Jenő

Pintér Béla és az újraoperált népművészet

2011.08.28. 11:59

Programkereső

Pintér Bélával korábbi alkotásáról, a Parasztoperáról beszélgettünk. Az előadás legközelebb a Trafóban látható.

- Annak idején hogyan született a Parasztopera?

- A népzene és a barokk szintézise volt a kiinduló pont. Úgy dolgoztunk Darvas Bencével, hogy hoztam alkalmanként háromoldalnyi anyagot: megzenésítésre váró szövegeket, autentikus vagy átdolgozott népdalokat, illetve olyan részeket, amelyekből Bencének barokk kórusokat, kettősöket, sőt a vége felé egy szextettet kellett írnia. Két barokk kettősnél volt meg előbb a zene, amelyhez utólag írtam szöveget, de alapvetően a szöveg volt előbb, amelyet Bence recitativókká komponált.

- A népdalokat hogyan válogattad ki?

- Korábban nagyon sok népdalt hallgattam. Azt hittem, hogy kikapcsolódom olyankor, pedig valójában a Parasztoperára készültem. A munka alatt így már nem is kellett új dalokat keresnem, egyszerűen felidéztem az adott szituációhoz leginkább illőt.

Parasztopera
Parasztopera

- A táncházmozgalom már lecsengett, a rockzenekarok még nem vették a szájukra: a Parasztopera bemutatásakor a népzene nem volt közkedvelt műfaj. Az előadás mégis jelentős közönségsikert aratott, és arat azóta is. Mi lehet ennek a magyarázata?

- A népzenét, a néptáncot vagy szereti valaki, vagy nem. Aki szereti, az nagyon szereti, aki viszont nem, az nagyon nem. A Parasztopera sikerének - azontúl, hogy feszes, végig érdekes a zenéje és a dramaturgiája - talán az az oka, hogy az előadás szakított az addig megszokott pátosszal, amely belengte, meghatározta a népzene korábbi színpadi alkalmazásait. A Parasztopera előtt is volt úgynevezett népi humor a színpadokon, de nekünk egy olyan önreflexív, önironikus hangot sikerült megütnünk az előadásban, ami azon nézők többségét is elbűvölte, akik korábban nagyon nem szerették a népi kultúrát. Úgy hoztunk létre egy új, szemtelen és a hagyományoktól eltérő előadást, hogy alapvetően végig hűek maradtunk a hagyományokhoz.

- Helyenként azért elég bátran elrugaszkodtok a hagyományoktól.

- Élő, képlékeny anyagnak tekintettük a népdalokat, mertünk velük játszani - mivel a tartalmukat máig érvényesnek éreztük. Az erdélyi népdalok szövegében is meg lehet találni azt a fajta kegyetlenséget, nyerseséget, humort, amit nekünk tulajdonítanak, amivel minket azonosítanak.

- Amit aztán más is előadhat. Mohácsi János megrendezte ezt kaposvári színi hallgatóknak, aztán a Pécsi Nemzeti Színházban is.  Az ő előadásainak is eleven része a zene, ami meghatározó karaktert ad minden munkájának - ő Kovács Mártonnal szokott együttdolgozni. Változtattak a pécsi előadásra a ti zenéteken?

- Ez egy opera, sok értelme nem lett volna változtatni. Apróságokban természetesen el lehet térni - el is tértek: így például a végén szóló moldvai dallamot Kovács Marciék egy soronként kromatikusan felfelé lépkedő áriával oldották meg, ami nagyon jól működik abban az előadásban. Egy kicsit más a hangszerelés, a színészek énekére pedig egy kórussal segítettek rá.

- Mit gondolsz, annak idején milyen lett volna Kovács Marcival megcsinálni a zenét?

- Sajnos még sohasem dolgoztam vele, ezért fogalmam sincs, milyen lett volna. Marci egy kivételes tehetségű muzsikus, aki nagy teherbírással és alázattal dolgozik, s zenei humora is van. Könnyű lehet vele színházat csinálni. Minden tiszteletem az övé, de remélem, nem bántom meg azzal, ha azt mondom: ő nem tudta volna úgy megírni ezt a darabot, mint a zeneszerző szakot végzett, klasszikus és népzenében egyaránt otthonosan mozgó, illetve abban az időben a gondolataimat értő, szerető és kivételes tehetséggel továbbgondoló Darvas Benedek. Ő egyébként a pécsi próbák alatt le is ment néhányszor szemmel tartani a munkát.

- Te nem követted a próbákat?

- Nem. Szabad kezet adtam a rendezőnek. A leglátványosabb különbség az eredeti és a pécsi előadás között végül az lett, hogy Mohácsinál a megjelenése után minden szereplő végig a színen marad. Nem jelenítik meg, nem különítik el térben az időugrásokat, az idősíkok váltakozását, az emlékezetből felidézett eseményeket, így a múlt még inkább a jelen részévé válik. Mindemellett meglehetősen átdolgozták a darab végét. A már említett "kromatikus árián" kívül kihúzták a vőlegény reflexióit a múltbéli történésekre, illetve az eredeti kalotaszegi keserves helyett egy szintén kalotaszegi cigánynótát tettek be, ami nagyon jól működik, finálészerűbb, mint nálunk az én dalom. A vőlegény lírai, reflektáló, lezáró monológja helyett egy drámai helyzetet teremtettek. A lagziba mulatni érkező társaság valósággal beleütközik a múltbéli bűnök súlya alatt roskadozó, némán önmaga elé meredő násznépbe. De szerintem a dalban megénekelt lej, a román fizetőeszköz emlegetése túlságosan konkréttá teszi a történet időbeli elhelyezkedését, és a hatalmas, hulladék vasfalak nagy erejű földre döndülését is túlzásnak éreztem egy picit.

- Ha jól értem, összességében azért tetszett az előadásuk.

- Mohácsi János a ma élő legnagyobb magyar rendezők egyike. Nagyon örültem, mikor felhívott azzal, hogy megrendezné az előadást. Sokat vártam és nem is csalódtam. A POSZT-sikernek pedig szinte úgy örültem, mintha a miénk lett volna. Csak egy kicsit voltam szomorú amiatt, hogy a 2002/2003-as évadban, mikor az ősbemutatót tartottuk, Németh Ákos nem válogatta be a darabot, mondván, hogy úgyis ott lesz az off programban.

- A következő előadásodban is lesz zene?

- Igen. A címe: Kaisers-TV Ungarn. Baráznay Ignác történetünk képzeletbeli főhőse. Ő a szabadságharc mártírja, akit a nemzet csak a "Sukorói Oroszlánként" emleget. Tisztázatlan halála után negyven évvel leánya, Amália egy különös transzcendens utazás alkalmával, ahol bármi megtörténhet, visszakerül 1848-ba, s az ott, akkor már működő osztrák-magyar televíziónál kap állást. Lassan kiderül számára, hogy apja korántsem volt olyan eszményi, mint ahogy ő azt képzelte. Az előadásban megszólalnak majd Schubert-dalok, bécsi muzsikák, negyvennyolcas katonadalok és magyar nóták is.