekedés lett a vége. A rendező és a fesztivál vezetői egymást vádolták szerződésszegéssel, a többi előadás el is maradt.

1985-ben ismét Peymann és egy Bernhard-darab került az érdeklődés középpontjába. A rendező szerint nem foglalkozott velük a sajtó eleget a próbaidőszak alatt, ezért a fesztivál kommunikációs vezetőjéhez fordult, aki találkozójuk után arról informálta a lapokat, hogy Peymann a Landestheaterben hét-nyolcszáz legyet fog elengedni, hogy a közönség igazán átélhesse, milyen is lehet az utzbachi Fekete Szarvas vendéglőben. A rendező erre még egy lapáttal rátett, miután közölte, minden legyet beoltanak, hogy biztonsággal összeszedjék minden előadás után. El lehet képzelni a reakciót... Peymann röviddel a premier előtt aztán bejelentette, hogy egy sokkal erősebb színpadi hatást talált ki a vidéki atmoszféra érzékeltetésére, nem kellenek neki a legyek.

1992-ben Riccardo Muti a Titus kegyelmét dirigálta. Az egyik próbán részt vett a két rendező, Karl-Ernst és Ursel Herrmann is. A karmestert zavarta, hogy a színpadi események nem tartották vezénylésével a tempót. Ursel Herrmann odasúgta férjének, hogy "Meglátod, hogy majd felveszi a mi tempónkat!", erre Muti letette a pálcát, és becsapta az ajtót. Az ORF kamerái természetesen ott voltak.

1987-ben Franz Schmidt oratóriumát, a Szent János jelenésein alapuló Hétpecsétes könyvet rendezte az Egyetemi templomban Tábori György, aki egy évvel Csernobil után a szent apokaliptikus vízióit az akkori korba helyezte. A premieren kifütyülték és visszafogottan tapsolták, a kritikák egy része obszcénnek nevezte a produkciót.

A 2002-es Denevért Hans Neuenfels rendezte, aki előzetesen kinyilvánította, hogy halálosan unalmasnak tartja a darabot. Az intendáns, Gerard Mortier elfogadta a rendezői koncepciót, a nézők azonban nem. Olvasói levelek a lapok hasábjain, Salzburgba címzett, a jegyárak visszatérítését követelő levelek lettek ennek a következményei. A menedzsment kártérítést nem adott.

Stefan Herheim 2003-ban a Szöktetés a szerájból színlapján Szelim basa neve mellé öt pontot tett. A szereplő szövegét a megmaradt karakterek közt osztotta fel, mivel szerinte mindenkiben van egy kis Szelim. A nézők reakciója esténként olyan hangos volt, hogy időnként szegény énekeseket nem lehetett hallani.

A legkomolyabb salzburgi botrány azonban hatvan évvel ezelőttre datálódik. A háború után Wilhelm Furtwängler tanácsára Gottfried von Einem került a művészeti vezetésbe - jórészt azzal a céllal tette ezt Furtwängler, hogy Karajant távol tartsa -, aki jelentős újításokat szeretett volna. Ennek egyik jeleként a tartományi vezetés és az oktatási miniszter áldásával megkereste Bertolt Brechtet, és közös munkára kérte fel. Brecht beleegyezett, felvetette, hogy az Akárki párdarabját Salzburgi haláltánc címen megírja, de az osztrák állampolgárságot kérte cserébe. 1950. április 12-én kiállították a szükséges papírokat, a közben megváltozott tartományi elöljáróság azonban erről nem tudott, és a helyi sajtó is hallatta hangját: "a berlini szalonkommunista (...) róka besompolygott Salzburg kulturális tyúkóljába". 1951 végén találkozott ismét hivatalosan a fesztivál testülete, és felelősségre vonták Einemet. A zeneszerző azzal védekezett, ő csupán a gazdagítani szerette volna a rendezvényt, politikát és a kultúrát nem akarta összekeverni. Szó szót követett az ülésen, Einem megbízatását pedig visszavonták.

Az elsők

Az Egyetemi templomban - bár társadalmilag és politikailag is kockázatos volt - 1925-ben játszottak először, akkor Hugo von Hofmannstahl misztériumjátéka, A salzburgi nagy világszínház került színre.

1925. augusztus 24-én közvetített először - telefonvonalon! - az osztrák rádió Salzburgból: Mozart Don Diovanniját Karl Muck vezényelte. Egy évvel később bizonyos délnémet városokban is hallhatták az adást, 1927-ben kapcsolódott be Zürich, Prága, Varsó és Zágráb a vételi oldalon. 1930-ban adtak először élőben Salzburgból, 1931. július 25-én pedig már a tengerentúlra sugároztak. És ezzel elindult a kalózok elleni küzdelem is, mivel élelmes emberek felvették a közvetítést, és lakklemezen árulták.

Elsőzör 1928-ban hirdették a fesztivált a Poldi Wojtek grafikus tervezte logóval, rajta a piros-fehér sávokkal, a maszkkal és a Hohensalzburg-erőd rajzával.

Az első salzburgi lemezt, Mozart Requiemjét 1931-ben adták ki, 1933-ban pedig felvettek néhány részletet A rózsalovagból. (Igaz, mindezt a bécsi Konzerthausban tették, de a szereposztás jórészt megegyezett a salzburgival.) Azóta ötven teljes opera felvétele készült el, ebből nyolc ősbemutató.

Harminc opera itt került először nézők elé, az első a sorban 1933-ban Richard Strauss Egyiptomi Helénájának második változata volt. Első Salzburgban játszott Strauss-opera egyébként az Ariadné Naxosban (1926), a háború által megszakított Danae szerelme pedig 1952-ben került színre. Legutóbbi operapremier 2010-es: Wolfgang Rihm Nietzsche-szövegére készült Dionysosa.

1958 nyarán láthatták először az ORF nézői az Akárkit Will Quadflieg címszereplésével, a Così fan tuttét Karl Böhm dirigálásával, egy Mozart-szerenádot, valamint a Ballet de Marquis de Cuevas előadását.

1993-ban rendezték meg első alkalommal a fesztivál keretében a kortárs zenét középpontba állító Zeitfluss sorozatot.

2001 óta áll a Kapitelplatzon az óriáskivetítő, amelyen három hétig láthatnak előadásokat esténként az érdeklődők.

2009-ben a Così fan tutte volt az első online közvetített előadás Salzburgból, az operát Fischer Ádám vezényelte.

1972-ben mutatták be az első Thomas Bernhard-darabot Claus Peymann rendezésében, azóta további négynek tartották itt a premierjét. A színdarabok írói között Peter Handke, Botho Strauβ, Hal Hartley, Elfriede Jelinek, René Pollesch, Luk Perceval, Marius von Mayenburg is megtalálható, koreográfusok közül Jiří Kilián, John Neumeier, a rendezők közül Luc Bondy, Andrzej Wajda, Wim Wenders, Giorgio Strehler, Peter Sellars, Ingmar Bergman, Dimiter Gotscheff, Patrice Chéreau, Robert Wilson, Christoph Marthaler, Sam Mendes, Peter Zadek, Hans Castorf, Thomas Ostermaier, valamint a színházi művészeti vezetésért is felelős Peter Stein és Martin Kusej a felénk legismertebb nevek. Mellettük olyan társulatokat kértek fel koprodukukcióra, mint a berlini Volksbühne és Schaubühne, a Théatre du Complicité vagy a La Fura dels Baus.

2002 óta a fiatal színházi rendezők (Young Directors Project), 2008 óta az énekesek (Young Singers Project), 2010 óta a karmesterek (Young Conductors Award) is középpontban vannak

Fontos magyar dátumok

A Budapesti Filharmóniai Társaság 1931-ben lépett fel Salzburgban Dohnányi Ernő vezényletével.

Fricsay Ferenc és Széll György dirigálta három-három opera ősbemutatóját, Doráti Antal egy alkalommal tette ezt, a pulpituson több alkalommal állt Kertész István, és itt mutatták be Ligeti György Le Grand Macabre című operájának új változatát 1997-ben. Magyar opera, Bartók Kékszakállúja legutóbb 2008-ban volt műsoron a Cantata Profanával párban, Eötvös Péter dirigálásában.

1988-ban Hanák Péter, 1993-ban Göncz Árpád megnyitó beszédével vették kezdetét a Salzburgi Ünnepi Játékok.

Végh Sándor és a Camerata Academica 1993-ban saját koncertsorozattal jelentkeztek, és a Lucio Silla című operában is közreműködtek.

2001-ben Esterházy Péter, Kertész Imre és Nádas Péter a Dichter zu Gast sorozat meghívott írói.

2005-ben a Young Directors Project keretében a Krétakör Salzburgban tartotta Tasnádi István Phaidrájának ősbemutatóját, 2009-ben Bodó Viktor rendezte az Alice-t a grazi színház társulatával.