Orsolya

Zene. Vége. Taps?

2011.06.21. 13:02

Programkereső

Ezért kérdőjelezik meg, próbálják negligálni, kiradírozni, politikai fogást találni rajta, pikírt összeesküvés-elméleteket gyártva érdemtelen győzelmet jósolni neki...

"...nem azzal a szándékkal készült, hogy nagy előadás legyen belőle "

(Mohácsi János)

A Parasztopera pontosan az, amit a címe mutat. Népzenei indíttatású áriák és káromkodással tarkított recitativók ölelkezéséből született kortárs népi ballada. A nép szó minden értelmében. E humorszálakból szövődő tragédia összetett jelentéstartománya túlmutat önmagán. Fényes nevetéssel vezet el a 21. századi sötét középkorba. Olyan, mint a világ, amely ártatlan arcát mutatja - próbáljuk elnéző mosollyal szemlélni, miközben épp készül ránk omlani. Mohácsi János POSzT-ra beválogatott pécsi rendezése Pintér Béla és Darvas Benedek munkáját "vette kölcsön". A Pintér féle társulattal sikert sikerre halmozó darab egy új fénytörésben. Súlyos humorral, hazaszeretettel, szerelemmel, árulással. Kovács Márton grandiózus zenei jelenlétével. Kórussal, síppal, dobbal. Nádi hegedűvel. Plusz még a POSzT közönségének jótékony részvételével. Együtt érzésével...

Nagyszabású színészi munkával.

Egészen nagyszabású a díszlet térelrendezése is. A színpad elején kialakított félköríves palló, a színpad hátuljából kiszakadó végtelen tér, amely egy ideig (konkrétan addig, míg össze nem omlik) azzal kecsegtet, hogy léteznek másfajta világok is... Talán csak a recycling gondolat képi megvalósulása lett kissé direkt. A tér kitüremkedéseit alkotó összepréselt szemét látványa drasztikusan előlegezi meg a - kifinomult arányérzékkel vezetett - történet váratlan végkifejletét. Mintha az alkotói szándéktól némileg elszabadulna a kép. Jóval egyértelműbben fogalmaz, mint az előadásban felsejlő rejtett utalások - a múltban gyökerező zene, eszme és gondolat, a kicsorbult érzelmek, megsérült életek újrahasznosítására.

Pedig benne van az is. Meg az ellenkezője. A vágy az újrahasznosításra, és ennek a vágynak a lehetetlensége. Mert csak egyszer élünk. És az elkövetett bűn antik drámai mintára bele van kódolva az életünkbe. Balikó Tamás szinte a semmiből épít vérfagyasztó sorstragédiát. A föl nem ismert gyermekét legyilkoló balladai hősét. Vele vannak a többiek.  A szerény fölbujtó, Nyakó Júlia anyafigurája. A tékozló fiú, Zayzon Zsolt messziről megtérő cowboya, és az őt szerelemre lobbantó Csarnóy Zsuzsa fogcsikorgató őszinteséggel fogalmazott nőalakja. A két házasuló fiatal, Józsa Richárd, Györfi Anna, akiknek a jelenét rombolja le a szülők múltja. Így marad el a vérfertőző nászt megpecsételni hivatott esküvői szertartás, és teljesedik be Köles Ferenc lagziból kitessékelt állomásfőnökének alkoholmámorban fogamzott, mindent elsöprő bosszúja... Zene vége. Hosszú taps. A nézőtér ünnepel.

Miben rejlik Mohácsi sikere? Talán abban, hogy nem szájbarágósan reflektál a valóságra - érzéki felszabadultsággal merít belőle. Mintha a világban való létezés és e szerteágazó tapasztalat művészetté sűrítése között nem lenne ott (persze, ott van) az az alkotói aktus, amely tudatos mederbe tereli a létezés információit. Mintha „csak úgy" zsigerből jönne minden, amit a színpadon látunk. Semmi kimódoltság. Tisztán a történet, melyet a legdurvább stilizáció sem képes a valóságból kiszakítani. Mint Remete Krisztina kettős személyiséget rejtő, felemás ruhái. Vagy éppen Bodor Johanna autentikus koreográfiái, melyek - hasonlóan az egész előadáshoz - nem csupán önnön primér jelentésüket hordozzák, de egyidejűleg annak groteszkumát is. Talán emiatt irigylik el e mostani, (mesterségesen?) darabokra szaggatott színházi világban Mohácsi sikereit? Ezért kérdőjelezik meg, próbálják negligálni, kiradírozni, politikai fogást találni rajta, pikírt összeesküvés-elméleteket gyártva érdemtelen győzelmet jósolni neki, miközben valóban jó előre lehet tudni, hogy ezzel a fajta egyszerre mulattató és mélyen fölkavaró művészi látásmóddal elég nehéz nem a legjobbak közé kerülni. Hacsak..

Nos, igen. Bízzunk benne, hogy a magyar színház - és benne a POSzT - jövője nem erről a hacsakról fog szólni. Hogy a megmondó emberek kora lejárt, hogy legföljebb stílus és ízlésvilág fog majd hadakozni, és hogy egy valamire való világban a valamire való (színház)művészet értékeiről sikerül egyfajta közmegegyezést kialakítani. Kimondva. Vagy kimondatlanul. Pillanatnyilag elég nagy a bizonytalanság. Mindenesetre a Parasztoperát előadás után, még ott a POSzT-on eltemették. Miközben híre ment, hogy ez volt az utolsó előadás, egy pécsi lapban azt olvasom, hogy a jövő évadban játsszák tovább. Ki tudja. Ezzel együtt Kovács Márton és csapata önkéntes magyar virtusból hajnalig zenélt. Örömből örömzenét. Volt minek örülni.


A Parasztopera négy díjat kapott a POSzt-on:

Legjobb rendezés: Mohácsi János

Legjobb jelmez: Remete Kriszta

Legjobb színpadi zene: Kovács Márton (A Nemzeti Színház-i Egyszer élünk..., valamint a Parasztopera  zenei átdolgozásáért)

Továbbá a MASZK Országos Színészegyesület díja:

Legjobb férfialakítás: Köles Ferenc