Gyöngyi

Rabih Mroué: "Színházat csinálok. Jelzők nélkül."

2010.11.05. 12:38

Programkereső

Rabih Mroué előadásai erősen (társadalom)politikusak, témájuk a libanoni jelen, illetve a polgárháborús közelmúlt. Ennek ellenére nem akart soha politikus lenni, nem tanult szociológiát, történelmet vagy politológiát, mi több, a színházra is véletlenül talált. (Vagy a színház talált rá véletlenül, ő maga sem biztos ebben.)
Rabih Mroué
Rabih Mroué

Eredetileg zenész akart lenni, de akkoriban a polgárháborús állapotok miatt arra, hogy igazán jó tanároktól tanuljon, nem volt mód. Úgyhogy inkább kémia szakra ment. Persze a lombikok és kémcsövek között nehezebb az önkifejezés, így az irodalom felé vette az irányt. Majd megismerkedett egy rendezővel, aki a Libanoni Egyetemen tanított, látta ott a színészhallgatók néhány előadását és rájött, hogy ez az ő útja. Mroué előadásai nem hagyományosak, a fikció és a valóság határán mozognak, inkább dokumentarista színháznak nevezném azt, amit csinál. Bár ő mosolyogva tiltakozik a címkézés ellen: "Színházat csinálok. Jelzők nélkül."

Arról beszél, hogy Libanonban nincs színházi hagyomány, hiszen ha valami a 19. század második felében indul, az még nem tradíció. (Nem jegyzem meg neki, hogy a magyar nyelvű színjátszás gyökerei sem nyúlnak mélyebben az időkben.) Pláne, ha a kiteljesedés az 1960-as, 1970-es évekre, a polgárháború előtti időkre tehető; a színházi élet egyébként nem szűnt meg 1975 és 1990 között sem. Ez a rövid történet azonban azt jelenti, hogy nem kell alkalmazkodni semmilyen szabályrendszerhez, nincsenek korlátok, a próbálkozásnak tág tere van. És az egyetemen nem voltak korlátok. Részben ennek is köszönhető, hogy Mroué "rendes" színdarabbal nem dolgozott soha. Kötött szöveggel gyakran, Elias Khory írásaiból több adaptációt készített. De az utóbbi tíz-tizenöt évben készült előadásai kizárólag valós dokumentumokon alapszanak vagy azok inspirálta kitalált történeteket mondanak el.

És hol találja a történeteket, hogyan gyűjt anyagot? (Igen, kedves Olvasó, tudom, hogy ez nem egy kifejezetten innovatív kérdés.) A mindennapokban. (Hol máshol...) Észrevétlenül gyűlik a nyersanyag Mroué lakásában: nem tárgyak, hanem újságkivágások, videók, filmek - bármit eltesz, amit érdekesnek talál, amiben potenciált lát. Van, amit felhasznál, van, amit aztán soha nem vesz elő. Egyszer csinált egy előadást Make Me Stop Smoking címmel, de a dohányzásról egy szó nem esett benne, hanem a személyes archívumát mutatta be. Azoknak a cikkeknek és történeteknek már annyi... Mert ha valami igazán izgalmas, azt elkezdi kutatni, detektív módjára próbálja felgöngyölíteni a szálakat. Újabb és újabb ajtókon lép be, újabb és újabb válaszutakhoz érkezik. Pont úgy, mint egy labirintusban. Ahol aztán könnyen el lehet veszni. "Nem baj. Elveszettnek lenni érdekes, elveszni jó!" - mondja újabb mosollyal. Következésképp "rendes" próbák is ritkán vannak. Alkotótársaival - köztük feleségével - ülnek, beszélgetnek, olvassák az anyagot, formálják a szöveget, közben együtt gondolkodnak és keresik az anyagnak legmegfelelőbb színpadi formát. Szabályok tehát itt sincsenek, egyedül a szellemi biztonság fontos.

A Trafó-beli előadást - Egy eltűnt hivatalnok nyomában - egy 1996-ban talált cikk inspirálta: "Mindig elolvastam az Eltűnt, keressük rovatot az újságban. Egy ember elment otthonról, ezt és ezt viselte, így és így nézett ki. Ezeket a felhívásokat kivágtam és egy külön mappába gyűjtöttem. Az egyik lapban aztán megjelent a cikk egy eltűnt alkalmazottról, a következő napon újabb cikket írtak róla, és ez az eset sokáig lázban tartotta a közvéleményt. Hat-hét évig állt a polcon ez az időközben három mappányira duzzadt anyag. Nem tudtam, hogy játék- vagy dokumentumfilm legyen belőle, esetleg regény vagy színházi előadás." És már megint a labirintusnál és a szabályok nélküli szabadságnál tartunk.

Pláne egy olyan országban, ahol a cenzúra működik. Rabih Mroué körülbelül ugyanannyit lép fel otthon, mint külföldön, a helyzet azonban igencsak eltérő. Bejrútban nem hirdetik az előadásait, a nézők nem fizetnek a belépőért, játsszon bármekkora színházban is, mert Mrouénak nincs engedélye a cenzori hivataltól. Nem akar kérvényezni, nem akar megalázkodni, nem akar kompromisszumokat kötni a hatalommal. Ha jön a rendőrség, azt mondják, ez egy magánrendezvény. Bajt nem akar magának. Suttogó propagandával toborzódik a közönség, akik szinte ismerik egymást. (A fan club - nevezzük jobb híján így a Mroué-rajongókat - azonban folyamatosan bővül.) Mindannyian tisztában vannak vele, hogy engedéllyel ezek az előadások nem mehetnének, mert társadalmi tabukat döntögetnek, megkérdőjelezik a hatalmat és a problémák szőnyeg alá söprése ellen lépnek fel. Mouré azt szeretné, ha nyíltan vitatkozhatnának, ha az álláspontok ütközhetnének, ezért vet fel kérdéseket, amelyek a produkcióban kimondott válasz nélkül maradnak. A célja ugyanis az, hogy a néző gondolkozzon.

Ám ne csak a társadalmi kérdésekről - mert bármennyire is helyhez kötött a kiindulási téma, az előadások attól eltávolodva jóval általánosabban, ha úgy tetszik, a humánum szemüvegén keresztül értelmezhetők -, hanem a színház lényegi kérdéseiről, például a reprezentáció mibenlétéről. Mivel nincs cenzori engedélye, kritikák sem jelennek meg róla, így a produkciók teatralitásáról, azaz a szakmájáról csak külföldön kap visszajelzést. Berlinben szívesen élne, mégsem hagyná ott Bejrútot. "Libanoni vagyok. Ott vannak a gyökereim" - jelenti ki ellentmondást nem tűrően.

2010. november 5., 6. 20:00 - Trafó - Kortárs Művészetek Háza

Rabih Mroué: Looking for a Missing Employee (Egy eltűnt hivatalnok nyomában)

Ea.: Rabih Mroué, Ghassan Halawani

Angol fordítás: Ziad Nawfal

Látvány: Samar Makaron, Talal Chatila

Videó: Mohamed Soueid, Pamela Ghoneimeh

Rend.: Rabih Mroué