Menyhért, Mirjam

Az a mesés XX. század

2011.03.02. 10:25

Programkereső

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 20. század, amely itt Európában, még közelebbről Magyarországon nemzeti és történelmi, társadalmi és egyéni traumák szinte szünet nélküli sorozatát hozta - és hogy igazából mennyire nem lezárt még kis hazánkban ez a véres évszázad, milyen sok tennivaló van még vele, mennyire nem sikerült eddig feldolgoznunk, ahhoz elég kicsit néha odafigyelnünk a közéletre. A Nemzeti Színház nevéhez és státuszához méltóan egyre több adósságunk törleszti a múlt századdal való szembenézés terén is: most éppen a Mohácsi-testvérek legújabb bemutatója segít minket jobban megérteni (legalább) egy korszakot - és önmagunk.

Egyszer élünk... (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)
Egyszer élünk... (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)

1946-ban vagyunk, egy magyarországi falu színköre a János vitézt készül előadni a református pap betanításában, orosz katonákkal kerülnek konfliktusba, és többségüket a Gulágra hurcolják: ezt a valóban megtörtént eseményt vették alapul az alkotók, ám - Mohácsi János előadásait ismerve egyáltalán nem meglepően - nem dokumentarista színház lett a végeredmény. Az első felvonás a település zsinagógájában játszódik, amely sok egyéb funkciót betölt, csak épp azt nem, amire való: az Auschwitzba hurcolt zsidók közül egyetlen lány, Braun Jolán tért vissza. Öccse, a Gyurika is ott maradt, ahogy sokszor elmondja - és mielőtt teljesen átadnánk magunk a megrázkódtatásnak, mindig hozzáteszi, hogy "tudod, akit annyira utáltam". Van itt italkimérés, és ez a "kultúrház" is, itt próbálnak és itt is fognak játszani - és persze egy asztalnál ott ül három orosz katona is, akik nem várnak sokat azzal sem, hogy megerőszakoljanak egy magyar lányt. De a pap feleségét is az oroszok ölték meg, több tucatnyian tettek rajta erőszakot, majd kezén-lábán elvágták az inait, mindezt pedig a tiszteletesnek végig kellett néznie. Ezeket a bevonuló szovjet hadsereggel kapcsolatos rémtörténeteket az előadás az optimálisnál kicsit kevésbé ellenpontozza vagy árnyalja, ők mindössze annyi igazságot-érvet tudnak felmutatni, hogy nem önszántukból jöttek, és senki ne gondolja, hogy amit ők végigcsináltak, az könnyű volt; sokkal szívesebben maradtak volna a tejjel-mézzel folyó Szovjetunióban. Az első résznek (azon belül is inkább csak az első felének) ezek a traumákat nagyobb részt elbeszélő pontjai és túlzottan egysíkú karakterei (zsidó lány, orosz katonák, a tiszteletes feleségének története, a magyar náci csendőr, aki nemsokára kommunista lesz) nem mentesek a didaxistól, és kicsit kevés a Mohácsi előadásokra egyébként - ahogy erre a produkcióra is a legtöbb esetben -  igencsak jellemző kizökkentő verbális vagy gesztikus elem. Amelyeket némi leegyszerűsítéssel mindközönségesen gegeknek is hívhatunk. Ez a hiányérzet azonban csak az összességében kiemelkedően magas színvonalú és sokszorosan rétegzett előadás saját maga által felállított mércéjéhez képest érvényes, és gyorsan feledteti velünk mindaz, ami a folytatásban jön.

Talán az első jel arra vonatkozóan, hogy az alkotók a történelem és a mesevilág összeszövésére vállalkoztak, hogy az első felvonás orosz katonái anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, és nem is akárhogy tanultak meg: a Vereckei szoroson átkelve egy szempillantás alatt. Mohácsi István a János vitéz említett, tragédiába forduló színkörös előadását nem pusztán mint adatolható történelmi tényt vette műve alapjául, hanem annak szerkezete és meseisége vált az előadás ihletőjévé és legfontosabb szervező anyagává. Lassan, fokozatosan épül szétválaszthatatlanul egybe a legsötétebb valóság és a legvarázslatosabb mese. Egyértelmű fordulatot jelent az első felvonás vége, a füleket élvezettel levágó - ezért Van Goghnak becézett - szadista szovjet tiszt megjelenése: az egyszerre irreálisan groteszk és nagyon is ismerős, démoni figura pánsípot fújva szökell be a színpadra. Ez a pánsíp pedig nem más, mint a tiszteletes megölt lánya, aki halála után náddá változott. Ezt ugyanis a katona lekaszálta, és sípot készített belőle. Közben pedig folytatódik a valós történet is, szinte a teljes kis színjátszó csapatot teherautóra tuszkolják - az Iluskát játszó lány, Ilonka maradhat -, hogy elvigyék a Gulágra. Egyikük kétségbeesetten segítséget kér a falu rendőrétől, aki azt meg is teszi: segít felszállni...

Egyszer élünk... (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)
Egyszer élünk... (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)

A második felvonás a lágerben játszódik, ahol a szovjet katonák szintén kiválóan beszélnek magyarul - nem is csoda, hiszen maga Petőfi Sándor, ahogy ők nevezik: a Sanyi bácsi tanította nekik a nyelvet. A mesevonal itt válik a valósággal teljesen egyenértékűvé, a lelőtt fogoly feltámad, mintha mi se történt volna, sőt a másodszor is deportált Braun Jolánról kiderül, hogy ő már Auschwitz után is holtan tért haza. Az újabb szovjet főtiszt rajongva szereti és kívülről tudja a János vitézt, ezért amikor megtudja, hogy a magyarok épp annak előadása kapcsán kerültek a táborba, kéri őket, hogy adják elő neki. A katona azonban Sanyi bácsitól ismeri a művet, a magyarok pedig Kacsóh-Heltai-Bakonyi daljátékában játsszák, ami a tiszt számára elfogadhatatlan: mint rendíthetetlen hagyományőrző, kikéri magának, hogy Petőfi Sándor művét „meghamisítsák", és megbünteti a szerencsétlen magyarokat - ezen a ponton az előadás természetesen reflektál az ugyanitt nemrég játszott János vitézt ért méltatlan támadásokra is. A társulat saját eszközével: a művészettel válaszol. A mód és a színvonal pedig, ahogy mindezt teszi, mindennél jobban bizonyítja azt, hogy ilyen (Nemzeti) színházra van szükség.

A harmadik felvonás újra Magyarországon játszódik, valamikor 1956 után, a "konszolidálódott szocializmus" idején, ugyanabban a faluban, ahonnan elindultunk. A vasútállomás várójában november 7-én a „szocializmus vonatának" érkezését várja az első felvonásban megismert lelkes kommunista villanyszerelő és egyben sokadrangú pártkatona, valamint a református pap és az akkor még náci, azóta természetesen a balszélre átigazolt rendőr. Az ünnepség díszvendége egy magas rangú pártfunkcionárius: nyitott Wartburggal érkezik a vörös szőnyegre színésznő feleségével, aki pedig nem más, mint a falu "híres szülötte", a színkörben valaha Iluskát játszó Ilon. Ám hiába próbálgatják a mikrofont, s kezd szavalni végül a szocialista díva, a várva várt vonat tovarobog - hazaérkeznek viszont a deportáltak, élők és holtak. Mohácsiék előadása nem kevesebbet állít, mint hogy a lezáratlan múlt az ő halottaival együtt itt van köztünk. És ha egyéb mára és holnapra is érvényes tanulságot is találunk még, az se a véletlen műve.

Egyszer élünk... (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)
Egyszer élünk... (Nemzeti Színház - fotó: SzoFi)

Mint Mohácsi János előadásaiban mindig, itt is folyamatosan sok szereplő van a színpadon, tablókat látunk, épp ezért igazságtalan is kiemelni egyes szereplőket: az össztársulati munka a fontos - jól jelzi ezt, hogy az előadás végi tapsrendben a színészek mindannyiszor csakis együtt hajolnak meg. Az egyenletesen magas színvonalból minden néző kedvére választhat ki egy-egy szívéhez közelebb álló alakítást. Kulka János játssza mindhárom felvonásban a „főgonoszt" - ám nem csak a státuszánál fogva emelkedik a többiek fölé. Ő az, aki maradéktalanul egybe tudja olvasztani a valóság és a groteszk mese síkját, főszereppé növő alakítása egyszerre ellenállhatatlanul vicces és borzongatóan rémisztő. Hevér Gábor első látásra egy alapvetően szerethető buffó-karaktert játszik, akinek vonásai és szerelmi sorsa sok hasonlóságot mutat a Kacsóh daljáték Bagójával, ám elég korán kiderül róla, hogy részt vett az újvidéki mészárlásban. Stohl András finom eszközökkel játssza a református papot, aki az első felvonásban próbál rendezni és rendet tartani, egyensúlyozni az oroszok és az övéi között, a végére pedig kiüresedett megalkuvóvá válik. Tompos Kátya sokadszorra varázsolja el a nézőt erős jelenlétével és csodálatos hangjával, de világraszóló tehetségéből még arra is telik, hogy azt is eljátssza a második felvonásban, hogy nem tud énekelni.

Khell Zsolt díszlete mindhárom felvonásban erős atmoszférát teremt, különösen a második felvonás lágerének a színpad háttere felé szűkülő, végül a semmibe vesző tere emlékezetes. A jelmeztervező, Remete Kriszta pedig pontosan rajzol meg korokat, társadalmi státuszokat és karaktereket a ruháival. Kovács Márton hol hátra húzódó, hol főszereplővé előlépő zenéje szokásosan megsokszorozza és elmélyíti a drámai hatásokat. A végeredmény egyszerre megrendítő, szórakoztató és elgondolkodtató. A totalitárius valóságból totális színház született.