Lukács

Göttinger Pál: Szerelem tesztüzemmódban

2011.07.07. 09:00

Programkereső

Valóságossá válhat-e egy virtuális kapcsolat? Beleszerethetünk-e valakibe, ha sosem találkoztunk, kizárólag e-mailben kommunikálunk? Fölboríthatja-e az életünket egy létező, ám mégsem valóságos személy? Erről szól az Orlai Produkciós Iroda legújabb előadása. A Gyógyír északi szélre című darabnak Balatonföldváron lesz a premierje, majd július közepétől az Óbudai Társaskör kertjében játsszák tovább. Az előadást Göttinger Pál rendezi.

- Amikor elolvastad a szövegkönyvet, mi tetszett benne a legjobban?

- Elsősorban az, hogy egy olyan dologról szól, amiről épp sokat tudunk. Sőt, talán már el is avult, amióta a facebook létezik. A történet szerint egy félregépelt e-mail cím miatt levelezni kezd egy nő meg egy férfi, és szinte akaratlanul, de függőjévé válnak ennek a kapcsolatnak. Egyszerűen nem bírják abbahagyni. A tétnélküliség miatt - hiszen nem is ismerik egymást - egyre bizalmasabb viszonyba kerülnek, míg végül olyannyira fontossá válnak egymás számára, hogy feldúlják a saját életüket. Másodsorban az tetszett meg, hogy minden hullámvölgyével és csúcspontjával együtt lejátszanak egy komplett kapcsolatot, anélkül, hogy valaha találkoznának. Az a jó dráma, amikor mind a két félnek ugyanannyira van igaza. Nagyon nehéz kibillenni abból, ha az ember egy fölvett pozíció miatt sarokba szorul, ez mindenkinek ismerős helyzet.

- Levéldrámák esetében - vegyük ezt is annak - mindig fölmerül, hogy a személyes találkozás hiánya elég sok problémát vet föl, színházi értelemben. Itt milyen megoldást találtatok?

- Nem mondom, hogy nem vettünk nehézségeket a nyakunkba, rengeteg színházi szabályt fel kellett rúgni, újra ki kellett találni. Ráadásul az internetes levelezés sajátosságait nem könnyű színházra lefordítani. Hogyan játszol el például egy szmájlit? Amíg nem ismertük ezt a jelrendszert, sokkal átgondoltabban kellett fogalmazni, talán pontosabbak voltak a mondatok. Lehet, hogy én boldogan azt írom, hogy "te mekkora hülye vagy", de ő úgy olvassa, hogy konkrétan lehülyéztem. És összeveszünk egy életre, pedig én jót akartam írni. Csak lemaradt egy szmájli. Vagy: gubbasztok a gép előtt, hogy válaszoljon már, mert egy email húsz másodperc múlva is érkezhet, de lehet, hogy csak három nap múlva jön. Közben élem az életem, nevelem a gyerekeim, de a fél szemem folyamatosan a böngésző bal sarkában van, hogy mikor csilingel már. Ezek játszható dolgok, de mégis álszituációk, mert a szereplők színpadon ugyan egymás mellett, de végig egyedül vannak. Sok ilyenfajta""szituáció helyetti szituációt" ki kellett találni, hogy begyűjthetőek legyenek azok a feszültségek, amikből megfogalmazódnak a levelek.

Göttinger Pál
Göttinger Pál

- Gyakorlatilag két monodrámát csinálsz egyszerre?

- Nagyjából. Két előadást kell rendezni, és úgy intézni, hogy ne kinyírják egymást, hanem erősítsék. De közös jelenetben is gyakran előfordul, hogy a színészek nem ugyanott tartanak. Következetesen végiggondolják az elemzéskor, hogy hol járnak, és mégsem ugyanaz jön ki. De Fullajtár Andrea és Őze Áron két nagyszerű stílusérzékkel megáldott színész, és bízom abban, hogy a történetmesélés olyan szintjére jutnak el, ahol jó érzéssel bezárkózhatnak a saját világukba, és mégis érdekes lesz nézni.

- A fentebb említett félreértés nem csak a szmájli hiányából eredhet, hanem abból is, hogy máshogy működik a férfi és a női agy, és mivel nem látják egymást, a leírt szavak egészen más jelentést kaphatnak. Gondolom, nem kevés ilyennel találkoztatok.

- Próbálunk ilyesmiket keresni, főleg a végén, hogy ki mit hall szerelmi vallomásnak. A nagy alapkérdésekben összhang van közöttük. Végzetes félreértésbe nem csúsznak, de sok apróba igen. És ezeket kell ismerőssé tenni a nézők számára. Maga a szerző a tipikus különbségeket nagyítja. Az egyik oldalon a "nekem nagy tartásom van, rideg és bonyolult vagyok, Judit, nem kell kinyitni a szobákat a kastélyomban, azok maradjanak zárva" jellegű hozzáállás van, a másikon az "igen, tegnap tökéletesen az ellenkezőjét mondtam, és akkor mi van?" jellegű. Semmiképp sem akarunk az általánoskodás, a felületes emberi kapcsolatok témájában csinálni előadást. Pont arról kéne szóljon, hogy ebben a villámkommunikációban az ember megmagyarázhatatlan érzékkel észreveszi a komolyan vehető választ egy fél sorból is. Ez ugyanaz, mint amikor a facebookon negyven ember kommentel, akik közül húszat nem ismertél soha, és mégis biztos kézzel kiszúrod azt a szellemes választ, ami földerít, és abban a pillanatban úgy érzed, lett egy szellemi társad. A mechanizmus olyasmi, mint egy száz évvel ezelőtti táncrend. Csak táncolni látom, de máris gondolok róla valamit, és az vagy teszik, vagy nem. A darabban az az izgalmas, hogy ennek a kapcsolatnak mesterséges kezdete van. Ők sem hiszik el egészen, hogy benne vannak. Részint benne is akarnak maradni, kalandozni, részint eltartják maguktól, mert az a megérzésük, hogy ez teljesen értelmetlen. Ez párhuzamosan nem mehet sokáig, előbb-utóbb el kell dőlnie. És egymást odáig hajtják, hogy házasságok kerülnek veszélybe, életpályák törnek meg. Közben pedig az egész mégsem értelmetlen, mert valami miatt sokat számított az a mondat, amire muszáj volt válaszolni, és amitől borult minden.

- Ez akár egy romantikus helyzet is lehetne, mint egy XIX. századi regény, ahol nem találkozhatnak a szerelmesek, csak leveleznek. A dolog alján ugyanez van.

- Nem olyan korban született a darab, hogy az ember átadja magát a romantikus érzeteknek. Nem rendeztem még nagyon sok előadást, de több olyan volt, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy az ember élesben nem mer nagy szavakat használni. Ez a két ember "tesztüzemben" próbálgatja, hogy mi lesz abból, ha azt írják: "éjjel-nappal magára gondolok". A nő boldog, harmonikus, kiegyensúlyozott házasságban él, de ott nem mondanak ilyeneket. És most talált egy érdekes embert a drót túloldalán, akivel nem kell viselkednie. Időnként leseggfejezik egymást, aztán szerelmes szavakat írnak, aztán a másik ruházatáról érdeklődnek, mint egy telefonszexben. Szinte bármit megtehetnek, és ebben olyan erővel szabadulnak föl, hogy ki sem tudnak lépni. A legnagyobb baj az, hogy megússzák a szerelem kémiai részét. A saját magukéval vannak elfoglalva, nem a másik által generálttal. Nem tudom, akik a nézőtéren fognak ülni, keveredtek-e hasonló helyzetbe. De szerintem mindenki be tud számolni olyanról, hogy vajon hogy az ördögbe' lehet, hogy hajnali két óra, és még mindig a facebooknál ülök, mert fölkerült egy bizonyos lánynak a nyaralási albuma, és faguriga legyek, ha nem lesz benne valahol egy bikinis, úgyhogy végignézem már azt a kétszázötven képet, annak ellenére, hogy párkapcsolatban élek... Erről már születtek tanulmányok, mérhető a gép előtt eltöltött holtidő, nem megy a munka, és csak nézem valaki másnak az életét, aminek egy kis időre én magam is részese leszek.