Katalin

Fullajtár Andrea: "Keményen meg kell fizetni azért, hogy az ember művész"

2010.12.17. 00:57

Programkereső

Szinte a védjegyévé vált a füstös, érzéki hang, a tragikai véna, a fanyar humor. Fullajtár Andrea „visszakacsint" hangzatos pályakezdésére: az 1996/97-es színházi szezonban még főiskolásként robbant be a Csendet akarok című monodrámával. A Kamra december 19-én újra a műsorára tűzte Csalog Zsolt szociodarabját. Hajléktalanok, guberálás, a lét elviselhetetlensége: a téma manapság még égetőbben az utcán hever, mint a mű keletkezésekor.

 - Mit kell tudnunk a Csendet akarok keletkezéséről?

- Egy igaz történetből írta Csalog Zsolt, egy létező hajléktalan nőről, akivel annak idején találkoztam is. Zsolt egy tüneményes, nyelvi fordulatokban gazdag dolgot talált ki, ami nagyon élvezetes. Mindamellett, hogy szörnyűségeket mesél el ez a nő, van benne humor, szépség, szeretet. Tizennégy évvel ezelőtt egy főiskolai gyakorlatnak indult, aztán Zsámbéki Gábor mondta, hogy csináljam meg a Kamrában. Utaztam vele vidékre, különböző eseményeken mondtam belőle részleteket. Idén novemberben Stuttgartban volt egy monodráma fesztivál. Nyáron felhívott Gábor, hogy mi lenne, ha kivinnénk a Csendet akarokat. Készült belőle egy műfordítás német nyelven, feliratozva játszottuk. A német közönség nagyon jól vette, nagy siker volt. Ennek kapcsán a Katona József Színház vezetésében felmerült, hogy ha már Stuttgartban ment kétszer, akkor miért ne játsszuk el megint.

- Kevés színésznek adatik meg, hogy az a szerep, amivel a pályafutását kezdte, visszatér az életében. Milyen új rétegeket, tapasztalatokat tudsz megszólaltatni benne?

- Akkor az volt az érdekes, hogy egy huszonéves lány eljátszik egy tönkrement negyvenes nőt. Most, mivel már beértem ezt a kort - igaz még nem vagyok negyven -, nyilván sok minden hozzáadódott. Nagyon izgultam, amíg az első előadást le nem játszottam, hogy nem akarok-e majd az emlékeimből dolgozni. Hála Istennek nem ez történt. Annyira jó szöveg, annyira élő, hogy teljesen el tudtam engedni a fejemben azt, hogy ez egy tizennégy évvel ezelőtti történet.

Csendet akarok - Fullajtár Andrea, 1996-ban
Csendet akarok - Fullajtár Andrea, 1996-ban

- Mi a véleményed arról, hogy 2010-ben még inkább felértékelődik a téma időszerűsége?

- Valóban, százszor aktuálisabb, mint 1996-ban volt. Most éppen arról van szó, hogy megbüntetik a hajléktalanokat. Más lehetőséget nem találtak ki, hogy ne legyenek hajléktalanok, csak azt, hogy ne tartózkodjanak az utcán. Etelkával valaha a Ferenciek téri aluljáróban találkoztam.

- Milyennek ismerted meg őt?

- Az, amit Zsolt írt az ő történeteiből, művészet. A valóság egészen más. Egy totálisan tönkrement nőt képzelj el, aki lenyúlt cigivel, pénzzel. Meg akartam hívni az előadásra, de egyáltalán nem érdekelte.

- Az utcán heverő nyomor, kilátástalanság téged mennyire nyomaszt és mit tudsz felhasználni belőle a színpadon?

- Mint magyar állampolgár, aki ebben az országban adózik, mindig elgondolkodom azon, hogy ki a hunyó ebben a történetben. Lehet arról beszélni, hogy a saját hibájukból kerültek oda, de egy bizonyos fajta szociális háló megakadályozhatta volna, hogy ennyi hajléktalan ember legyen az utcákon. Amikor régen játszottam, akkor is azt éreztem, hogy teszek valamit ezzel az előadással. Ha nem is sokat, de annyit mindenképpen, hogy azok, akik megnézik, valószínűleg egy picit másképp néznek majd azokra az emberekre, akiket megpróbálunk kikerülni, mert büdösek, rossz szagúak, rosszul beszélnek.

- Nem gondolunk bele, hogy akár mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe?

- A rendszerváltás előtt ebben a bizonyos vidám barakkban, amiben éltünk, volt egy nagy közös hazugság, hogy itt minden rendben van. Ez a fajta totális, egyik napról a másikra való elszegényedési lehetőség nem létezett. A rendszerváltás óta egyre inkább az a jellemző, hogy nem tudsz tervezni az életedben. Annak kell örülni, ha per pillanat azt mondhatod, hogy rendben vagy. Annyira kiszámíthatatlanná vált minden, hogy egyáltalán nem az az érzése az embernek, hogy előre mentünk, hanem hogy kapkodunk össze-vissza, és ebben a kapkodásban rengetegen lemorzsolódnak.

- Ilyen zavaros időkben a színháznak megnő a jelentősége, a színészek felelőssége. Te ezt hogyan érzékeled?

- Érzékelhetően egyre kevesebb a néző, az a típusú ember, aki nem a tévén keresztül képzeli el a tájékozódást. Átértékelődött például egy színész munkája, már ahhoz képest is, ahogy a Katona elindult. Akkoriban még ügy volt egy este, ma nem ezt érezni. Vannak, akik még próbálják tartani magukban a hitet, hogy a kultúra fontos dolog, de alapvetően minden másra előbb költünk pénzt, időt, mint hogy olvassunk, színházba járjunk. Ilyenkor a művész felelőssége hiába felelősség, mert milyen fórumon mondjam, hogy figyelj...!

- Neked a színház a kijelölt utad, arról vagy híres, hogy nem teszel megalkuvásokat.

- Napról-napra olyan helyzetek adódnak, amikor dönteni kell, hogy az olcsóbb irányba megyek vagy abba az iránya, ami nagyon drága. Keményen meg kell fizetni azért, hogy az ember művész. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem érzek bevállalhatónak. A celebség például nem menne nekem. Ez alkat kérdése, tönkremennék bele és nem is állna nekem jól.

Garbo - Fullajtár Andrea, Szandtner Anna (Pinceszínház - fotó: Nehéz-Posony Kata)
Garbo - Fullajtár Andrea, Szandtner Anna (Pinceszínház - fotó: Nehéz-Posony Kata)

- Kemény, megszenvedett női sorsok, tragika szerepek mentén alakult a pályafutásod. A monodráma műfajában megtalált Greta Garbo, de éppúgy foglalkoztál Jászai Mari életével.

- A Garbo-történettel a Pinceszínház keresett meg. Jászai Mari naplóját Zsámbéki ajánlotta, de végül nem lett belőle semmi. Nagyon szívesen dolgoznék majd rajta. Egy Dietrich-előadás ötlete is felmerült már. Nyilván egy színész bevonz bizonyos karaktereket, amik közel állnak hozzá. Nem a tragikus sors volt az elsődleges ezeknél az embereknél, sokkal inkább az, hogy mennyire mások voltak, mint a róluk kialakított image. Garbo például a mítosz mögött, ami körüllengte, egy igazi, vérbeli bohóc volt. Nekem nagyon tetszett, hogy ennyire nagy az ellentmondás a között, amit csináltak belőle és amilyen igazából volt.

- Nálad is fennáll ez a kettőség?

- Én elég távol vagyok Hollywoodtól. Azért az fontos, hogy ahhoz, hogy valaki izgalmas színész legyen, rengeteg mindent kell hoznia a személyiségéből. A közönség érzi azt a vibrálást, ami bejön vele a színpadra. Tipikusan az a fajta ember vagyok, aki külön kezeli a pályát és a magánéletét.