Lukács

A férfiak meg a nő

2010.08.27. 23:33

Programkereső

Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult! – a Mohácsi János rendezte előadás címe jutott eszembe a Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál negyedik napján. A napközbeni ritmustalan monotóniából este egy álmodozó titkárnő lendített ki.

A Figurina Animációs Kisszínpad História című előadásának díszlete egy hatalmas, sokfiókos, többpolcos, hajló, hullámzó íróasztal. Tele van zsúfolva tárgyakkal, amelyek a régmúltból maradtak itt - tintatartó, töltőtoll, papírvágó kés, tinta felszívására alkalmas párna -, és erre, a Gutenberg-galaxis szinte már elfeledett korára utal a kinyitott kódex, amelynek egyik lapjáról ember formában hiányoznak a betűk. A szövegemberke mint egy harcos indul útjára az íróasztal egyik rejtekéből, megküzd az ellenséges tárgyakkal - az egyik szét akarja vágni, a másik átlyukasztaná, a harmadik megsemmisítené rajta az írást -, a szélfuvallat képében érkező szerencse is melléáll, így tudja betölteni jogos és méltó helyét a könyvben. Oly sok viszály és harc után győzelem után érünk a História tanulságos végére, s ez a harc nem csupán a színpadon, de a nézőben is tombol. Igaz, benne a dühvel vegyesen.

Figurina Animációs Kisszínpad: História -
Figurina Animációs Kisszínpad: História -

A történet a régi szép idők nosztalgiájára épül - elfogadható alapállás. Igaz, ebből a gondolatmenetből és vizuális világból kilóg az asztalra tett - igaz, fába burkolt - televízió, ami egy ponton be is kapcsolódik, hogy azon megengedhetetlenül ostoba, invenciótlan animációt lássunk. Hacsak nem a hetvenes-nyolcvanas évekre gondolunk a megszépítő emlékezet segítségével, mert bizony azok az évtizedek leggiccsesebb, leggagyibb, legötlettelenebb zenéinek élő esszenciáját kapjuk némi lakodalmas fílinggel nyakon öntve. Mintha az Egér a Marson, a Cicavízió és a csehszlovák filmek vállalati ünnepségeinek - tudják, amikor az üzemi ebédlőben nejloningben, nejlonruhában simulnak egymáshoz a párok - lebutított verzióját zúdítanák az összes hallójáratainkba. Ha távirányító lett volna a kezemben, a tizedik perc tájékán már megnyomtam volna a mute gombot. Pedig akkor még negyven perc állt előttünk. Még negyven hosszú perc, mire megvívta összes harcát az összes útjába akadó gonosz írószerrel a mi kis papírunk. Mindegyikkel. Ugyanúgy, ugyanolyan ritmusban. Ha minőségi zenével, kevesebb ellenséggel, változó harcmodorral és rövidebben tenné, mindenki jobban járna.

A Ljubljanai Bábszínház Tiltott szerelmek címmel görög mitológiai történeteket dolgozott fel. Pygmalionét, aki beleszeret művébe, Narcisszuszét, aki saját tükörképébe lesz szerelmes, Parsiphea királynőét, aki az isteni bika iránt táplál gyöngéd érzelmeket, valamint e sorból kilógóan Daedalosz és Ikarosz mítoszát. A rendező ezeket az össze nem függő történeteket úgy kapcsolja össze, hogy ezeket az eszelős karaktereket egy steril, hátul a teljes színpadot betöltő fehér vászonnal lezárt térbe helyezi. A díszletelemek és a bábok arctalan, élettelen, fehér és nyírfaszín figurák, a színészek pedig amikor nem mozgatóként, hanem színészként vannak jelen, úgy viselkednek, mint egy pszichiátria katatón vagy mániás depressziós állapotba zuhant, esetleg kényszeres cselekvő betegei. Különben hogyan értelmezzük azt, ha csak azért tol be valaki egy asztalt a színpadra, hogy ugyanazzal a lendülettel ki is tolja onnan? A színpad előterének két oldalán fellógatott fehér zsákokból eközben a homok (gríz?) csak pereg, csak pereg. Erre rímelően ugyanilyen egyhangúan zajlanak az mitológiai események is.

Ljubljanai Bábszínház: Tiltott szerelmek -
Ljubljanai Bábszínház: Tiltott szerelmek -

Még szerencse, hogy a melankolikus, lelassított bossa novát néha felváltja a szoftosított ipari zene, így legalább nem alszunk el, és a humor sem hiányzik az előadásból, már ha humornak tudjuk tekinteni azt a jelenetet, amikor az akkurátusan kifaragott nemiszervű bika két lábra áll, és a rácsos-abroncsos tehenet nagy elánnal hágja. "Silvan Omerzu, a rendező és művész, határozottan otthagyta kézjegyét az előadáson - egyfajta aszketikus, ám csodálatos művészeti formát, változatos bábok minimalista animációját és a főhősök szíveit, akik végzetes eseményekben vezették be." Ezt küldték ajánlás-/leírásképp a ljubljanaiak. Ha eddig nem értettük volna, honnan ered a nárcisztikus kifejezés, ebből és a produkcióból már értjük.

Hogyan kelti fel a figyelmet egy szerzői előadás, ha ismeretlen az előadója? Például úgy, hogy érdekes a szinopszisa, és izgalmasnak tűnik a képek alapján. A rizikó persze benne van, hogy kielégületlenül távozunk, mert valaki jól írta meg a szöveget, és mindössze két szép pillanata van a produkciónak, amit aztán a jószemű fotós elkapott. Az izraeli Yael Rasoolytól azonban azt kapjuk, amire a műsorfüzet alapján számítunk.

Főhősünk egy titkárnő, aki szerelmes a főnökébe. A hatvanas években járunk, titkárnőnk azonban a negyvenes évek fekete-fehér filmjeinek álomvilágában él, ahol ő a Nő, főnöke pedig a Férfi. Egy, az irodában töltött éjszakán - hát istenem, a nagy, munkával és álmodozással töltött nap végére úgy elfárad az ember, hogy íróasztalára borulva alszik el - azonban rémes dolgok történnek, majdnem pontosan úgy, mint ahogyan egy Hitchcock-moziban. Ruthból így lesz a Manderlay-ház - esetleg Thornfield Hall - második asszonya... Az ébrenlét azonban ennél is szörnyűbb, hiszen ott várnak a szerződések, a lefűzni- és elrendeznivalók. Néhány centivel a föld fölött járva persze, hogy hibázik az ember lánya. És kirúgják. Fő azonban az optimizmus, üvöltsünk hát rá egyet az MGM oroszlánjához hasonlóan, pakoljuk össze a ceruzáinkat, és távozzunk emelt fővel. Jó, nem happy end, epizódvégnek viszont tökéletes, mert benne rejlik a folytatás lehetősége.

Yael Rasooly papírfigurákkal dolgozik (innen a cím: Paper Cut, ám ez a filmes utalást sem nélkülözi), a kivágott férfiak és nők elegánsak, fekete-fehérek, akár ha hollywoodi skatulyából húzták volna ki őket. Szuggesztív egyéniség, rendkívül játékos a színésznő - aki egyébként írta is a darabot -, jól énekel, egyszerre bájos és végzet asszonya, és remek humora van. Ő is belesző néhány magyar mondatot a szövegébe, és tőle is elfogadjuk, Budapestet nászút állomásaként jelzi, és ugyanitt feltűnik minden politikai inkorrektséget mellőzően Palesztina, Egyiptom turistaarca. Ökonomikus, meglepetésekkel operáló ez a 35 perces, egyszemélyes előadás, és a ritmusváltásoknak köszönhetően minden percében leköt. Talán mert nő készítette.?!