Bence

Egy németül szikárabb Molnár

2011.03.30. 09:00

Programkereső

Bodó lebontja a vagányromantikát. Amit épít helyette, lerombolja azt is.

"- Aztán, ha szabad kérdeznem, mit csinálok én itt?

- Elszámolsz, fiam."

(Molnár Ferenc: Liliom)

Liliom halálának a pillanatában leomlanak annak az üres gyárcsarnoknak a falai (benne csak sparhelt, koszlott kanapé, lézengő ebédlőasztal, priccs), ahová a rendező a nyomorgó Liliomot és a Julikát helyezi. Bármily nyomorúságos is, ennek a térnek méltósága van. Méghozzá olyan méltóságot sugall, amitől a társadalom örökre megfosztja a vásári kikiáltót és a külvárosi cselédlányt. És ez ellentmondani látszik Molnár Ferencnek. Még akkor is, ha ebben a gótikus nagyságú térben a háziak akaratától függetlenül, szabadon járnak-kelnek a külvilág egyedei.

A színháztörténeti jelentőségű pofon, amely az ifjú Molnár Ferenc első feleségének, Vészi Margitnak az arcán csattant, nemzedékek óta arra tanít, mennyire mást mutat a valóság arca, mint ami mögötte van. A bocsánatkérésből írt Liliom magánéleti célját ugyan nem érte el, viszont a világ színpadjait meghódító szerzőjét a közönség folyamatos rajongással veszi körül. Nem csoda, hisz a pofonjaival együtt is szerethető külvárosi vagány figurájába bújt Molnárnak olyan látványosan sikerül megsajnálni magát, hogy annak valóban nem lehet ellenállni. Nos, igen, az írói zseni...

Liliom - Jan Thümer, Pető Kata (Schauspielhaus Graz - fotó: Peter Manninger)
Liliom - Jan Thümer, Pető Kata (Schauspielhaus Graz - fotó: Peter Manninger)

A Schauspielhaus Graz BTF-en vendégeskedő előadásában Bodó Viktor rendező épp ezt a régimódi típusú rajongást igyekezett lefejteni a németül amúgy is szikárabban hangzó szövegről. (Fordító: Alfred Polgar) Magányos univerzumként bolyongó figurái alig-alig érnek el egymáshoz - kapcsolataik töredékesek, mélységükben átláthatatlanok, reflektálatlanok. S bár a szégyellt érzelmeiket elfedő álarc mögött megbúvik az emberi részvét (egy-egy halálos szerelem, mint Liliomé és Julikáé, vagy a Hollunderné féle zord segítőkészség), mégsem lesznek igazán szerethetőek. A látvány elomló szépsége, a vadul föltörő humor, a kabarészerű mozzanatok, továbbá a zenével kísért (esetleg helyettesített) emberi kiszolgáltatottság és esendőség ugyan mély érzelmeket képes kiváltani a nézőből, de mindez csak pillanat. Döccenés, zökkenés, szabálytalan arányban adagolt hideg-meleg effektus. Érzékletes tanmese arról, hogy mennyire nem sikerül átélnünk azt a világot, amely körülvesz minket. Mennyire bizonytalanul létezünk. Milyen távolra kerülünk a saját érzelmeinktől. Ha ez volt a cél, akkor nagyon jó előadás a Bodóé.

Liliom - Pető Kata, Steffi Kautz (Schauspielhaus Graz - fotó: Peter Manninger)
Liliom - Pető Kata, Steffi Kautz (Schauspielhaus Graz - fotó: Peter Manninger)

A nagy kérdés, hogy lehet-e (kell-e) szeretni egy nem túl szerethetőre formált Liliomot. Azaz, hogy megáll-e igazán a lábán e nosztalgiájától megfosztott nosztalgikus történet. S kérdés az is, hogy mindehhez Graz túl közel vagy túl messze van... Jan Thümer Liliomját ugyanolyan rejtett őserő viszi, csapkodja tehetetlenül kezdettől fogva, mint az az isteni akarat, amely a másvilági ítélőszék előtt rángatja ide-oda a történet legvégén. Nem mutat érzelmet saját maga iránt, kivéve, mikor megtudja, hogy a Julika gyereket vár. Akkor ledobja ruháit és meztelenül ugrál, ordítozik a vásott kanapén. Létrehozva az előadás legszebb, legvadabb, legőszintébb pillanatát. (És jön még egy ennél is izgalmasabb!)

Magától értetődően, gondolkodás nélkül sodródnak egymás mellé ők ketten, a kültelki vagány és a ligetben bóklászó cselédlány, s Pető Kata Julikája ezt a sorsszerűséget az egész történeten végig viszi. Rezzenéstelen elszántsággal teljesíti be a saját sorsát, miközben átszomorkodja annak örömteli pillanatait is. A mélyszegénység depressziója grandiózus emberi tartást sugall, bár olykor a figura heroizmusát is legyőzi. Liliom strigulázza a hódításait a ligeti padon. Juli az utolsó strigula. De azt nem a Liliom, a lány maga húzza oda.

Pető Kata időnként magyarul megszólaló Julija mellett (hogy Grazban is lássák, nem Grazban vagyunk) az osztrák társulat tagjai jól tudják a bodói nyelvet. Sophie Hottinger sorsívet rajzoló Marija, Steffi Kautz finoman harsány Muskátnéja, Sebastian Reiß véglényszerű Ficsúrja e hidegen kongó, berendezetlen világ valóságos figurái.

Liliom - Jan Thümer, Sebastian Reiß (Schauspielhaus Graz - fotó: Peter Manninger)
Liliom - Jan Thümer, Sebastian Reiß (Schauspielhaus Graz - fotó: Peter Manninger)

A vizionárius rendezőként működő Bodó ezúttal mintha valamivel lazábban fogná a gyeplőt... Engedett a nagy stábnak, a sokféleségnek, a saját, elburjánzó ötleteinek? Bár... ez a töredezettség, az effajta ötletparádé Bodó egy másik grazi rendezésében (Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról) kikezdhetetlen egésszé áll össze. Nem lehetne sem hozzá tenni, sem elvenni belőle semmit. Lírai, váratlan, merészen újító pillanatokban a Liliomja is bővelkedik. Miután a külvárosi vagány halálakor az egész szín leomlik, a szemünkbe ereszt minden fényt, ami csak színpadon létezik. A Liliommal együtt eljátszatja velünk(!) a saját halálunkat.. Akkor, ott mindennel elszámolunk. Ezek után mi jöhet még? Szünet után a két utolsó kép.