Cecília

A Woyzeck-mutatvány

2011.10.24. 10:58

Programkereső

A Handspring Puppet Company bábos Woyzeckje demonstráció, mutatvány, pontos és fegyelmezett előadás, világképe egyszerre sűrített és kitágított.

"Egy gyönyörű gyilkosság. A leggyönyörűbb gyilkosság, amit csak kívánhatunk" - jelenti be a Kikiáltó, hatalmas szócsöve eltakarja az arcát, nem látszik belőle más, csak a villogó, fehér fogak. Régi porondmestereket, vásári mutatványosokat idéz, ahogy a paraván előtt állva a közönséghez szól: demonstrációt fogunk látni, mutatványt, hogy milyen is az ember. Hogy milyenek is vagyunk. És elkezdődik a bábjáték.

Vannak történetek, amelyeket lebutít a bábszínházi stilizáció. A báb - bármily érzékletesen mozogjon is - általában nem képes közvetíteni a lélek rezdüléseit, nem képes helyettesíteni az élő-kínlódó-minden este más hangulatban érkező színészt. A báb arca nem változik. A báb nem improvizál, nem kezd el hirtelen mást játszani, nem ragadja el az indulat. A báb pontos,  a báb fegyelmezett. Éppen ezért vannak olyan történetek is, amelyeket a bábszínházi stilizáció felemel és megtisztít. Nincs "aznapi hangulat", nincs esetlegesség: semmi, ami elvonhatná a figyelmet a történetről. A mutatványról. A lényegről.

Handspring: Woyzeck
Handspring: Woyzeck

Büchner Woyzeckje különösen alkalmas a stilizációra: egy egyszerű, szinte banális történet, egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság ürügyén egyszerre ragadja meg az egyetemest (milyen az ember) és az egyedit (mi kínozza ezt az egy, Woyzeck nevű embert). Nézőpontja folyton változik: egyszer kívülállóként, távolról tekint hősére, máskor a legintimebb közelségből mászik bele az agyába, a szívébe. A dél-afrikai Handspring Puppet Company előadása ezt a kettős nézőpontot, az elidegenítést és a szuperközelit váltogatja különböző bábos és animációs technikák segítségével.

A díszlet három síkra osztható, elöl asztal, mögötte paraván, a paraván mögött vetítővászon. A különböző síkok különböző bábtechnikát is jelentenek: az asztalon játszódó jelenetek bunrakubábjai mögött a mozgatók is látszanak, a paravánon gyönyörűen mozgó pálcás-gapitos bábok jelennek meg, a vetítővásznon árnyjátékot és grafitrajz-animációt láthatunk. A három sík (kiegészülve a Kikiáltót játszó, a történetet olykor kívülállóként szemlélő, máskor előre lendítő színésszel) az előadás legjobb jeleneteiben egyszerre, egymást kiegészítve vagy ellenpontozva van jelen.

A rendező William Kentridge grafitanimációi egyszerre mutatják meg a hátteret (a lepusztult iparvárost) és Woyzeck fejének belsejét. A folyton változó, alakuló, zaklatott vonalak segítségével a felhőből égi mágnes lesz, a csillagból bakancs, ásó, fülönfüggő. Az égre íródik a látomás, az őrület, a gyanú, a bizonyíték. Van, amikor az animáció egyszerű, de látványos vizuális trükk: az egy helyben járó Marie a háttér mozgásával kerül a városból a külvárosba, a külvárosból a ház elé, a ház elől a házba. A kusza, változó vonalak segítségével a tág tér összeszűkül, a szegényes otthon képén még átsejlik a kiradírozott ipartelep.

Míg néhány esetben az animáció csak illusztrálja Woyzeck mondatait, máskor kitágítja, magasabb szintre emeli a jelenetet. Jó példa erre az előadás egyik legszebb pillanata: Woyzeck a Kapitány asztalát teríti (az igazi asztalt, igazi tányérral, pohárral, borral), miközben a vásznon látható rajzolt asztalon folyton elmozdul a tányér, a pohár, folt nő a rajzolt abroszon, és nem tűnik el, hiába sikálja Woyzeck kétségbeesetten az igazit. Arany János balladák jutnak az ember eszébe, miközben elviselhetetlenné hangosodik belül a szorongás.

Egy másik jelenetben a Doktor valami különös szerkezettel vizsgálja Woyzeck fülét, szemét, szívét: először a kérdéses testrész jelenik meg felnagyítva a vetítővásznon, majd feltárul a belső is, a gondolat, a félelem, a vízió. A Doktor gyermeki örömmel játszik a masinával: ami saját maga felé fordítva szimfonikus muzsika és doromboló macska, az Woyzeck látomásában vad afrikai ritmus és támadó-karmoló szörnyeteg.

Woyzeck tragédia felé haladó történetét, az ember-demonstrációt az előadás egy pontján megszakítja a mutatványos: állatkísérlet következik. Az asztalra bunraku-orrszarvú trappol be, mögötte engedelmes mozgatói. A Kikiáltó az idomítás korlátlan lehetőségeit mutatja be: a vadállat áll, táncol, számol, sőt, ha arra kap parancsot, pisztollyal lövi le a másik orrszarvút. Bárki bármire beidomítható, még a vadállat is, mondja büszkén a Kikiáltó. Csak az a fránya ösztön, az átkozott szabadságvágy, az ne volna. Az orrszarvú lázadása annyiban merül ki, hogy lepisálja mesterét, de ez a lázadás legalább az elnyomó ellen irányul. Woyzecknek még ennyi sem adatik meg.

A Woyzeck bábos feldolgozásában kézenfekvő megoldás lenne a báb-Woyzeckkel élő Kapitányt és Doktort állítani szembe. Kentridge más utat választ: ebben az előadásban mindenki báb, mindenki a demonstráció (és a demonstrációt végző Kikiáltó) eszköze: Woyzeck, Marie, a bányászként megjelenő Tamburmajor, a Kapitány, a Doktor, az orrszarvú. Fehérek és feketék, gazdagok és szegények, emberek és állatok. Dél-afrikaiak. Mindannyian ugyanannak a rendszernek a bábjai, termékei, elszenvedői. Míg a Woyzeck emberszínházi előadásain mindig azt szeretném, bár vágná el hősünk a Kapitány nyakát borotválás közben, itt ez egyáltalán nem jelentene megoldást, támadna a helyére új kapitány, új főnök, új elnyomó. Ki is marad a borotválás jelenete, hiszen nem lenne benne semmi feszültség: fából faragott báb-torokra nem veszélyes a kés. Ez az egyik ok. A másik, hogy ez a Woyzeck sokkal megtörtebb, sokkal kétségbeesettebb, sokkal reménytelenebb annál, hogy a felettese ellen forduljon. Ez a Woyzeck csakis a szerelmét és saját magát pusztíthatja el. Ennyi a lázadás lehetősége, nem több. Egy gyönyörű gyilkosság.

A demonstráció folyik tovább, Woyzeck feltartóztathatatlanul rohan a végzete felé. Erős képek sorjáznak: halálarcú öregasszony táncol a lámpafényben, Woyzeck elárvult kisfia bolyong az égen a csillagok között. Büchner lírai meséje az árváról megelevenedik a vásznon, a nap felborul, mint egy lyukas fazék. Talán éppen e hatásos és varázslatos képek, talán a korábbi, bravúrosan sűrített jelenetek miatt sikerül gyengébbre a végkifejlet: a tragikus csúcspont, a katarzis elmarad. Marie megölésének pillanatában vörös vér fröccsen az addig mindig fekete-fehér képre - a jel erős, de túl egyszerű, túl közhelyes. Mutatványos nyelven szólva: nagyobb kunsztokat is láttunk már eddig.

A legnagyobb kunszt egyébként éppen az, amit a néző jó esetben észre sem vesz: a bábosok elképesztő alázata, pontossága, fegyelmezettsége, az egyes figurákat észrevétlenül árnyaló, hihetetlenül precíz mozdulatok koreográfiája. Azt mondtam, a báb általában nem képes bonyolult lelki rezdülésekre - helyesbítenem kell, a Handspring Puppet Company bábosainak kezében képes. Álljon itt a nevük is: Nkosinathi Gaar, Jason Potgieter, Hamilton DhlAmini, Busi Zokufa. Adrian Kohler bábjainak nincs mimikája, mégis ezerféle érzelmet fejez ki a tekintetük, a kezük, a fejtartásuk. Összesűrűsödik bennük az általános (a megtört tekintetű, barázdált arcú Woyzeck, a vállas Tamburmajor, a bikanyakú Doktor) és a mozdulatok által kirajzolódó személyiség (Marie halálában is büszkén felszegett álla, a Kapitány kapkodó rohanása, a Tamburmajor násztánca, Woyzeck apró, tétova mozdulatai).

1992 óta sokat változott a világ. A bábművészetben is paradigmaváltás történt: míg korábban egy produkcióban egyféle technikát használtak, ma szinte ritkaságnak számít, ha egy bábelőadásban nincs több sík, több megjelenítési forma. A Woyzeck on the Highveld bemutatója idején talán különlegesebb, revelatívabb volt, mint most, de igazi értéke nem csupán a technikák sikeres ötvözésében rejlik. Még csak nem is a rendezői értelmezés vagy a dél-afrikai politikai helyzet teszi érdekessé. Az egymásra vetülő, egymás mellett működő síkok, a harsány Kikiáltó és az alázatosan leszegett fejű bábosok, a bábvalóság és az animált képzelet dialógusa, a dráma többrétegű és több nézőpontú képpé sűrítése az, amitől ez az előadás igazán lenyűgöző. Az elidegenítés és a szuperközeli - tulajdonképpen semmi más, csak képpé fogalmazása annak, amit Büchner leírt. Egy egyszerű, szinte banális történet. Egy általános látlelet a világról és egy ember fejének belseje. Csak mutatvány az egész, demonstráció: íme az ember. Egy barázdált arcú, fekete segédmunkás Johannesburgban - egy báb, akivel nem kell azonosulnunk, aki semmiképp sem mi vagyunk. És itt következik a varázslat, mert valami megmagyarázhatatlan csoda folytán azonosulunk vele mégis. És azonosulunk az orrszarvúval is, és a csecsemővel, aki hiába járja be az égboltot egy morzsányi szeretetért. Esztéta legyen a talpán, aki megmagyarázza.


2011. október 7. 20:00 - Trafó - Kortárs Művészetek Háza - Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál

Woyzeck a Highvelden - Handspring Puppet Company

Író: Georg Büchner

Rendező: William Kentridge

Bábok: Adrian Kohler

Szereplők: Nkosinathi Gaar, Jason Potgieter, Hamilton DhlAmini, Busi Zokufa