Erzsébet

Gyűjtögetés, fölfordulás

2011.02.09. 03:00

Programkereső

Kérdés, hogy ebben a világban létezik-e gyöngéd érzelem. Szórványosan? Alig? Töredékesen?

"... ez a kor oly perverz és becstelen!

El kell futni - nekem itt nincs helyem."

A mizantróp arról szól, hogy miért akarunk meghalni. És arról, hogy miért maradunk mégis életben. Legalábbis egy darabig. Mert a világ alkalmasint buzdít a halálvágyra. Ahogy az élet iránti rajongásra is. Utóbbi sarkallja az embert arra, hogy lopjon (eszmét, gondolatot, egyebet), csaljon (szerelmet, barátot, hű hívet) és hazudjon (bármit). De kellenek az Alceste-ek, akik életunt becsületességükben a létezést szétfeszítő dühvel és romboló őszinteséggel mutatják meg a többieknek, hogy eme árnyékvilágban miért nem lehet hosszasan létezni, ergó, miért érzik majd egyszer csak úgy, hogy örökre el kell hagyniuk. Azok, akik föltérképezik a világ mocskát, és úgy, ahogy van az arcunkba vágják. Nehéz nekik.

Zsámbéki Gábor kortárs Molière-t rendezett. Megtalálta a szövegben mindazt, amivel korunkhoz szólhat. Finoman árnyalt egyszerűséggel, magától értetődő, bölcs szenvedéllyel irányítja a történetet. Nem a személyes művészsors "Alceste én magam vagyok" csábító attitűdjét választja, a figurák igazságát keresi. A hazudósakét is. Ettől lesz olyan fájdalmasan és gyönyörtelien életszerű az, ami a színpadon történik. Minden mozzanatát a bőrünkön érezzük, hiába a verses beszély (magyarul: Petri György és kicsit Várady Szabolcs is). Mintha egy kortárs dráma szólalna meg versbe szedve, áttetsző iróniával vonva be az egyre komolyabbra forduló eseményeket. Az előadás rendezője újabb darab örökléttel ajándékozza meg Molière-t. De magajándékozza a színészeit is.

A Katona József Színházból rendezőként nem, igazgatóként viszont önként távozó Zsámbéki a (volt) színészeit. Kihozza belőlük a legjobb formájukat. Csaknem mindent, amit rendező kihozhat. Fekete Ernő mizantróp Alceste-je példa arra, hogy minden, az emberiség jobbítását célzó kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Ugyanakkor példa az effajta kísérletek permanens szükségszerűségére is. Az előadás a szokásosnál valamivel jobban belelát Alceste-be. A hódolók tekintetének fényében fürdő, életigenlő Célimene iránti szenvedélye erősen megszelídül. (A hódolók tekintetének tört fényén kívül nem sok fény teríti be a Katona csaknem teljesen üresen hagyott színpadának szándékosan prózai látványvilágát.) Ok-okozati összefüggések uralják a figurák emócióit, nem csak az érzelmeiket különféle javakért árulókét, de a jó mizantrópunkét is. Az emberiség megjobbításán fáradozó embergyűlölő a saját sorsán sem tud jobbítani. Fekete a rendezővel együtt elkerüli azt a csapdát, hogy Alceste-tel szemben ne legyenek komoly fenntartásaink.

Ugyanígy tördeli le az előadás a megszokás mázát Célimene alakjáról is. Bizonytalan és tétova az Ónodi Eszter megformálta figura. Ez olykor némi kis színészi bizonytalanságba is átcsúszik (utóbbi adat a télikabátban végig ült bemutatóról származik és bizonyára még változik), de végső soron még ez is hozzátesz ahhoz a titokzatos nőalakhoz, aki nem igazán szeretne semmiről lemaradni, így kellő határozottsággal döntötte el, hogy inkább sodródik az eseményekkel. A hódolók hada - Takátsy Péter, Elek Ferenc, Vajdai Vilmos - azaz a selyemzakós, a feltűrt farmeres és a "napszemüvegben állat jól nézek ki" (jelmez: Szakács Györgyi) ki-ki a saját habitusa szerint ezt ki is használja. Majd ezt követően jól megbüntetik. Tudhatott valamit a korunkról Molière.

A társadalmi háttér, amely az előadásban megjelenik, csupáncsak szikár működési mechanizmust mutat - annak viszont nagyon mait. Azt a fajta kapcsolathálót, amely megszabja egy-egy figura érvényesülési territóriumát és ezzel együtt nyilvános megnyilatkozásainak szigorú határait. Hovatovább az egész figurát magát. Ez ellen lázad Alceste, de rá kell jönnie arra, hogy túlhajszolt őszinteséggel lerombolt kapcsolatai nélkül nem tud a társadalomban létezni. A fűzfapoéta Oronte elleni kirohanása, bármily indokoltnak látszik, egy pillanatra azt is fölveti, hogy a társadalmi konvenciók szerint azért ezt mégsem nagyon illik... (Várady Szabolcs újrafordította a műkedvelő poéta fölolvasta művet, hogy annak tehetségtelenségéről ne legyen semmi kétségünk.) Máté Gábornak oly módon sikerül a produkción belül önálló produkcióvá tenni a fölolvasást, hogy közben szerényen megtartja a mutatványt a figura diktálta keretek között. Egyáltalán, ráérzünk arra is, amit ez az öltönyös Oronte érez. Az alkotni igyekvő ember vágyát az elismerésre. Hogy végül jó nagy pert akasszon annak a nyakába, aki beteges szókimondásában ezt képtelen neki megadni.

Kérdés, hogy ebben a világban létezik-e gyöngéd érzelem. Szórványosan? Alig? Töredékesen? Egy kapcsolat őszinteségébe a külvilág aligha láthat bele, ám a külvilág elismerése nélkül oly nehéz itt és most létezni. Tenki Réka Éliante-ja és Kocsis Gergely Philinte-je lenne az erkölcsi középút, a konvenciókhoz való józanabb alkalmazkodás, ám feltehetően a társadalmi érvényesülés nagy távlatai nélkül. Ez az ár. Ha az erkölcs dilemmájáról beszélünk, ők ketten Alceste ellenpontjai. Nem a dörgölődzők.

Mészáros Béla inasosan háttérbe olvadó inasa, Tóth Anita yvonne-os ártatlanságú Flipote-ja, Kiss Eszter pasikkal megalkuvó, punkos nőalakja és Ujlaki Dénes vérforralón fenyegető megjelenésű bírósági tisztje mellett van még egy férfiasra formált, törékeny lelkű figura, szintén ellentmondva a szerep konvencióinak. Fullajtár Andrea Arsinoéja egy életprogram kudarca. Az önálló egzisztenciájú "modern nő" középkorú változata - magánéleti perspektívák nélkül. Ő szintén a mai társadalom áldozata.

A fölfordulásban, amelyet pár, a tátongó színpadon szétdobált, koszlott bútordarab jelez, Alceste szép lassan begyűjti az összes holmiját, majd távozik. Gyűjtögetés, fölfordulás - az életmetafora működik.