Ábrahám

Egy finom angol provokátor

2010.09.18. 13:23

Programkereső

Look – hangzott el tavaly a Platán Galériában előadott England közben többször Tim Crouch szájából a felszólítás vagy inkább kérés. Az október végén a Trafóba érkező újabb news from nowhere-produkció, a The Author (A szerző) ugyanerre, sőt talán még többre kér.

Tim Crouch
Tim Crouch

- Mire is pontosan?

- Régóta foglalkoztatott, hogy egy olyan előadást készítsek, ami a közönség között, nem pedig előtte vagy mögötte játszódik. Ha a nézőknek ne beszéljük, hanem velük beszélgessünk.

- Az ötletből hogyan lett darab?

- Megrendelésre írtam a londoni Royal Court Theatre számára. Ha nem tudom, mit akarok írni, ha nincs ötletem, olyan téma, ami foglalkoztat, akkor az ilyen típusú megbízások teljesítése számomra rettenetesen nehéz feladat, a felkérés azonban katalizátorként hatott. Azt biztosan tudtam, milyen színpadképet akarok, és ehhez már csak a megfelelő történetet kellett kitalálni. Ez pedig nagyon könnyen, gyorsan ment, alig hat hónap alatt kész lett. 2008-ban elküldtem a színháznak A szerző szövegét, tetszett nekik, és felkértek arra, hogy csináljam meg az előadást. De akkoriban sokat turnéztunk, így másfél évig tartott, mire elkezdhettük próbálni.

- Csakúgy, mint a többi Tim Crouch-darab, ez is igazán csak az előadással születik meg. Ha lehet úgy fogalmazni, az előadásai arról szólnak, hogy tesztelje, a közönség mennyire aktív, mennyire hajlandó részt venni a játékban. De hogyan próbálnak egy ilyen produkciót?

- Igen, lehet így fogalmazni, ezért már a második olvasópróbán ültek köztünk nézők. 2009 szeptemberében tartottuk a bemutatót, előtte májusban egy hétig dolgoztunk a Royal Courtban. Annak a hétnek a végén a színház összes munkatársát, a jegyszedőtől a menedzsmentig, beültettük a nézőtérre, és nekik, velük együtt játszottuk el az előadást, hogy tudják majd, mire számítsanak. Aztán nyár végén, amikor folytattuk a próbákat, minden alkalmat megragadtunk, hogy közönséggel dolgozzunk. Diákok jöttek, önkéntesek, egyszerű érdeklődők. Nélkülük ugyanis egy ilyen típusú előadást, ahol mellettünk, körülöttünk foglal helyet a közönség, képtelenség létrehozni. Ez egyszerűnek hangzik, és úgy tűnhet, nagyon könnyen megy, de igazából ez a legnagyobb nehézsége. A színészek ugyanis általában szeretik, ha van egy bizonyos távolság köztük és a nézők közt, itt viszont alig néhány centire vagyunk egymástól. Szeretik azt is, hogy elbújhatnak egy karakter mögé, ebben az esetben erről sem lehet szó. Azt kellett megtalálnunk a próbákon, hogyan tudjuk a kommunikációhoz szükséges intimitást erőlködés nélkül megteremteni, hogy a közönség ne érezze, ki van zárva a beszélgetésből.

- És amikor ön ül a közönség soraiban, amikor más előadásra vált jegyet, milyen elvárásokkal megy színházba?

- Úgy vagyunk nevelve, trenírozva, hogy anonim, arctalan, névtelen nézőként üljünk a sötétben, ami megkönnyíti a helyzetünket. Amikor a színésznek felkapcsolják a színpadon a reflektort, a másik oldalon lekapcsolják a nézőtéri világítást. Az egyik oldalon a fény, a másikon a sötétség jelenti a védelmet. A színész és a néző is elbújik. Egymás elől bújnak el. Nem mondom, hogy nem járok ilyen előadásokra, de sokkal kényelmetlenebbül érzem magam, mint akkor, ha látható vagyok. Azt sem szeretem, ha annyira önmegvalósító színházat látok, hogy az alkotót nem érdekli, hogy én ott vagyok. A kegyetlenséget sem szeretem látni. Azokon az előadásokon nem érzem jól magam, amikor a nézőt szélsőséges körülményeknek teszik ki, ha bármilyen sokkoló kommunikációs formának, fizikai attrocitásnak teszik ki. Ez rettenetesen lusta alkotói hozzáállás. Abban a színházban, amiben hiszek, és amilyet csinálok, gondolkodásra serkentő teret akarok létrehozni. Ahol nem bömböl a zene, ahol nincs erőszakos manipuláció. Egy olyan meditatív helyet, ahol együtt gondolkodhatunk.

A szerzőben nincs bujkálás, a fikció és a valóság viszonyát azonban jóval bonyolultabbnak érzem, mint az eddigi előadásaiban. Egyrészt nagyon pontosan rögzíti már a szerzői utasítás, hogy a Royal Court Jerwood Theatre Upstairs nevű játszóhelyén vagyunk, és a szereplők nevei megegyeznek a játszók neveivel, feltételezem, saját élményeket is beépítettek a monológokba. Ezt a rögzített darabot játsszák estéről estére, a nézői reakciónak azonban komoly teret adnak.

- Valóban más utakat, más témákat is követ A szerző, mint az eddigiek, és talán szélsőségesebb is az eddigieknél. De még mielőtt bárki megijedne, nem piszkálunk senkit, arra sem kényszerítjük a nézőket, hogy részt vegyenek az előadásban, ha megnyílnak, annak nagyon örülünk, és megtisztelve érezzük magunkat. Nyitottan, figyelemmel, szeretettel és nem erőszakkal közeledünk hozzájuk, de a tér szempontjából valóban szélsőséges a darab, mert a nézők nincsenek ehhez a közelséghez hozzászokva, ahhoz, hogy testközelből szóljunk hozzájuk.  Az előadás szövete, szövege valóban saját élményeinkből épül, ám amint azt rögzítjük, estéről estére azt kell játszanunk. Én például egy olyan karaktert játszom, akinek ugyanaz a neve, mint nekem, aki ugyanazokat a ruhákat hordja, és ugyanúgy néz ki, mint én. Egy tér bármikor átalakulhat Helsingőrré vagy Dunsinane-né, egyáltalán bármelyik darab bármelyik helyszínévé. A Jerwood létrehozására sem kell erőszakot tenni, nem kell fizikailag semmit átalakítani egy új helyen. Az, hogy a szerzői utasításban ezt rögzítjük, csupán annyit jelent, hogy színházban vagyunk, és a valóságtól való metaforikus távolságot jelöli ki.

- A művészet a szélsőségekben működik - ezt mondja A szerző Tim Crouch nevű szereplője. Egyetért ezzel Tim Crouch, aki játssza?

- Rengeteg olyan mondata van a karakter Tim Crouchnak, amivel a játszó Tim Crouch nem ért egyet! A darabban például Tim Crouch öngyilkos lesz, én pedig nem vagyok halott. Sokszor érzik azt a művészek, hogy a művészet felfedezéséhez, az abban rejlő lehetőségek megismeréséhez el kell menni a végletekig. Vannak, akik elkövetik azt a hibát, hogy a művészetet kizárólag az erőszakosságban látják, hogy bármit, amit tesznek, alkotásnak könyvelik el, és művészetként hirdetik. Mi kérdéseket akarunk megfogalmazni. A Szerző kegyetlen realizmussal boncolgat, és ennek a veszélyeit igyekszik feltárni. Az új brit dráma az utóbbi három évtizedben kegyetlenül realista, és mi ennek az érvényességére kérdezünk rá. Arra például, hogy a reprezentáció mennyire lehet kegyetlenül realista. A Szerzőben van egy történet, amit elmesélünk, és csak a szavak reprezentálnak, nem pedig a színpadi cselekvések. Az izgat, meddig mehetünk el az absztrakcióban, és a puszta szavaknak mekkora az ereje. A közönséget, tapasztalatom szerint, a szavak sokkal erősebben megragadják, nagyobb a hatásuk, mint a képeknek, mert a képekhez az utóbbi időben inkább hozzászoktunk, a szavakat mintha újra fel kellene fedeznünk. Ezért van nekünk, a Szerző játszóinak-mesélőinek hatalmas felelősségünk.

- És mi a néző felelőssége?

- Igazából nincs erre válaszom, csak újabb kérdéseket tudok feltenni. Azt fontos, hogy a néző érezze, sok múlik rajta: ha csak nézünk valamit, már az felelősséggel jár. A Szerző címével azt szerettük volna kifejezni, hogy a színházcsinálás közös alkotás, hogy egy szerződés köttetik a néző és a játszó között. Ki a felelős egy helyzetért? Mert egy bizonyos pontig a néző igenis a felelős azért a színházért, amit kap. Meghatározza, mit kér, és meghatározza, mi a végeredmény. A művészek, a színészek, a drámaírók erre reagálnak, ezt az igényt elégítik ki. Az, hogy milyen színházra vágyunk, rólunk szól. A közönségnek ezt tudnia kell még akkor is, ha azonnal nem kerül ennek tudatába. Mi velük együtt hozzuk létre az előadást, ezért a végeredmény az lesz, amit ők akarnak.

- A nézőket lehet sztereotipizálni országok, kultúrák szerint?

- Kizárólag egyénenként. Ugyanakkor mindjárt ellent is mondok magamnak. Nemrég Edinburghben jártunk. A fesztivál egy őrült piac, ahol mindenkinek elege van, szaturálódott  a művészettől. Az agyak fáradtak, nehézséget okoz a hallgatás, a figyelem. Ezt a fesztivál teszi, nem Skócia. Helsinkiben jóval csendesebb volt a közönség, az agyak koncentráltak, éberen figyeltek, gondolkodtak. Nem tudom, de ezt talán általánosíthatjuk a skandinávokra. És Portugáliából is pozitív élményeink vannak. Gyakran aggódom, hogy nálunk a gondolkodást valami káros dolognak tartják, míg Európában örömteli tevékenységnek. Nem általánosítanék, de néha elég nyomasztó Angliában lenni, mert az anyagi haszonszerzés és a szenzációhajhászás olyan magasra hág, hogy az igazi ötleteket, építő jellegű hangokat nem hallják meg. A színháznak pedig a gondolatokról kellene szólnia.

- Az előadás végén a közönség ottmarad egyetlen színésszel, de nincs egyetlen megírt vég. Mit tapasztalt eddig?

- Én sosem látom, csak hallom, mi történik, mert akkor én nem vagyok akkor már színen. A néző az ottmaradó színészt nézi, aki egyébként "a" nézőt játssza, a színész pedig nézi a nézőket. Egymástól várják a segítséget. És ekkor elérjük az egyensúlyi állapotot: a nézővel kezdődött az előadás, és a nézőhöz ér vissza. Gyakran percekig csak ülnek, aztán tapsolnak, vagy nem tapsolnak, csöndben távoznak, de már olyan is volt, hogy spontán elkezdtek beszélgetni.

- Tehát bármi is történik, az mindenképp organikusnak tekinti?

- Igen.

- Még egy hipotetikus kérdést engedjen meg. A Szerző szereplőinek a neve az előadók neve. Ha egy másik társulat előadná, meg kellene változtatni azokat és/vagy a hozzájuk fűződő történeteket? Egyáltalán azt az előadást hitelesnek tekintené?

- Abszolút, és örülnék, ha nézőként lehetnék jelen az előadáson. A neveket egyetlen kivétellel kellene megváltoztatni: ez pedig Tim Crouch. Nem azért, mert egoista lennék, hanem mert azt szeretném, hogy a közönség tudja, a szerző, aki ezt a darabot írta, aki a helyzetért felelős, explicit jelen van minden egyes előadáson.